Kultusznak nevezzük a vallásokban a vallási szertartások összességét. A kultusz olyan személyes vagy kollektív tevékenység, azon gondolatok, szavak, gesztusok egysége, amelyek révén az ember kapcsolatba lép az istenséggel, szenttel, őssel, szellemmel vagy egy vallási jelképpel, kinyilvánítva tiszteletét.Kránitz Mihály, Szopkó Márk: Teológiai kulcsfogalmak szótára → kultusz

Kultusza többé vagy kevésbé kifejlett formában, szellemibb vagy anyagiasabb alakban, minden időben, minden népnek volt és egyidős az emberiséggel.Pallas

A szó eredete A kultusz szó a latin cultusból ered, amelynek jelentése „törődés” vagy „imádat”, illetve vallásos hiedelmek vagy rítusok rendszere. A francia nyelvben vagy a spanyol nyelvben a culte vagy culto egyszerűen imádást, imádkozást, vagy vallási tevékenységben való részvételt jelent.

A különböző vallásokban A kultuszt három szempont határozza meg: a kultusz tárgya, a kultuszt végrehajtó közösség, és számos többé-kevésbé ritualizált kultikus aktus.

Hagyományos és ritualizált folyamatot, rítust követ. A kultikus cselekmények tárgyak vagy személyek imádatát, tiszteletét foglalják magukban: őstisztelet, képtisztelet, démonkultusz, Dionüszosz kultusza, a szentek tisztelete stb.

Állhat rituálékból, áldozatokból, imákból, felolvasásból, prédikációból vagy előadásból, étkezésekből, énekekből és szakrális zenéből és kultikus táncból.

A kultuszhoz tartozik a kultusztárgy szimbólumainak ápolása is: a szakrális épület (pl. templom), az oltár, az istenség képmása (ikon, múrti), valamint a szent idők megtartása a vallási ünnepek és böjt formájában. A legtöbb esetben külön embereket bíznak meg a kultusz hagyományőrző szerepével (pl. papok). Az istentisztelet a vallások egyik eleme.

Ókori zsidók

Ókori görögök

Kereszténység A keresztény kultusz szoros értelemben istentisztelet, az Atya, a Fiú és a Szentlélek tisztelete, tágabb értelemben nyilvános tiszteletadás.Katolikus lexikon → kultusz

A keresztény kultusz kialakulására hatással volt a zsidó gyakorlat, az ókori vallások és misztériumvallások hatása is.Gecse Gusztáv: Vallástörténet Krisztus után azonban a fiatal egyház egyre növekvő mértékben missziós tevékenységet folytatott a "pogányok" között, a görög (majd később a latin) nyelvet kezdte használni, antik eszméket fogadott magába, és felhasználta azokat. Ez a folyamat azután az egész későbbi időszakban folytatódott, úgyhogy az egyházat virágkora idején tanaiban és rítusaiban erősebben határozták meg az antik, mint a zsidó eszmék. A reformáció aztán sok antik elemet mint „pogány”-t elejtett, a zsidó alkotórészeket pedig ismét jobban kidomborította.

A fő keresztény vallási cselekmények a következők: áldozás, felajánlás; ima ének és zene; szent szövegek olvasása; prédikáció, zarándoklatok, körmenetek stb.

Katolicizmus A kultusz elsődleges kifejezése a Krisztusra irányuló liturgia. A katolikus teológia különbséget tesz a Szentháromságnak járó kultusz és a szentek tisztelete között. A protestantizmus, amely nem ismeri el a szentek tiszteletét, nem tesz ilyen különbséget. Szentségek Szentmise Mária-tisztelet Képtisztelet A szentek és ereklyéik tisztelete

Protestantizmus Istentisztelet Úrvacsora Keresztség

Hinduizmus

A kultusz a legrégebbi időben egyszerű volt, és az árja családfők végezték a szent tűz előtt, a lángokba dobva áldozati ajándékaikat. Az idők során azonban az áldozati szertartás mind bonyolultabb lett, úgyhogy ellátásához külön személyek váltak szükségessé, akik a szakrális ügyekben tájékozottak voltak, és ily módon külön papi rendet (brahminok) alkottak.

Buddhizmus Az a körülmény, hogy a buddhák és bódhiszattvák végtelen sokaságát tisztelték, akik az embereknek a tökéletesség felé vezető útjuk során nemcsak az akadályok elhárításában segítenek, hanem földi bajaikban is melléjük állnak, szükségessé tette a kultusz gazdagabb kiépítését is. Ezért a nirvánában végleg kihunyt világmegvilágosító szobrai előtti egyszerű imádkozás mindinkább helyt adott egy bonyolult rituálénak, amelynek célja, hogy elnyerjék a kegyét azoknak a megváltáshozóknak, akik „szétszakítják a szenvedés hálóját, orvosai a betegnek, a boldogtalannak pedig apja és anyja lesznek”. Az a régi elképzelés, amely szerint a végrehajtott szakrális cselekmények nem úgy nyerik el jutalmukat, hogy mivel a földöntúli lényeknek örömet okoznak, ezért azok valamilyen módon hálásnak mutatkoznak értük, hanem úgy, hogy ezek az aktusok önmagukban hatékonyak, képesek bizonyos erőket létrehozni, és a hívőknek transzcendens érdemeket szerezni, az újabb felfogás mellett változatlanul fennmaradt. Sőt, előfordult, hogy a földöntúli lényekhez intézett fohászkodás idővel mágikus hatású formula rangjára emelkedett, és úgy gondolták, hogy e formulák kimondásával érdemeket lehet szerezni. Ilyen pl. a Tibetben elterjedt, közismert hat szótagú varázsformula, „Om mani padmé húm”, eredetileg valószínűleg Manipadmához, az Avalókitésvarához közel álló istennőhöz intézett ima volt, később azonban Manipadmá nevének („akinek drágakőből való lótusza van”), a két áldást osztó hang: „óm” és „húm” között álló vocativusát locativusnak (padmé = a lótuszban) és egy előtte álló nominativusnak (manih helyett mani = a drágakő) magyarázták, és így értelmezték: „a drágakő a lótuszban van”. E szent szavaknak a legkülönfélébb misztikus magyarázatokat adták, pl.: „a Buddha megjelent a világban” és hasonlókat. Mindenesetre feltételezik, hogy a formula alkalmazása gyarapítja a jótettek kincstömegét. A Kárandavjúhában (67, 69 skk.) egy bódhiszattva azt mondja: „Meg tudom számlálni, hogy hány homokszem van a négy nagy óceánban, de nem tudok számot adni annak az érdemnek a nagyságáról, amelyet a hat szótagú nagy varázsformula kimondása jelent.”

A buddhizmus története azt mutatja, hogy ha egy megváltás-tan tudatosan lemond a színpompás mitológiai külsőségekről és a díszes kultuszról, akkor mindig csupán kevesek számára szolgáló arisztokratikus filozofikus tan lehet belőle; a nagy tömeg vallási igényeinek csak korlátozott, mértékben képes eleget tenni. Ezt a buddhizmusnak azzal kellett ellensúlyoznia, hogy vagy a már előtte meglevő vallások korábbi kultuszaiból merített, vagy ő maga alakított ki olyan ájtatossági formákat és szakrális ceremóniákat, amelyek az istenek és szentek tiszteletének régebbi hasonló jellegű szertartásai helyébe léphettek. Mindkettőt megtette. Indiában minden korban megtűrte maga mellett a régi istenek és szellemek tiszteletét, ahogyan ezt még ma is megteszi Ceylonban, Hátsó-Indiában és az összes többi országban, azokon a területeken, ahol elterjedt. Ezen kívül azonban a mahájánában és a vadzsrajánában létrehozott új formákat is.

A buddhizmus hirdetői sehol sem harcoltak a bennszülött népi kultuszok ellen mint tévtanok ellen, hanem az üdvösséghez vezető igazság előkészítő fokozataként megtűrték őket, így Indiában a primitív és a bráhmana-kultuszokat, Ceylonban és Hátsó-Indiában a szellemekben való hitet, Kelet-Ázsiában a konfucianizmust, a taoizmust, a sintoizmust, Tibetben a démonimádatot. A különböző korok és embercsoportok igényeihez való alkalmazkodásnak ez a módszere végül oda vezetett, hogy a buddhizmus az elő-indiai szubkontinensen annyira átalakult már, hogy metafizikai alapelvei megőrzése ellenére sok vonatkozásban pontosan az ellenkezőjét tanította annak, amit eredetileg hirdetett. Buddha azt mondotta,Szamj. 42, 6 hogy a bráhmanák hite abban, hogy rítusaik segítségével egy embert halála után a mennybe juttathatnak, éppoly téves, mintha valaki azt hinné, hogy egy vízbe zuhant sziklát szavai segítségével képes felemelkedésre késztetni. A késői mahájánában a varázsformulák (dháraní) erejébe vetett hit, amely sosem tűnt el teljesen, növekvő jelentőségre tett szert, különösen azután, hogy filozófiai megalapozást nyert azáltal, hogy a mantrák kimondását a meditáció párjának, kiegészítésének, sőt végül vele egyenértékűnek tekintette. Az idők folyamán az eszköz hamarosan elhomályosította a célt: egy formula elmormolását annyira hatékonynak tartották, hogy a teológiának külön ága alakult ki, amely a mantrák összeállításával foglalkozott, és a „mantra-módszer”-t (naja) a megváltás elnyerésében a „tökéletességek módszerei”-vel (páramitánaja) egyenértékű eljárásnak tartották. A mantrizmus végül, a tantrikus hindu tanok és eljárások mintájára, külön „szekér”-ré fejlődött, amely „harmadik”-ként a „kis” és a „nagy” mellé került. Ez az ún. „mantrajána” vagy „vadzsrajána” (gyémántszekér) mágikus, titkos tudományt hozott létre, amely később az eredeti buddhizmustól még jobban eltávolodott azáltal, hogy női isteneket és saktista eszmeáramlatokat is magába fogadott.

A mahájána kultusza méreteiben és jelentőségében oly módon is állandóan gyarapodott, hogy magába olvasztotta a hindu istenek tiszteletét is. Bár a „kis szekér” hívei maguk is tisztelik az olyan isteneket, mint pl. Brahma, Visnu, Siva, Laksmí stb., mégis ezeknek a tisztelete nem szerves alkotórésze a tulajdonképpeni buddhista kultusznak, és ezért a szertartásokat gyakran Buddha templomain kívül, nemcsak buddhista szerzetesek, hanem (mint pl. Sziámban) bráhmanák közreműködésével végzik, ugyanakkor a „nagy szekér” Kelet-Ázsiában és Tibetben a legkülönfélébb hindu istenségeket kebelezte be panteonjába. Minthogy ezek az istenek a buddháknál és bódhiszattváknál rangban sokkal alacsonyabbak, és velük szemben hódolatteljes viselkedésre kötelezett megszemélyesítései a szanszárát mozgásban tartó természeti és erkölcsi hatalmaknak, ezért őket alacsonyabb rendű tisztelet illeti meg, ellentétben a Buddhákkal, akiket még az istenek is imádnak, mivel ők legyőzték a világot.

Kínai vallások „Valamennyi eszköz közül, amelyekre az emberek kormányzásához szükség van, legnélkülözhetetlenebb a szertartások (11) intézménye” – olvashatjuk a Li-csiben.Li-csi 22, 1 Ezért a kínai császárság a kultuszt legsajátabb ügyének tekintette, és saját kezébe vette. A birodalmi vallásnak ennek következtében nem volt tulajdonképpeni papsága; a szakrális feladatokat legtöbbször hivatalnokok látták el, akik a rítusok miniszterének voltak alárendelve. Az, hogy a taoizmus és a buddhizmus a maga papságával széles körben jelentős befolyásra tett szert, elsősorban annak köszönhető, hogy ezek a hivatalnokok nem tudták kielégíteni a tömegek vallási igényeit.