A mondat olyan grammatikai fogalom, amelynek nincs kielégítő meghatározása, hanem csak különböző szempontokból megfogalmazott definíciókísérletek vannak. Ilyenek egyik számbavétele 220-ig jutott.Seidel 1935, idézi Cs. Nagy 2007, 322. o.

Három főbb szempontból a mondat meghatározásai a következők: Formális megközelítés szerint a mondat a legnagyobb olyan szintaktikai egység, amelyet semmiféle grammatikai szabály szerint sem lehet beágyazni egyetlen más szintaktikai egységbe sem.Bloomfield 1933, idézi Bussmann 1997, 1059. o. és Crystal 2005, 432. o. Logikai szempontból a mondat a topik (más néven a téma) és a predikátum (más néven a réma vagy a komment) fogalmak szerint határozható meg. Általában egy mondat mindkettőből áll: az, amiről szó van (a topik), és az, amit az előzőről állít a beszélő (a predikátum), de van csak topikból vagy csak predikátumból álló mondat is.Dubois 2002, 365. o. Funkcionális megközelítésben a mondat a beszédfolyam olyan egysége, amely egyrészt önálló és lezárt, másrészt pedig a diskurzusba/szövegbe szerkesztett, azaz kapcsolatban áll a beszédelőzménnyel, ehhez hozzáad valamit, és a következő beszédegységekkel is kapcsolatban van.Deme 1976, 61. o., idézi Cs. Nagy 2007, 322. o.

Mondattípusok

A hagyományos mondattan szerint két mondattípus különböztethető meg elsősorban: a mondategység és az összetett mondat. Továbbá a mondategység lehet egyszerű mondat, azaz összetett mondaton kívül létező, vagy tagmondat összetett mondatban.

Az egyszerű mondat típusai

Az egyszerű mondatokat lehet tartalmuk és kommunikatív rendeltetésük (a beszélő szándéka) szerint, logikai minőségük szerint és szerkezetük szerint csoportosítani.Cs. Nagy 2007, 324–335. o. nyomán szerkesztett szakasz, kivéve a külön jelzett forrásokból származó információkat. Egy konkrét egyszerű mondat a különféle kritériumok közül többnek is megfelelhet.

Tartalma és kommunikatív rendeltetése szerint

A mondatok tartalma és a beszélő kommunikációs szándéka szorosan összefügg. A beszélő érzelmet vagy akaratot (tartalom) felkiáltó vagy óhajtó mondattal fejez ki (szándék), ismeretet vagy akaratot (tartalom) kijelentő vagy felszólító mondattal közöl (szándék), illetve kérdő mondattal (tartalma kérdés) érdeklődik (szándék). Ezek szerint típusokként megkülönböztethető a kijelentő, a felkiáltó, az óhajtó, a felszólító és a kérdő mondat, pontosabban aszerint, hogy mely tartalmi és kommunikatív vonás a domináns bennük.

Ezek a mondattípusok egyben a fő modalitások megnyilatkozási formái is, másként kifejezve mindegyik mondattípusnak van egy modális alapértéke. Ezenkívül a mondat egyéb modalitásokat is kifejezhet különféle nyelvi eszközökkel. Például egy olyan mondatnak, mint a Miklós sétál, modális alapértéke a kijelentés, de egy olyan más mondat beleiktatása, mint az azt hiszem, hozzáadja mellékmodalitásként a bizonytalanságot.

A kijelentő mondat

Ez a mondattípus egyszerűen valósként mutat be cselekvést, történést vagy állapotot, valósként ír le valamit. Tipikusan kijelentő módú állítmánya van. Példa: A kert végében szunnyad a kút (Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér).

Van feltételes kijelentő mondat is, amely mellékesen fejez ki óhajt (Péter szeretne olvasni), szerénykedést, bizonytalanságot, udvariasságot (Megemlíthetném még azt is…).

Prozódiai ismérvei is vannak ennek a mondattípusnak. A magyar nyelvben ezek a közepes hangfekvés és hangerő, valamint az enyhén ereszkedő hanglejtésforma.

A felkiáltó mondat

A kijelentő mondat felkiáltó mondattá válhat, amikor a beszélő indulatosan fejez ki érzelmet úgy, hogy olyan prozódiai elemeket alkalmaz, mint erősebb nyomaték, magasabb vagy mélyebb hangfekvés, esetleg szeszélyes vonalú hanglejtés. Írásban felkiáltójel van a végén: Esik a hó! Hozzájárulhat indulatszó (Ejnye, de ügyetlen vagy!), sőt, indulatszó magában is felkiáltó mondatszó lehet: Jé!, Ah!, Jaj!

Vannak kérdő mondatra hasonlító felkiáltó mondatok is, bizonyos kérdőszók révén: Hogy nézel ki! Más nyelvekben is használnak kérdőszókat erre a célra, de ilyen mondatra szakosodott szavak és szókapcsolatok is vannak: Comme je l’aime ! ’Jaj, mennyire szeretem!’; Que de fois je suis passé par là ! ’De sokszor jártam arrafelé!’;Grevisse – Goosse 2007, 508. o. Ala smo se lepo proveli! ’De szépen múlattuk az időt!’, Ama čoveče, slušaj me! ’Hallgass már meg, jóember!’, Ma nemoj! ’Na ne!’, Ta vi se šalite! ’Dehát maga viccel!’Klajn 2005, 171. o.

Az óhajtó mondat

Az óhajtó mondat kívánságot, vágyat fejez ki, amely lehet megvalósulható (Csak sütne már a nap!) vagy megvalósulhatatlan: Bár ne jött volna el hozzánk! Állítmánya tipikusan feltételes módú, gyakran van benne kívánságot kifejező partikula (bár, csak, bárcsak) vagy indulatszó, és prozódiailag a felkiáltó mondatra hasonlít.

A felszólító mondat

Ez a mondattípus a beszélő akaratát fejezi ki azzal a céllal, hogy a hallgató vagy egy harmadik személy ennek megfelelően járjon el. Lehet szó parancsról (Sorakozz! – Gerelyes Endre: Ki vagy), kérésről (Ide figyelj, fiam! – Gerelyes: id. mű), tanácsról, buzdításról (Vegyen belőle nyugodtan!), tiltásról (Csak ne olvassa el!), megengedésről (Hadd fusson egy kicsit!).

A magyarban jellegzetesen az ige felszólító módja fejezi ki a felszólítást (előző példák), olykor a főnévi igenév: Ebédhez felkészülni! (Gerelyes: id. mű). Erőteljes felszólítást fejez ki a kijelentő mód jelen idejű állítmány (Ma nem mész sehova!), amely kérdő alakban még szigorúbb: Mész innen azonnal?.Balogh 1971, 280. o.

Egyéb nyelvekben ezeken kívül más igealakok is kifejezhetik a felszólítást: második személynek szóló: kijelentő mód jövő idő: Tu vas te taire ! ’(El)hallgass!’ (szó szerint ’El fogsz hallgatni!’);Mauger 1971, 385. o. kötőmód jelen idő: Să citești! ’Olvass!’ (szó szerint ’Hogy olvass!’);Avram 1997, 309. o. kijelentő mód múlt idő: Da se nisi makao! ’Ne mozdulj!’;Klajn 2005, 122. o. harmadik személynek közvetített: kötőmód jelen idő: Qu’il sorte ! ’(Ő) menjen ki!’, Să plece imediat! ’(Ő) azonnal menjen el!’;Avram 1997, 207. o.

Prozódiai szempontból ezt a mondattípust a kijelentő mondatéhoz képest többé-kevésbé nagyobb hangerő és az elöl meredekebben eső hanglejtés jellemzi.

A kérdő mondat

A kérdő mondattal a beszélő meg akar tudni valamit, azzal a felszólító mozzanattal, hogy válaszadásra hív fel. Háromféle ilyen mondat van: eldöntendő, választó és kiegészítendő.

Az eldöntendő kérdő mondat „igen” vagy „nem” választ kér. Egyes esetekben csak a hanglejtés különbözteti meg a kijelentő mondattól, írásban pedig a kérdőjel: Elolvastad a könyvet? Más esetekben kérdő partikula teszi ezt, és akkor a hanglejtés hasonlít a kijelentő mondatéra: Elolvastad-e a könyvet?, Ugye elolvastad a könyvet? Egy olyan nyelvben, mint például a szerb, kötelező kérdő partikulát használni eldöntendő kérdésben: Spavaju li deca? vagy Da li deca spavaju? ’Alszanak-e a gyerekek?’, Zar deca ne spavaju? ’Hát nem alszanak a gyerekek?’.Klajn 2005, 103–104. o.

A választó kérdésnek csak jellegzetes hanglejtése van, és lényeges benne a vagy kötőszó: Sajtos vagy szalámis kenyeret kérsz?

A kiegészítendő kérdő mondat mindig legalább egy bizonyos kérdő névmással (ki?, mi?, milyen?, mennyi? stb.) vagy kérdő határozószóval (mikor?, hol?, meddig? stb.) kezdődik, azzal, amelyik arra vonatkozik, amit a beszélő meg akar tudni.

Egy olyan nyelvben, mint például a francia, a legtöbb esetben ugyanazt a kérdést többféleképpen lehet megfogalmazni, részben nyelvi regisztertől függően. Az eldöntendő kérdésnek három változata van, a kiegészítendő kérdéseknek pedig, attól függően, hogy melyik mondatrészre vonatkoznak, kettő, három, négy vagy öt. Példaként a ’Hol lakik (ő)?’-t jelentő kérdés változatai:Kalmbach 2017, 543. o. és 546. o. Où il habite ? – csak jellegzetes hanglejtés – a szokásos és a fesztelen regiszterben; Où est-ce qu’il habite ? – jellegzetes hanglejtés + est-ce que kérdő szókapcsolat – a szokásos és a választékos regiszterben; Où habite-t-il ? – jellegzetes hanglejtés + az alanyt kifejező személyes névmás és az állítmány helyének felcserélése – a választékos regiszterben; Il habite où ? – jellegzetes hanglejtés + kérdőszó a mondat végén – a fesztelen regiszterben; Où qu’il habite ? – jellegzetes hanglejtés + que-re redukált est-ce que – az ún. népies regiszterben.

Logikai minősége szerint

E kritérium szerint állító és tagadó mondatok különböztethetők meg.

Általában az állító mondatnak nincs egyéb jele, mint az, hogy nincs benne tagadás, bár vannak olyan módosítószók, amelyek mondatba iktatva vagy mondatszókként jelei az állító mondatnak: da ’igen’, ba da ’de igen’, firește ’természetesen’, fără îndoială ’kétségkívül’ stb.Avram 1997, 315. o.

A tagadás több mondatrészre vonatkozhat. Egyes nyelvészek szerint akármelyik esetben egy ilyen mondat tagadó mondat, például: A gyermek nem készítette el a feladatát, Nem a gyermek készítette el a feladatát, és A gyermek nem a feladatát készítette el is.Balogh 1971, 284. o. Mások úgy vélik, hogy csak a tagadott állítmányú mondat tagadó mondat.Például Avram 1997, 310. o. Az a nézet is létezik, hogy a tagadott állítmányú mondat is csak akkor tagadó, ha hamissá változtat egy igaz állítást, azaz ha olyan állító mondattal egyenlő, amely elé azt tesszük, hogy Nem igaz, hogy…: Feri magasabb az apjánál vs. Feri nem magasabb az apjánál = Nem igaz, hogy Feri magasabb az apjánál. Viszont egy olyan mondat, mint a Sok virágnak nincs illata nem tagadó, mivel nem egyenlő a Nem igaz, hogy sok virágnak van illata mondattal.

A magyarban a tagadás jele legalább egy tagadószó jelenléte a mondatban, illetve a létige nincs(enek) igealakjai a van(nak) helyett. Azok a tagadószók, amelyek egyedül valósíthatják meg a tagadást – a magyarban a nem, a se(m), a ne és a se (az utóbbi kettő feltételes vagy felszólító módú állítmánnyal) –, elégségeseknek minősülnek. A többiek, azaz a senki, semmi, semmilyen, semennyi stb. tagadó névmások és a sehol, sehova, semmikor, semeddig stb. tagadó határozószók nem elégségesek tagolt mondatban, csak mellékesek.Avram 1997, 311. o. a román nyelvre vonatkozóan, amelyben ugyanaz a helyzet, mint a magyarban. Mellékes tagadószó használatával kétszeres tagadás keletkezik: Nincs itt senki; Ne menj sehova! A mondatban lehet több mint egy mellékes tagadószó is: Soha senkiét el nem vette volna.

Egy olyan nyelv sztenderd változatában, mint a francia, néhány kivétellel csak két tagadószóval szabályos a tagadás. A magyarban egyedül használt tagadószóknak az állítmányt vagy annak segédigéjét közrefogó ne és pas felel meg (Nous ne le savons pas ’Nem tudjuk’), miközben a magyar kétszeres tagadásnak megfelelő szerkezetben a pas-t helyettesítik a magyar mellékes tagadószók megfelelői: Nous ne savons rien ’Nem tudunk semmit’.Mauger 1971, 373. o.

Az angol olyan nyelv, amelynek sztenderdjében nem szabályos a kétszeres tagadás, azaz vagy csak a magyar elégséges tagadószók megfelelőit, vagy csak a magyar mellékes tagadószók megfelelőit lehet használni.Crystal 2008, 324. o.

Szerkezete szerint

Az egyszerű mondat lehet mindenekelőtt tagolatlan vagy tagolt.

A tagolatlan mondatból hiányzik az alany–állítmány viszony, ami nem is szükséges. Az ilyen típusú mondatokat két alkategóriába lehet csoportosítani:Kugler 1999. A mondat szerkesztetlen, ha egyetlen szóból áll, amely nem ige: Szia!, Teringettét! Szerkesztett mondat az, amely legalább egy ige nélküli szószerkezetből áll: Azt a hét meg a nyolcát!

A tagolt mondatnak legalább állítmánya van. Többféle fajtája létezik. Bizonyos szempontból lehet minimális vagy bővített.