Nikkó városa (日光, Hepburn-átírással: Nikkou) Japánban, a Honsú szigeten elterülő Tocsigi prefektúrában található. A város a Nikkó Nemzeti Park bejáratánál helyezkedik el, és elsősorban vallási épületeiről és az ezeket körülvevő természetes környezet szépségéről híres. Nikkó számos sintó szentélye és buddhista temploma közül két szentély és egy buddhista templom az I-es, IV-es és VI-os kritériumok alapján 1999 óta az UNESCO világörökség részét képezi. Ezek a Futaraszan és a Tósógú szentélyek, illetve a Rinnódzsi templom, amelyek együttesen egy 103 épületből összetevődő szentély-templom-komplexumot alkotnak. A három létesítmény közül Nikkó leghíresebb látványosságaként kiemelkedik a Tósógú, amely Japán legfényűzőbben díszített szentélye és egyben Tokugava Iejaszunak (徳川家康, Tokugawa Ieyasu), a Tokugava-sógunátus megalapítójának végső nyughelye. Történelmi jelentősége miatt külön említésre érdemes még a Rinnódzsi templom Taijúinbjó nevű altemploma. Itt nyugszik ugyanis a harmadik Tokugava-sógun, Iejaszu unokája, Iemicu (徳川家光, Tokugawa Iemitsu).
A kezdetek 766-ban, amikor Japán fővárosa még Narában volt, Sódó Sónin (勝道上人, Shoudou Shounin) buddhista szerzetes a Nikkót körülvevő hegyekbe ment, és miközben bejárta a környéket, megalapította a ma Rinnódzsi (輪王寺, Rinnouji) néven ismert templomot. Neki tulajdonítják a Csúzendzsi templom (中禅寺, Chuuzenji) és a helyi hegyistenségeknek szentelt Futaraszan szentély (二荒山神社, Futarasan jinja) megalapítását is. Ebből is látható, hogy milyen szorosan fonódott össze egymással a buddhizmus és az őshonos hegyistenségek imádata Nikkó keletkezésében. Nem meglepő, hogy a város a szinkretikus sugendó hegykultusz egyik központja lett a középkorban.
Futaraszan szentély bélyegkép|Sódó Sónin szobra Nikkóban bélyegkép|Futaraszan Nikkó szentélyeit észak felől magas hegyek határolják. Ezek közül a hegyek közül három egyfajta „apából” (Nantaiszan), „anyából” (Njohószan) és „gyermekből” (Tarószan) álló családot alkot, és egyben a Futaraszan szentély fő istenségeinek is számít. A „családtagok” közül a Nantaiszan bír a legnagyobb jelentőséggel, a szentély neve is tőle eredeztethető: a Futaraszan a Nantaiszan egy alternatív elnevezése. A szentélyt 782-ben alapította a már említett Sódó Sónin, és ez a mai napig megmaradt a helyi hegyistenségeket imádó ősi sintó hagyomány őrzőjének. Japánban a hegyek tisztelete egészen a neolitikumig vezethető vissza: ijesztő, ugyanakkor védelmező szellemekként tornyosultak az emberek fölé, és a közelükben hömpölygő folyókon keresztül biztosították a lakosság életben maradását. Szerepük nagy jelentőségének köszönhetően sokáig megőrizték főisteni pozíciójukat, és amikor a buddhizmus a 8. században Japánnak ezt a területét is elérte, természetes volt, hogy az ősi kultuszokat is magába olvasztotta. Ma a Futaraszan Nikkó központi részén, a pompás Tósógú (東照宮, Toushouguu) mellett áll, és bár manapság gyakran a fényűző szomszédság árnyékába kerül, még mindig ez a szentély tekinthető Nikkó spirituális szívének. A létesítmény spirituális jelentősége gazdag történelmi múlttal is párosul: ezt a szentélyt már a 10. századból származó Engisiki is az egykori Simocuke tartomány (a mai Tocsigi prefektúra) fő szentélyének minősíti, és Nikkó eredeti szentélyének tekinthető. Technikailag a szentély területétől egy kilométerre fekvő Sinkjó híd (神橋, Shinkyou, jelentése: istenek hídja) is a Futaraszanhoz tartozik. Az istenek hídja a Kintaikjó (Jamagucsi prefektúra, Ivakuni város) és a Szaruhasi (Jamanasi prefektúra) hidak mellett Japán három legszebb hídjának egyike. A teljes egészében cinóbervörös lakkal fedett híd vezet a nikkói szentélyek és templomok bejáratához. A Daija folyón átívelő híd egy Sódó Sóninhoz kapcsolódó régi legenda miatt eredetileg Jamaszuge-no-Dzsabasi (jelentése: kígyók hídja vadsással) néven volt ismert. A legenda szerint Sódó és tíz tanítványa megpróbáltak átkelni a Daija folyón, de a túlságosan erős sodrás útjukat állta. A szerzetesek hevesen imádkozni kezdtek egy átkelési lehetőségért, mire egy buddhista istenség közbelépett az érdekükben. Egy piros és egy kék kígyóval a karján megjelent a szerzetesek előtt, majd az állatokat áthajította a folyó felett. A két kígyó összefonódva egy hidat formált, amelyen keresztül Sódó és tanítványai biztonságban átjutottak a túlparta. A ma is látható Sinkjó hidat 1636-ban építették, de ennek az építését megelőzően is állt ott egy tisztázatlan eredetű híd. Az istenek hídja kezdettől fogva a legelőkelőbb nemesség igényeit elégítette ki, és alkalmanként szertartásos célokat is szolgált. Az egyszerű alattvalók, már ha egyáltalán részesültek a szentélyek és templomok meglátogatásának kiváltságában, egy a folyón lefelé pár méterrel arrébb fekvő hidat használtak, amelynek helyén ma egy autóforgalom számára alkalmas híd áll. A Sinkjó híd privilegizált helyzete igen lassan változott meg, egészen 1973-ig el volt zárva a nagyközönség elől.
Rinnódzsi templom bélyegkép|Rinnódzsi, Szanbucudó A Rinnódzsi Nikkó legfontosabb buddhista temploma, amely 15 altemplomból áll. Alapítójának, a híres Sódó Sónin buddhista szerzetesnek az emléket egy a templom parkjában található szobor őrzi. A templom a tendai buddhista szektához tartozik. Alapítása után gyorsan népszerűvé vált a világtól elvonulni és a hegyekben meditálni vágyó aszketikus szerzetesek körében, és a létesítmény jelentősége is nagy léptékben nőtt. Az Edo-korszakban Nikkó tényleges vallásos hatalmi centruma volt, ahol számos szentélyekkel kapcsolatos ügyet szabályoztak. Hatalmának csúcspontján 500 altemplom tartozott az irányítása alá. A Rinnódzsi ismertségét elsősorban a Szanbucudó csarnoknak és Sójóen kertnek köszönheti. A Szanbucudó (三仏堂, Sanbutsudou, jelentése: A Három Buddha Csarnoka) csarnok a templom fő épülete, amely három több mint nyolc méter magas, aranyos lakkozású, fából készült szobornak ad otthont. Ezek a szobrok Amida buddhát és az őt kísérő Kannon bódhiszattva két megjelenési formáját, Szendzsu-Kannont (Ezerkarú Kannon) és Bató-Kannont (Lófejű Kannon) ábrázolják. A három istenségre úgy tekintenek mint a Futaraszan szentélyben tisztelt hegyi kamik buddhista manifesztációjára. A Szanbucudóval szemben áll a templom kincstára, melynek gyűjteményét a buddhizmushoz és a Tokugavákhoz kapcsolódó tárgyak alkotják. A kincstár mögött található egy kis japán stílusú kert, a Sójóen. A kert központi tavacskáját számos juharfa veszi körül, így sok látogató érkezik ide ősszel, hogy a juhar leveleinek változó színeiben gyönyörködhessen.
Csúzendzsi templom bélyegkép|Csúzendzsi A Csúzendzsi templom az utána elnevezett Csúzendzsiko (中禅寺湖, Chuuzenjiko) tó keleti partján fekszik. A templomot 784-ben Sódó Sónin alapította, ma a Rinnódzsi templomhoz tartozik. A Csúzendzsiben a vallásos hódolat legfőbb tárgya egy hat méter magas Kannon-szobor. A hagyomány szerint a szobrot maga az alapító faragta ki, és különlegessége abban rejlik, hogy az alapanyagul használt fát nem távolították el a talajból, az továbbra is a földben gyökerezik. A templom második emelete az öt buddhista bölcsességkirály egy ritka szoborcsoportjának ad otthont. A csarnok plafonját egy fehér sárkányt ábrázoló óriási festmény díszíti, amely ugyanannak a művésznek az alkotása, aki a Tósógú síró sárkányát is festette. A belső termek plafonját több mint száz fajta virág festett képe díszíti és borítja be, amelyek eredetije mind megtalálható Nikkó környékén. A templom tornácáról gyönyörű kilátás nyílik a Csúzendzsiko tóra.
A Tokugava-bakufu spirituális központja Ahogy a fenti információkból is kitűnik, a nikkói templom-szentély-együttest tehát már a Heian-kortól kezdve (8-12. század) is szent helyként tisztelték. Országos jelentőségre azonban csak akkor tett szert, amikor Tokugava Iejaszunak, az első Tokugava-sógunnak a mauzóleumát ide helyezték át. Ezzel Nikkó a Japán fölött több mint két és fél évszázadon át (1600-tól 1867-ig) uralkodó Tokugava-dinasztia spirituális központjává vált, és egyúttal az Edo-korszak sógunait övező kultikus tisztelet legjellemzőbb építészeti példájának is tekinthető.
Tósógú, az első Tokugava-sógun mauzóleuma bélyegkép|Tokugava Ieyasu bélyegkép|Tokugava Iemicu A nikkói Tósógú egy 1617-ben alapított sintó szentély, amelyben Tokugava Iejaszut, a Tokugava-sógunátus első sógunát istenségként tisztelik. Iejaszu 1546. december 26-án született a mikavai Okazaki kastélyban (ma Okazaki város, Aicsi prefektúra). A japán történelem egy viharos korszakát követően sikeresen békességet teremtett az országban, és 1603-ban megalapította a Tokugava-sógunátus rendszerét. Tevékenysége békét és rendszert hozott a japán társadalomnak, miközben a sógun bőkezűen támogatta az ipart és a tudományokat. Iejaszu fektette le az Edo-korszak több mint 260 éven keresztül tartó békéjének és kultúrájának alapjait, nagyban hozzájárulva ezzel a modern Japán fejlődéséhez. 75 éves korában a Szunpu kastélyban (ma Sizuoka város, Sizuoka prefektúra) hunyt el 1616. április 17-én, és rögtön el is temették a Kunózan hegyen. Végakaratának megfelelően azonban egy évvel később, 1617. április 15-én földi maradványait átszállították mai helyükre. Iejaszu maradványainak a szentélyben való elhelyezése ünnepélyes keretek között zajlott le április 17-én a második sógun, Tokugava Hidetada (徳川秀忠, Tokugawa Hidetada) és más, a sógunátushoz és a császári udvarhoz tartozó méltóságok jelenlétében. A ceremónia helyszíne a mai Tósógú előfutárának számító szentély volt. Ez a szentély csak utólag, 1645-ben kapta meg a Tósógú nevet. A ma látható szentélykomplexumot Tokugava Iemicu parancsára majdnem teljes egészében újjáépítették 1636-ban, 20 évvel Tokugava Iejaszu maradványainak a szentélybe helyezése után. 55 épület, beleértve a nemzeti kincsé nyilvánított Jómeimon (陽明門, Youmeimon) kaput is, újjáépítését fejezték be mindössze egy év és öt hónap alatt. A szentély pénzügyi feljegyzései szerint a felújítás költségei mai pénzbe átszámítva 40 billió japán jennek felelnek meg. A nagyszabású renovációs projektet Tadzsima provincia kormányzója, Akimoto Jasutomo (秋元泰朝, Akimoto Yasutomo) irányította, a tényleges konstrukciós és ácsmunkák pedig Kóra Munehiro (甲良宗弘, Koura Munehiro) ácsmesterre voltak bízva.
Elnevezés A szentély hivatalos neve, Tósógú szó szerint fordítva azt jelenti, hogy a „Keleti Ragyogás/Megvilágító palotája”. A Keleti Ragyogás alatt Tokugava Iejaszut, pontosabban az ő kamivá magasztosult posztumusz létezését értik, amelyet Nikkóban a Keletet Beragyogó Istenségként, Tósó Daigongenként (東照大権現, Toushou Daigongen) tisztelnek.
Buddhista befolyás bélyegkép|A sztúpa alakú urna bélyegkép|A három bölcs majom