A nimfák az ókori görög mitológia alacsonyabb rangú női istenségei vagy szellemlényei. A görög istennőktől eltérően a nimfákat általában a természet megszemélyesítőinek tekintették, akik jellemzően egy adott helyhez vagy tájhoz kötődtek. A szépség, a termékenység, a természet alkotó és tápláló erőinek megtestesítői. A nimfák otthonai a különösen szép hegyek, völgyek, hűs barlangok, ligetek, fák, patakok és folyók; dús mezők. Itt táncolnak, pajzánkodnak, mindig jókedvűek és gyakori célpontjai az életerős szatírok szerelmi vágyainak. Istenek és istennők kísérői: ők Artemisz vadásznői, Apollón prófétái, Dionüszosz – a mulatozás és a fák istenének – partnerei (sőt Dionüszosz szerelme, Alphesziboia is nimfa), megjelennek a pásztoristenek, Pán és Hermész oldalán, de szívesen rajta felejtik szemüket a szép, délceg halandókon is.
Etimológia Az eredeti görög νύμφη szó több értelmű. Jelentései: „menyasszony”, „elfátyolozott”, „rózsabimbó”Hészükhiosz szerint a νύμφη egyik jelentése "rózsabimbó" és "kiteljesedés"; latin megfelelője a nubere jelentése „férjhez menni”. Ezek alapján elnevezésük a fiatalságot és a házasulandó kort, a férficsókra érett lányt jelöli.
Az eredeti görög νύμφη (nü-m-fé) szó több értelmű. Nimfa=tündérlány, mai szóhasználattal. Nő/nü/nu/ni számos nyelven lány/asszony jelentésű.
Szimbolika A nimfák elsősorban a termékenység megszemélyesítői. Alakjaik a természet minden területét átszövik. Kiemelt kötődésük a vizekhez, forrásokhoz és folyókhoz az élet folytonosságát, a múló időt jelképezi.
A víz – termékenyítő erő: a forrás kifejezi a keletkezést, a születést; a folyó az állandó változást; az óceán a feloldódást, a megsemmisülést. A nimfák a nő életének első szakaszát, annak „fehér aspektus”ait hordozzák. A fiatalság és az örök szépség megszemélyesítői, „szüzek”, már nem lányok, de még nem anyák. Ezt a időszakot az ún. „vörös korszak” az anyaság követi, majd a „fekete korszak”, az öregség.
A nimfák alakja jóval régebbi, jóval ősibb, mint a klasszikus antik kor, kultuszuk gyökerei a sámánizmusban keresendők – a helyek, a növények és az állatok megtestesülései – elemi lények.
A nimfák osztályozása bélyegkép|250px|Frederic Leighton: Heszperiszek kertje bélyegkép|250px|Arnold Böcklin: Játszó Naiaszok
A nimfák különböző csoportjai az általuk megszemélyesített természeti erők mentén alakultak ki. Neveik változatos és jóságos szerepükkel függenek össze – „valamennyi női név eredete egyszerű melléknév, amely megegyezik a nympha lényegével, bár eredendően nem létezett ortodox, kimerítő osztályozás e tünékeny teremtmények között.”Rose, Herbert Jennings: A Handbook of Greek Mythology 1959. 173. oldal
föld nimfák alszeidák (völgyek, berkek) napaiák (szurdokok, völgyek) auloniadok (legelők) leimakidok (rétek) oreaszok (hegyek, barlangok) Minthe (menta) heszperiszek (kert) Aegle (a pompázó „kápráztató fény”) Arethusza Erütheia (vagy Erytheia) Heszperia (vagy Hespereia) Heszpera (vagy Hespere) Heszperusza hamadrüaszok (fák) drüaszok (tölgyfa) meliák (manna-kőrisfa) Leuce (fehér nyárfa) Epimeliad (almafa) vízi nimfák heleaszok (lápok) ókeaniszok (Ókeanosz és Téthüsz lányai, leginkább a sós vizek) néreiszek (Néreusz lányai, lakóhelyük a Földközi-tenger) naiaszok (jellemzően a friss vizek) Crinaeae (kutak) limnadok vagy limnatidák (tavak) Pegaeae (források) Potameidák (folyók) Eleionomae (mocsarak) Egyéb „Kasztaliai-nimfák” (klasszikus múzsák) lampadák (alvilág)
Alakjuk a római korban A görög nimfák változatos tájak és vidékek szellemalakjai voltak, nem más mint a latin genius loci, azaz a hely szelleme. (Kultuszuk népszerűségét leginkább a bonyolult Arethusza mítosz példázza.) A görög kultúrán nevelkedett latin költők verseiben a nimfák hellén sokoldalúsága elmosódott és alakjaik keveredtek a hazai forrás- és folyamistenségekével (Juturna, Egeria, Cavmentis, Fontus). Mindezt tovább erősítette, hogy a Lymphakat (eredetileg Lumpae) az ősitáliai hagyományok víz-istennőit nevük véletlen egyezősége alapján, a görög nimfákkal azonosították. A klasszicizáló római költészet hatására a vidéki emberek között, a források, barlangok, sziklahasadékok környékén kiteljesedett a nimfa kultusz. Ugyanakkor a Római Birodalom tanult osztályai körében betöltött szerepük fokozatosan csökkent és majdnem kizárólagosan a vízi elemek istenségeiként jelentek meg.
Megjelenésük a művészetben A festészet és szobrászat a nimfák legtöbbjét kedves, lányos ifjú nőként ábrázolja, meztelenül, vagy lenge ruhákban virágkoszorúval. A források nimfáit vizeskorsóval vagy urnával.
Festészet bélyegkép|250px|Pierre-Auguste Renoir: Nimfa a pataknál Albani: Vénusz nimfákkal és kis kupidókkal Jordaens: Nimfák a szerelem kútjánál Cranach: Fekvő nimfa Cranach: Nimfa Rubens: Diána és a faunoktól megriadt nimfák Rubens: Nimfák és utcai szatírok Rembrandt: Fürdőző Diána, Aktäon és Kallisztó Jean-Baptiste Camille Corot: Nimfák tánca Jean-Baptiste Camille Corot: Kupidóval játszó nimfa Jacob Jordaens: Kupidó és az alvó nimfák. Édouard Manet: Meglepett nimfa 1861 Tiziano: Alvó nimfa (1570) Henryk Siemiradzki: Játszó naiaszok (1880)
Szobrászat bélyegkép|250px|Kutak a nimfák kertjében, Karlsruhe Az ókori alkotások közül a legismertebbek Praxitelész szobrai és Arkeszilaosz nimfákat és szatírokat ábrázoló szoborcsoportjai. A nimfák alakjai a későbbi korok szobrászait is megihlették; alakjaikat előszeretettel ábrázolták szökő-, és díszkutakon.
Egyéb megjelenéseik Nimfáknak nevezték a „földanya” papnőit, akik az ókori templomokban szexuális ceremóniákkal áldoztak az istennőnek. A nimfaion egy forrás fölé épített, nimfaszentély vagy templom. A középkor idején (főként Észak-Európában) a nimfa szót boszorkány, illetve tündér értelemben használták, mert mindkettőt a kereszténység előtti papnőkkel azonosították. A nimfák és a szexualitás eredendő kapcsolata többé kevésbé megjelenik az európai mese- és mondavilágban is. Nevükből ebből ered a nimfománia kifejezés, mint felfokozott szexuális motiváció, „szenvedély”. Vladimir Nabokov Lolita című regényéből származik a „nimfácska” kifejezés, a fiatal lányok azon típusára, akik kirívó szexuális vonzerővel bírnak. Néhány kultúrában a nimfa a női nemi szerv jelképe, a lótuszvirág, vagy a vízililiom (a tündérrózsa-félék – Nymphaeaceae – családjába tartozó vízinövények), illetve bizonyos kagylók, például a kauri kagyló mintájára.
Jegyzetek
Források Pauszaniasz Periégétész: Görögország leírása Walter Burkert: Greek Religion, Harvard University Press, 1985. Rose, Herbert Jennings: A Handbook of Greek Mythology, E.P. Dutton & Co., New York, 1959. Robert Graves: A görög mítoszok, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1981.(Szíjgyártó László fordítása) Eredeti kiadás: Robert Graves: The Greek Myths, Harmondsworth, Penguin, 1955. Kerényi Károly: A görög mitológia, 1997. Krause: A múzsák, gráciák, hórák és nimfák (eredeti címén: Die Musen, Grazien, Horen und Nymphen), Halle, 1871;
További információk
Janus Pannonius: Az olasz nimfák legdicsőbbikének Információs oldal Pallas nagy lexikona, Nimfák Nőalakok a görög mitológiában Nimfák
Kategória:Nimfák