A közép-albániai felkelés (albánul kryengritja e Shqipërisë së Mesme) 1914. május 21-étől szeptember 6-áig tartó, kormányellenes fegyveres lázadás volt Albánia középső területein, amely jelentős mértékben hozzájárult az Albán Fejedelemség uralkodója, Vilmos 1914. szeptemberi menekülésével kicsúcsosodó alkotmányos válsághoz. Az újkori Albánia függetlenségére és államiságára tett első, 1912 óta – nagyhatalmi forgatókönyv szerint – zajló kísérlet a közép-albániai felkelés győzelmével elbukott, és öt évnek kellett eltelnie az 1920. januári lushnjai kongresszusig ahhoz, hogy az albánok nemzeti összefogással ismét rendezzék hazájuk közjogi alapjait és folytathassák az államépítés munkáját.
1912-ben Albánia függetlenné vált az Oszmán Birodalomtól, majd a nagyhatalmak képviselői által 1913 júliusában ratifikált albán statútum értelmében alkotmányos monarchia lett. Az így létrejött Albán Fejedelemség trónjára 1913 őszén a német Wilhelm zu Wied herceget, uralkodói nevén Vilmos fejedelmet jelölték. A trónt de facto 1914. március 7-én elfoglaló fejedelem híján volt az államférfiúi erényeknek és a közigazgatási tapasztalatoknak, ráadásul Albániában zűrzavaros belpolitikai helyzettel kellett szembenéznie. A szomszédos Szerbia hadserege az elcsatolt területek albánságának üldözésén túlmenően többször betört albán területre és egész falvakat dúlt fel. Görög katonai támogatással 1914 februárjában kikiáltották az Észak-epiruszi Autonóm Köztársaságot, amely jelentős dél-albániai területeket vont ellenőrzése alá, és az év folyamán változó intenzitással ugyan, de folytatta hadmozgásait az újabb albán területek bekebelezéséért. A rend helyreállításában Vilmos jóformán csak a holland tisztek irányította nemzetközi csendőrségre és Isa Boletini fegyvereseire támaszkodhatott. A fejedelem közvetlen környezete sem adott túl sok okot a bizakodásra: a jobbára tétlen Përmeti-kormány erős embere, Esat Toptani a háttérben saját uralkodói ambícióit dédelgetve készítette elő hatalomra kerülését.
A közép-albániai felkelés közvetlen előzménye éppen Toptani 1914. május 17-ei puccskísérlete volt. A Közép-Albániában kiterjedt birtokokkal rendelkező pasa felfegyverezte latifundiumai parasztságát és az ott menekültként meghúzódó bosnyákokat, majd a főváros, Durrës megtámadására buzdította őket. Mesterkedéseit leleplezték, és május 18-án menesztették a kormányból, másnap pedig letartóztatták és Olaszországba száműzték. Felfegyverzett párthívei május 21-én Kavajában zavargásokat idéztek elő, ami csakhamar fegyveres ellenállássá fokozódott. Kezdetét vette Durrës hónapokon át tartó ostroma. A lázadás fő központjai Shijak és Tirana voltak, de a felkelők az elkövetkező hónapokban elfoglalták Kruját, Elbasant, Beratot és legvégül Vlorát is. A lázadás eleinte híján volt a hierarchikusan szervezett irányítótestületnek, de idővel egyfajta forradalmi kormányzatot alakítottak, és vezetőik közül kiemelkedett Haxhi Qamili. Társadalmi és ideológiai hátterét, motívumait tekintve a felkelést meglehetős sokszínűség és ötletszerűség jellemezte. Bár a kezdeti időkben követeléseikben nagy hangsúlyt kaptak az iszlamista és oszmanista elemek (muszlim uralkodó kijelölése, Albánia visszakerülése oszmán fennhatóság alá stb.), a mozgalom kiszélesedésével egyre határozottabban a fejedelem és kormánya, az ország társadalmi-gazdasági helyzete miatti általános elégedetlenség táplálta dühüket. A felek közötti meg-megújuló tárgyalások és fegyverszünetek nem vezettek eredményre. A fejedelmet támogató rendvédelmi alakulatok egyre kevésbé tudtak ellenállni a számban folyamatosan gyarapodó – gyakran az északepiróta milíciákkal együtt harcoló – felkelők nyomásának. Az elvben a fejedelem mellett álló északi nemzetségfők pedig (pl. Prenk Bibë Doda, Ahmet Zogolli) jobbnak látták kivonni magukat a csatározásból, és 1914 júliusára szűkebb pátriáikba visszahúzódva a távolból követték a fejleményeket. Miután augusztus közepére az államkincstár is kiürült, az ellenállás hasztalannak bizonyult: 1914. szeptember 3-án Vilmos fejedelem és a Përmeti-kormány tagjai elmenekültek az országból, az Albán Fejedelemség de facto megszűnt létezni.
Ezzel a felkelés győzedelmeskedett. A lázadók szeptember 6-án bevonultak Durrësba és a főváros utcáin felvonták az oszmán lobogót. Pár nappal később Mustafa Ndroqi vezetésével megalakították szenátusukat, és felajánlották az albán koronát az 1909-ben trónfosztott II. Abdul-Hamid oszmán szultán egyik fiának. De míg a felkelésben részt vevő széles tömegek társadalmi és politikai sokszínűségét elfedte az egyazon célért, a fejedelem és a kormány megbuktatásáért folytatott harc, most, amikor az ellenség legyőzését békés építkezésnek kellett volna felváltania, kiviláglottak a különbségek, és a vezetők körében felütötte a fejét a viszálykodás. 1914 októberében a korábban száműzött Esat Toptani olasz és szerb anyagi támogatással visszatért az országba, és a felkelők szenátusát félreállítva átvette a hatalmat. Despotikus hatalma ellen 1914 novemberétől a korábbi felkelés vezetői ismét szervezkedni kezdtek, és a Krujai Liga égisze alatt egy újabb fegyveres ellenállás bontakozott ki Közép-Albániában.
Előzményei Vilmos 1914. március 7-én érkezett meg Durrësba, hogy elfoglalja az Albán Fejedelemség számára kijelölt trónját. Az addig a közügyeket intéző Nemzetközi Ellenőrző Bizottság Vilmos kezébe tette le a végrehajtói hatalmat, aki az általa miniszterelnöknek kinevezett Turhan Përmetinek, a március 18-án felesküdött Përmeti-kormánynak adta át a közügyek irányítását. A kormányfő személye és a kormány összetétele felzúdulást keltett a haladó gondolkodású albánok körében, különösen a gátlástalan intrikus hírében álló, bel- és hadügyminiszternek kinevezett, saját uralkodói ambícióit dédelgető Esat Toptani kulcspozíciókba kerülése borzolta fel a kedélyeket.
Eközben a fiatal államnak a gazdasági, infrastrukturális és kulturális elmaradottságon kívül számos, a létét veszélyeztető helyzettel kellett szembenéznie. A szerb hadsereg 1914 tavaszától több ízben betört albán területre, s nem kímélték sem az útjukba eső falvakat, sem azok lakóit. Ennél is nagyobb volt a fenyegetettség Dél-Albániában, amelynek nagy részét a görög hadsereg 1912 vége óta megszállva tartotta, s egy nagyhatalmi ultimátum értelmében 1914. március 1-jéig meg kellett kezdenie csapatai kiürítését. Éppen mielőtt az ultimátum által megszabott nap elérkezett volna, 1914. február 28-án az elszakadáspárti görögök felkelést robbantottak ki Dél-Albániában, és Gjirokastra fővárossal kikiáltották az Észak-epiruszi Autonóm Köztársaságot. A fővároson kívül Saranda, Himara, Delvina, Përmet és Korça vidékét magában foglaló államalakulattal márciustól megindultak a tárgyalások, és áprilisban már körvonalazódott az albán–északepiróta korfui egyezmény tartalma. Időközben a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság kötelezettségeinek megfelelően elkészítette az Albán Fejedelemség alaptörvényét, amely 1914. április 10-én lépett életbe. Az alaptörvény nagyhatalmi garanciával deklarálta az ország semlegességét, felállított egy négy miniszterből álló, az uralkodónak felelős végrehajtó tanácsot, és elrendelte a törvényhozó nemzetgyűlés összehívását.
Esat Toptani puccskísérlete jobbra|bélyeg|300px|Esat Toptani 1914 márciusában Toptani nem fogadta kitörő lelkesedéssel a nemzetgyűlés gondolatát. Titkos politikai tervei megvalósulását hátráltatta volna bármely efféle, a nemzet politikai egységét kifejező lépés. Elsősorban azt remélte, hogy nagyszámú közép-albániai párthívével a háta mögött és a kormány befolyásos tagjaként személyes ambícióit építheti, ugyanakkor miniszteri posztját és Vilmos uralkodói tekintélyét politikai ellenfelei félreállítására használhatja fel. Ez utóbbira hamarosan alkalom is adódott, amikor 1914. április 10-én a Mat-vidék nemzetségfője – egyúttal Toptani unokaöccse –, a fiatal Ahmet Zogolli (a negyedszázaddal később királlyá koronázott I. Zogu) audienciára jelentkezett Vilmos fejedelemnél, hogy az új, aláírás előtt álló alkotmány szellemének megfelelően a nemzetgyűlés azonnali összehívását sürgesse. Zogolli nagyszámú fegyverest tudhatott maga mögött, ráadásul már korábban is nagybátyjával szembeszállva fogta pártját a Qemali-kormánynak, ezúttal pedig ismét az alkotmányos rend mellé állt az összehívandó nemzetgyűlés kérdésében. Mindemellett a találkozót követően Vilmos jelét adta, hogy rendkívül jó benyomást tett rá az ifjú mati nemzetségfő. Toptaninak több sem kellett ahhoz, hogy politikai terveire nézve veszélyesnek ítélje meg unokaöccsét, és megpróbálta letartóztatni. Igyekezete azonban Vilmos ellenállásán megbukott, és Zogolli szabadon hazatérhetett. Mati sasfészkébe érve azonban a tapasztaltak alapján levonta magának a következtetést, hogy Vilmos hosszan nem fog uralkodni az albán nemzeten, és bizonyos volt abban, hogy nagybátyja valamely úton-módon magához ragadja a hatalmat.
Esat Toptani eközben elszánta magát a cselekvésre. Párthíveit, birtokai parasztságát és a Shijak környékén letelepedett bosnyák menekülteket felfegyverezte, hogy előkészítse hatalomátvételét. Azt remélte, hogy egy általános lázadás aláásná Vilmos tekintélyét, és megnyílhat az út az előtt, hogy ő váljék Albánia uralkodójává. Toptani azonban több ponton elszámította magát. Egyfelől a mögötte állók tömege nem érte el azt a kritikus szintet, amire szükség lett volna, másfelől Vilmos fejedelem neszét vette felségsértő tevékenységének, és csak az alkalomra várt, hogy ezt rábizonyíthassa. Miután Toptani észlelte a kialakult helyzetet, merész lépésre szánta el magát. Május 8-án benyújtotta a lemondását, és a fejedelemtől kért kihallgatáson drámai eszközökkel ecsetelte az őt ért méltánytalanságot, hogy a hazáért tett több éves szolgálatai ellenére a felségsértés gyanúja merült fel személyével kapcsolatban. Vilmos végül nem fogadta el Toptani lemondását, sőt, buzdította a munka folytatására. Toptani ismét biztonságban érezte magát, és folytatta magánmilíciája szervezését.
Május 17–18-án utasítására Shijakban felfegyvereztek kétszáz embert, színleg azzal a céllal, hogy az északepiróták ellen menjenek harcolni, valójában azzal a titkos tervvel, hogy megtámadják a fővárost, Durrëst. A főváros katonai parancsnoka, a holland Johan Sluys őrnagy a hír hallatán megtette az első lépéseket a város védelmének megerősítésére. Az eddigre már ismét Durrësban tartózkodó Toptani azonban hadügyminiszteri minőségében az előkészületek felfüggesztésére utasította, és közölte Sluysszal, hogy városparancsnoki jogait és feladatait átruházta egy eladdig ismeretlen olasz tüzérkapitányra, bizonyos Moltedóra. Vilmos azonban ismét közbelépett, Sluyst a posztján hagyta, Toptanit pedig felszólította a lemondásra.
Másnap, május 19-én az esti órákban Vilmos fejedelem volt minisztere letartóztatását is elrendelte. A fejedelmi palota kertjének lőállásaiban elhelyezkedő Sluys emberei fegyvereiket Toptani közeli házára szegezték, és megadásra szólították fel a bent lévőket. Toptani azonban nem adta meg magát, így csakhamar tűzharc alakult ki, amelynek során egy tüzérségi lövedékkel eltalálták a Toptani-ház hálószobáját. A túlerőt látva Toptani megadta magát, és miután a fejedelem magántitkára, Duncan Heaton-Armstrong letartóztatta, a partoknál horgonyzó osztrák–magyar Szigetvár cirkáló fedélzetére kísérték. Másnap a durrësi olasz nagykövet, Carlo Aliotti hevesen tiltakozott az eljárás ellen, és – a román nagykövet támogatásával – követelte, hogy Esat Toptani szabadon Olaszországba távozhassék, ahol biztosítják számára a közéleti tevékenység szabadságát. Vilmos fejedelem az osztrák–magyar tiltakozás ellenére ezt jóváhagyta, azzal a feltétellel, hogy engedélye nélkül többet albán földre nem lép és trónigényéről is lemond, így Toptanit átadták az olaszoknak, akik Bariba szállították. Toptani legközelebbi fegyvertársait az albán kormányszervek letartóztatták. Másnap, 1914. május 20-án a Përmeti-kormány formálisan feloszlott, majd azonnal újjáalakult, ám a Toptani híveiül számító kormánytagok nélkül.