A Trento osztály egységei, a Regia Nave Trento és az RN Trieste voltak az olasz Regia Marina (Királyi Haditengerészet) első nehézcirkáló (incrociatore pesante) típusú hadihajói. Neveiket az I. világháború után az Osztrák–Magyar Monarchiától Olaszországhoz csatolt városokról kapták. Építésük 1925-ben vette kezdetét. Névlegesen megfeleltek a washingtoni haditengerészeti szerződés korlátozó előírásainak. A tesztek során elért 35.65 csomós sebességükkel gyors, nyolc darab 203 mm-es L/50 Ansaldo Model 1924 típusú ágyúból álló fő tüzérségükkel átlagos fegyverzetű, de csak gyengén páncélozott nehézcirkálóknak számítottak.http://www.navypedia.org/ships/italy/it_cr_trento.htm
A két világháború közötti időszakban a két egység egy cirkálórajban szolgált, felváltva töltve be a zászlóshajó szerepét. A Trento két hosszabb külföldi utat tett, először 1929-ben dél-amerikai országokba látogatott, majd az olasz érdekek védelmére az ottani polgárháború miatt Kínába helyezték. 1938-ban a Trieste a spanyol polgárháborúból hazatérő olasz önkéntesek szállítását fedezte. Mindkét egység aktív szerepet játszott a második világháborúban. Részt vettek a calabriai, Spartivento-foki és a Matapan-foki tengeri csatákban. A Trieste brit tengeralattjáró támadásától sérült 1941 novemberében, így az első és második szurti csatában nem harcolhatott. Az utóbbiban a Trento megrongált egy brit rombolót. A Trento egy brit torpedóvető repülőgép és egy tengeralattjáró közös akciójának áldozataként süllyedt el 1942. június 15-én súlyos emberveszteséggel. A Trieste 1943. április 10-én amerikai B–24 Liberator nehézbombázók légitámadásának következtében pusztult el a szardíniai La Maddalena kikötőjében. 1950-ben kezdődtek a mentési munkálatai, miután megállapítást nyert, hogy hajtóműveit az üzemanyagtartályaiból kiömlő olaj konzerválta. A hajót a spanyol haditengerészet vásárolta meg, mely könnyű repülőgép-hordozóvá való átépítését tervezte. 1956-ban a spanyolok a növekvő költségek miatt elvetették az elképzelést, így a Trieste 1959-ben bontásra került.Tony Gibbons (szerk.): Hajók enciklopédiája 350. o. Alexandra Kiadó Pécs
Dizájn Az 1920-as évek elején a Regia Marina egy, a washingtoni haditengerészeti egyezménynek, mely 10 000 tonnában és 203 mm-es fegyverzetben határozta meg a cirkálók maximális paramétereit, megfelelő hajó tervezésébe fogott. A Trento osztály terveit Filippo Bonfiglietti készítette 1923-ban.Brescia, p. 72–73 1924-ben a francia haditengerészet megkezdte a két Duquesne osztályú nehézcirkálója, a Duquesne és a Tourville építését. A Regia Marina válaszul a francia kihívásra megrendelte az Odero-Terni-Orlando (OTO) és a Stabilimento Tecnico Triestino (STT) hajógyáraktól a Trento és a Trieste nevű egységeket. Eredetileg könnyűcirkálóknak minősítették őket, csak később sorolták át hivatalosan a nehézcirkáló kategóriába.Marriott, p. 50 Az osztály koncepciója a nagy sebesség elérésére helyezte a fő hangsúlyt, ennek érdekében, hogy tartsák a 10 000 tonnás korlátozást, az erős páncélvédelemről le kellett mondani. A hajók kis szélessége is a sebesség fokozását szolgálta, viszont rontotta stabilitásukat. A karcsú hajótest, nagy sebesség, gyenge páncélzat az olasz cirkálótípusok jellemzője volt az 1920-as, 1930-as években. A kor követelményeinek megfelelő, erős vértezetet csak a négy Zara osztályú nehézcirkáló, valamint a Luigi di Savoia Duca degli Abruzzi és a Giuseppe Garibaldi nagy méretű könnyűcirkálók kaptak.Gardiner & Chesneau, p. 283
Miközben a Trento osztály építése már zajlott, a Regia Marina vezetésében súlyos kétségek merültek fel gyenge páncélzatuk miatt e hajók valós harcértékét illetően. Ennek eredményeként az olasz haditengerészet következő nehézcirkáló típusa, a Zara osztály esetében egy jóval kiegyensúlyozottabb dizájn mellett döntött, igen erős páncélvédelemmel.Brescia, p. 76 A könnyű szerkezetű Trento és Trieste képezte az Argentína számára Olaszországban, az Odero-Terni-Orlandónál épített két Veinticinco de Mayo osztályú egység, az ARA Veinticinco de Mayo és az ARA Almirante Brown alapját. Az argentín hajók a Trento típus lekicsinyített változatai voltak, még vékonyabb páncélzattal, 6 db (3 x 2) 190 mm L/52 ágyúból álló fő fegyverzettel.Friedman, p. 263 Az utolsóként megépült, 1933-ban szolgálatba állt olasz nehézcirkáló, a Bolzano visszatérést jelentett a Trento osztály nagy sebesség, gyenge páncélzat koncepciójához. A Bolzano ugyan sok mindenben különbözött tőlük, a szakirodalomban a közös jellemzőik és a hasonlóságok miatt néha mégis a Trento osztály tagjának, vagy féltestvérének tekintik.Marriott, p. 156
Általános jellemzők A Trento osztály egységeinek maximális hossza 196.96 m, szélességük 20.6 m, merülésük 6.8 m. Sztenderd vízkiszorításuk 10 344 t (Trento), illetve 10 339 t (Trieste), maximális vízkiszorításuk 13 334 t/13 326 t. Hivatalosan sztenderd vízkiszorításuk nem haladta meg a 10 000 tonnát, így névleg megfeleltek a washingtoni flottaegyezmény előírásainak. A hajótest egyenes fedélzettel és az olasz hadihajók közül elsőként gömbölyded hajóorral rendelkezett.Brescia, p. 73 A hajók eredetileg két háromlábú árboccal épültek, de a tesztek során fellépett vibráció miatt az előárbocot két extra lábbal erősítették meg. Legénységük 723 tisztből és matrózból állt, a II. világháború alatt számuk 781 főre nőtt. Eredetileg két darab IMAM Ro. 43 repülőgépet hordoztak légi felderítési feladatok ellátására, a hangár a parancsnoki torony aljában kapott helyet, a katapultot a hajóorr középvonalára építették.Gardiner & Chesneau, p. 291Brescia, p. 72 A Trento osztály hajtóművét négy Parsons gőzturbina alkotta, 12 olajtüzelésű Yarrow kazánnal, melyek füstelvezetését két, a hajó közepén álló kémény szolgálta ki. A kazánok négyesével három kazánteremben csoportosultak. A hajtómű teljesítménye 150 000 LE (110 000 kW). A Trieste próbaútján 35,65 csomó (66,02 km/h) elérésére volt képes, a Trento valamivel kevesebbre. Ezeket a teszteket ugyanakkor messze nem teljes terhelésű hajótesttel folytatták, így a valós körülmények között az egységek sebessége nem haladta meg a 31 csomót (57 km/h). Üzemanyagtartályaik tárolókapacitása 2214 tonna fűtőolaj, ezzel 4160 tengeri mérföldes (7700 km) hatósugarat érhettek el 16 csomós (30 km/h) sebesség mellett. 1940 év eleji felújításuk során kéményeiket sapkákkal látták el, hogy e módon javítva a füstelvezetést elkerüljék, hogy zavarja az árbocok megfigyelő és tűzvezetőállásainak munkáját.Brescia, pp. 72, 74Gardiner & Chesneau, pp. 291–292
Fegyverzet Fő fegyverzet A Trento osztály fő fegyverzetét nyolc darab Ansaldo 203 mm L/50 Model 1924 típusú ágyú alkotta, négy kétlöveges toronyba beépítve. Az ágyúk egy tornyon belül csak egyszerre voltak irányozhatóak, külön-külön nem. A tornyok kettesével, a hajó elején és tatján két szinten helyezkedtek el, maximális kilövést lehetővé tevő, szupertüzelő elrendezésben. A csőemelkedés 45°, a maximális lőtávolság 27 000 méter, a tűzgyorsaság három lövés percenként. A töltésük 15° csőemelkedésnél történt. A tornyokat, melyek belülről igen szűknek bizonyultak, elektromos árammal működtették, beleértve a lövegek irányzását és a lőszerszállító berendezést is.Campbell, p. 328 Az ágyúk kedvezőtlen tulajdonsága lövedékeik nagy szórása volt, hasonlóan a korszak többi olasz lövegéhez. Eredetileg 125.3 kg tömegű lövedéket tüzeltek 905 m/s kezdősebességgel, de a lövedék tömegét 118 kg-ra csökkentették 840 m/s kezdősebesség mellett, hogy csökkentsék a szórást, az erőfeszítés azonban sikertelen maradt. A probléma, a lövedékek nagy szórása nagyrészt az olasz lőszergyártók alacsony minőség-ellenőrzési színvonalának volt köszönhető, melyek nem tudtak megfelelő kvalitású lövedékeket előállítani.Friedman, p. 310 A lövedékek kedvezőtlen szórásához nagy mértékben hozzájárult, hogy egy tornyon belül az ágyúk közös lövegtalpra, egymáshoz túl közel lettek beépítve, így társuktól függetlenül nem voltak irányozhatóak, az egyszerre kilőtt lövedékek röppályájukon a cél felé tartva zavarták egymást, hozzájárulva a problémához.Brescia, pp. 73–74 A központi tűzvezetést egy pár brit gyártmányú Barr & Stroud 5 méter bázistávolságú sztereoszkopikus távmérő szolgáltatta.Friedman, pp. 263–264 A Trento osztály 203 mm-es ágyúihoz háromféle lövedéket használtak, kétféle páncéltörő típust, a korai 125.3 kg tömegűt, s a későbbi, könnyebb 118 kg-os változatot. Repeszromboló lőszerből egy 110.57 kg-os állt rendelkezésre. A páncéltörő lövedék 84.7 cm hosszúságú, a külön zsákba varrt lőportöltete pedig 47.3 kg. A lőszerkiszabat: 216 db / ágyúcső.http://www.navweaps.com/Weapons/WNIT_8-50_m1924.php
Másodlagos fegyverzet A hajók légvédelmét 16 db (8 x 2) 100 mm L/47 OTO Mod 1924 ágyú, négy (4 x 1) Vickers-Terni 40 mm L/39 gépágyú és négy 12.7 mm géppuska szolgáltatta pályafutásuk elején. A 100 mm-es lövegek az osztrák-magyar Škoda 1910-es ágyújának a másolatai voltak, melyeket újonnan tervezett kettős rendeltetésű, 85° csőemelkedést lehetővé tevő lövegtalpra szereltek, 15 240 m maximális lőtávolsággal. Az egységek 8 db (4 x 2) fedélzeten elhelyezett 533 mm-es torpedóvetőcsővel is rendelkeztek.Campbell, p. 339 A másodlagos fegyverzetüket többször módosították. Mindkét egység 100 mm-es lövegeit a típus korszerűbb, Mod 1931-es változatára cserélték át. 1937-1938-ban a két leghátsó 100 mm-es ágyúpárt eltávolították a négy 12.7 mm-es géppuskával együtt. A helyükre nyolc 37 mm L/54 Breda M1932 gépágyú, és nyolc 13.2 mm Breda M1931 géppuska került, mindegyik kétcsövű platformon. 1942-ben a Trento négy (4 x 1) 20 mm L/65 Breda M1940 gépágyút kapott, 1942-ben a Trieste is el lett látva ezekkel.Campbell, pp. 345–347
Páncélzat A páncélzat hasonlóan az első generációs brit, amerikai, francia és japán nehézcirkálókéhoz, korántsem volt megfelelő. A Trento osztály nem tekinthető ideális, kiegyensúlyozott hajótípusnak, mert a vértezete messze nem nyújtott kielégítő védelmet a saját fő fegyverzetét képező, 203 mm-es lövegek, de még a könnyűcirkálók 152 mm-es ágyúival szemben sem. Az övpáncél a 203 mm-es lövedékeknek csak nagy távolságról tudott ellenállni, a fedélzeti páncélzat pedig ezekkel szemben szintén korlátozottan volt hatásos. Igaz, a korai brit és francia nehézcirkálók még a Trento osztályénál is gyengébb vértezettel rendelkeztek. A típus egységeinek fő védelmét a hajótest létfontosságú részeit, beleértve a gépházat és a lőszerkamrákat is oltalmazó központi páncélozott citadella alkotta. A hajó oldalát védő 70 mm vastagságú övpáncél 8 méterrel az elülső lövegtorony előtt kezdődött, és 5 méterrel a hátsó torony mögött ért véget. Ezt elől és hátulról keresztválaszfalak zárták le, ezek felső részükön 60 mm, alsó részükön elől 50 mm, hátul 40 mm vastagságúak voltak, létrehozva a központi citadellát. Ezen feküdt a páncélfedélzet, ennek fő része 50 mm, hátsó része 20 mm, az övpáncélra lehajló lehajló oldalain pedig 30 mm-es, de a hajók elején nem terjedt túl a citadellán. A lövegtornyok homlokpáncélja 100 mm, barbettáik a páncélfedélzet fölött 70 mm, ez alatt 60 mm erősségűek. A parancsnoki torony harcálláspontja oldalain 100 mm, tetején 50 mm vértezetet kapott, a tűzvezető állás oldalai 80 mm, teteje 60 mm páncélzattal lett ellátva.
A Trento osztály összehasonlítása az egyes olasz építésű nehézcirkáló és nagy méretű könnyűcirkáló típusokkal