bélyegkép|jobbra|A japán külügyminiszter, Sigemicu Mamoru aláírja a japán fegyverletételi okiratot a USS Missouri fedélzetén, 1945. szeptember 2. bélyegkép|jobbra|A Japán Birodalom képviselete a USS Missouri fedélzetén a fegyverletételi okirat aláírását megelőzően A Japán Birodalom kapitulációja a második világháborút végleg lezáró egyezmény, melyet 1945. augusztus 15-én jelentettek be, hivatalosan pedig szeptember 2-án írtak alá. 1945 júliusának végére a Japán Birodalmi Haditengerészet már nem tudott jelentős hadműveleteket végrehajtani, Japán szövetségi inváziója pedig a küszöbön állt. Az Egyesült Államok a Brit Birodalommal és Kínával karöltve 1945. július 26-án a potsdami konferencián belül felszólította Japánt a feltétel nélküli megadásra. Bár a japán vezetők (a háború irányításáért felelős legfelsőbb tanács, vagy a Big Six) nyilvánosan kijelentették, hogy a végsőkig harcolni fognak, személyesen kérték a semleges Szovjetuniót, hogy közvetítsék a békét, így próbálva a legkedvezőbb feltételeket kiharcolni az országnak. Eközben a szovjetek előkészültek a japán egységek megtámadására Mandzsúriában és Koreában (beleértve Dél-Szahalint és a Kuril-szigeteket), ezzel teljesítve az Egyesült Államoknak és Egyesült Királyságnak a teheráni és jaltai konferenciákon tett titkos ígéreteiket.
1945. augusztus 6-án helyi idő szerint 8:15 órakor az Amerikai Egyesült Államok atombombát dobott a japán Hirosima városára. 16 órával később Harry S. Truman amerikai elnök újra felszólította az országot a megadásra. Augusztus 8-án, késő éjjel, a jaltai ígéretekkel összhangban, de megszegve a szovjet–japán megnemtámadási egyezményt, a Szovjetunió háborút hirdetett Japán ellen, és augusztus 9-én, nem sokkal éjfél után megszállta a Japán Birodalom bábállamát, Mandzsúriát. Az Egyesült Államok még ezen a napon ledobta a második atombombát a japán Nagaszaki városára. Ezeket az eseményeket követően Hirohito japán császár közbelépett, és utasította a háború irányításáért felelős legfelsőbb tanácsot, hogy fogadják el a potsdami nyilatkozat szövetségesek által lefektetett feltételeit, és kössenek békét. Több nappal a titkos tárgyalások és egy sikertelen államcsíny után a tennó, a japán császár augusztus 15-én rádión bejelentette Japán megadását a szövetségeseknek.
Augusztus 28-án Japán szövetséges megszállása megtörtént. A megadási ceremóniát szeptember 2-án tartották a USS Missouri csatahajón, ahol a japán kormány tisztviselői aláírták a japán fegyverletételi okiratot, ezáltal véget vetve az ellenségeskedéseknek. A szövetséges lakosok és a hadsereg V-J Napként (Victory over Japan Day), a háború végeként ünnepelték ezt a napot, habár néhány elszigetelt japán katona egész Ázsiában és a csendes-óceáni szigeteken még hónapokig, évekig visszautasította a megadást, sőt, akadtak olyan csoportok, melyek egészen 1970-ig. Az atombombák szerepe Japán feltétel nélküli megadásában, és a két támadás szükségessége, etikája mindmáig vitatott. A hadiállapot hivatalosan 1952. április 28-án szűnt meg, amikor a San Franciscó-i szerződés hatályba lépett. További négy év telt el, amíg Japán és a Szovjetunió aláírta az 1956-os szovjet–japán közös nyilatkozatot, amely hivatalosan véget vetett a két állam közötti hadiállapotnak.
A közelgő vereség bélyegkép|350px|jobbra|Az Egyesült-Államok partraszállásai a csendes-óceáni hadszíntéren 1942 augusztusa és 1945 augusztusa között. bélyegkép|jobbra|Az újraépített Haruna csatahajó kikötés közben a kurei haditengerészeti bázis július 24-i bombázása közben. 1945-re a japánok közel két éven át tartó vereségek sorozatát szenvedték el a délnyugat-csendes-óceáni hadszíntéren, a Fülöp-szigeteki (1944–1945) és Peleliui hadjáratokban. 1944 júliusában, a saipani csatát követően Tódzsó Hideki miniszterelnököt lecserélték Koiszo Kuniaki tábornokra, aki bevallotta, hogy a Fülöp-szigetek meghatározó helyszíne lesz a háborúnak. Miután a japánok itt is vereséget szenvedtek, Koiszót Szuzuki Kantaró váltotta a miniszterelnöki székben. 1945 első felében a szövetségesek elfoglalták a közeli Ivo Dzsima és Okinava szigeteit. Ez utóbbi volt a Downfall hadművelet összpontosítási körlete – Amerika inváziója a Japán-szigetek ellen. Németország eleste után a Szovjetunió, a japán Kvantung-hadsereg ellensúlyaként elkezdte átcsoportosítani a harcedzett európai erőit a Távol-Keletre, továbbá mintegy negyven hadosztályt, amely 1941 óta állomásozott ott.
A szövetséges tengeralattjáró hadműveletek és a japán partok aláaknázása nagymértékben tönkretette az ország kereskedelmi flottáját. A szegény természeti erőforrásokkal rendelkező Japán függött a nyersanyagoktól, elsősorban a Mandzsúriából, Kelet-Ázsiából és Holland Kelet-India meghódított területeiről importált kőolajtól. A flotta megsemmisítése és a japán ipar bombázása tönkretette az ország háborús gazdaságát. A szén, vas, gumi és egyéb létfontosságú készletek bányászata és előállítása pedig csak az import töredéke volt a háború előtt.
A veszteségek eredményeképp a Japán Birodalmi Haditengerészet megszűnt ütőképes haderő lenni. A kurei japán hajógyár ellen elkövetett rajtaütések sorozata után a haditengerészet gerincét 6 repülőgép-hordozó, 4 cirkáló és 1 csatahajó alkotta. Habár 19 romboló és 38 tengeralattjáró még mindig bevethető volt, használatukat korlátozta az üzemanyag hiánya.
Védelmi előkészületek Szembenézve a Japán-szigetek és Mandzsúria – Japán utolsó természetes erőforrás–lelőhelyének – inváziójával, a Birodalmi Főparancsnokság Folyóirata az alábbi jelentést tette közzé:
A szövetségesek megállításának utolsó kísérleteként a Japán Birodalmi Hadvezetés úgy döntött, minden erőt Kjúsú védelmére összpontosít, ez volt a Kecu-gó hadművelet. Ezek a tervek radikálisan eltávolodtak a Peleliunál, Ivo Dzsimánál és Okinavánál használtaktól. Ehelyett minden erő egy hídfőálláson sorakozott fel; több mint 3000 kamikaze kelt útra, hogy megtámadják a kétéltű járműveket, mielőtt a szövetségesek partra szálltak volna.
Ezen felül még 3500 kamikaze állt készenlétben 5000 darab Sinyo öngyilkos hajóval, továbbá a maradék rombolók és tengeralattjárók – „az utolsó bevethető haditengerészeti flotta”. Ha a szövetségesek átharcolják magukat mindezen, és sikeresen partra szállnak Kjúsún, csak 3000 repülőgép marad, amely meg tudja védeni a többi szigetet, ezért a csata kiemelten fontos volt a japánok számára. Ezek a tervek azonban feltételezték a szovjet semlegességet.
Naganon és Honsún barlangok sorozatát tárták fel. Az invázió ideje alatt ez volt a Macusiro Földalatti Birodalmi Főparancsnokság. Innen irányították a háborút, és ez szolgált a császár és családja menedékéül.
A háború irányításáért felelős legfelsőbb tanács A japán politikai döntéshozatal középpontjában a háború irányításáért felelős legfelsőbb tanács állt. A másképpen Big Six-nek nevezett tanácsot a korábbi miniszterelnök, Koiszo Kuniaki alapította 1944-ben. 6 fő alkotta: a miniszterelnök, a külügyminiszter, a hadsereg miniszter, a haditengerészet minisztere, a hadsereg vezérkari főnöke és a haditengerészet vezérkari főnöke. A Szuzuki-kormány ideje alatt, 1945 áprilisában az alábbi személyek töltötték be ezeket a tisztségeket: bélyegkép|jobbra|A Szuzuki-kabinet 1945 júniusában Miniszterelnök: Szuzuki Kantaró admirális Külügyminiszter: Tógó Sigenori Hadsereg miniszter: Anami Korecsika tábornok A haditengerészeti minisztere: Jonai Micumasza admirális A hadsereg vezérkari főnöke: Umezu Josidzsiró tábornok A haditengerészet vezérkari főnöke: Oikava Kosiró admirális (később Tojoda Szoemu admirális)
Ezekre a pozíciókra a császár jelölte ki a megfelelő embereket, akik egyenesen neki tartoztak felelősséggel. Mindazonáltal 1936-tól a japán hadseregnek és haditengerészetnek megvolt a joga ahhoz, hogy kinevezzen embereket ezekbe a miniszteri pozíciókba (vagy megtagadja a kinevezést). Így megakadályozhatták, hogy nemkívánatos kormányok alakuljanak ki, vagy lemondatással megszüntethették az éppen működőt.
Japán vezetés alatt álló hadosztályok Szuzuki militarista kabinetje javarészt folytatni szerette volna a háborút. A japánok számára elfogadhatatlan volt a megadás – az ország addig még soha nem volt sikeresen megszállva, és soha nem vesztett háborút a történelemben azelőtt. Csak Jonai Micumasza, a haditengerészet minisztere szerette volna, ha a fegyverletétel mielőbb megtörténik. Richard B. Frank történész szerint: „Habár Szuzuki egy távoli célként valóban látta a békét, nem voltak tervei annak elérésére azonnali időtartamon belül, vagy a szövetségesek számára elfogadható feltételek mellett. A vezető államférfiak konferenciáján nem adta jelét annak, hogy támogatná a háború korai befejezését … Szuzuki választottjai a legfontosabb kabineti pozíciókra egy kivételével szintén nem voltak a béke támogatói.” A háború után, Szuzuki és mások a kormányából, továbbá azok védelmezői azt állították, a kabinet titokban a békén dolgozott, és nyilvánosan nem tudták azt támogatni. Elmondásuk szerint, japán kifejezéssel harageit – a rejtett és láthatatlan technika művészetét – alkalmaztak. Ettől függetlenül sok történész ezt elutasítja. Robert J. C. Butow szerint: „Kétértelműsége miatt a haragei felkelti a gyanút, hogy politikai és diplomáciai kérdések tudatos alátámasztása a »blöffölés művészetével« egy csalás, ami arra irányul, hogy mindkét befejezés esetén jól járjanak. Míg ez az ítélet nem összeegyeztethető a sokat dicsért Szuzuki admirális személyével, addig tény továbbra is fennáll, hogy attól kezdve, hogy miniszterelnök lett, addig, amíg aláírta a lemondását, senki nem lehetett biztos abban, hogy mit tett, vagy mondott volna azután.” A japán vezetők mindig lehetségesnek tartották a tárgyalásokat. A háború előtti tervük a gyors terjeszkedés volt, ezután egy végső konfliktus az Egyesült-Államokkal, végül megegyezés azokról a meghódított területekről, amiket megtarthatnak. 1945-ig a japán vezetők egyetértettek abban, hogy a háború rosszul haladt, de nem tudtak megegyezni a tárgyalások legjobb módjában. Két tábor volt: Az egyik, az úgynevezett béketábor diplomatikus kezdeményezést várt, hogy meggyőzzék Joszif Sztálint a Szovjetunió vezetőjét, hogy közvetítse a békét a szövetségesek és Japán között; a másik pedig a radikálisok, akik abban bíztak, hogy ha megvívnak egy végső ütközetet, amivel nagy károkat okoznak a szövetségeseknek, azok hajlandóak lesznek felajánlani enyhébb feltételeket. Mindkét megközelítés alapja a negyven évvel ezelőtti orosz–japán háború tapasztalatai voltak, amely költséges, de nagymértékben határozatlan ütközetekből állt, majd ezt követően a döntő csuzimai csatából. bélyegkép|170px|balra|Miniszterelnökként Szuzuki Kantaró volt a japán kormány feje a háború utolsó hónapjaiban 1945 februárjában Konoe Fumimaro herceg egy jelentést juttatott Hirohito császárhoz, amelyben elemezte a helyzetet, és megállapította, hogy a háború folytatása esetén a császári családra nagyobb veszélyt jelent egy belső forradalom, mint a vereség. Fudzsita Hiszanori főkamarás naplójában azt írta, a császár azt válaszolta, korai még a béke, „hacsak nem érünk el még egy katonai győzelmet”. Szintén februárban japán szerződéses részlege írt a szövetségesek Japánnal kapcsolatos politikájáról az alábbiakkal kapcsolatban: „feltétel nélküli megadás, megszállás, leszerelés, a militarizmus megszüntetése, demokratikus reformok, a háborús bűnösök megbüntetése és a császár pozíciója”. A szövetségesek által kiszabott leszerelés, a háborús bűnösök megbüntetése, de elsősorban a megszállás és a császár eltávolítása elfogadhatatlanok voltak a japán vezetés számára.