Izlandon a honfoglalás utáni első évszázadok elmúltával a korábbiaknál is sokkal nehezebbé vált a mindennapi élet a kis jégkorszak klimatikus viszonyai, a kevés erdő kiirtása, valamint a vulkánkitörések és járványok miatt. A lakosság a szó szoros értelmében évről évre a puszta túlélésért küzdött, és a helyzet súlyosságát jól mutatja, hogy az izlandi eredetű grönlandi viking telepesek a 15. századra elvesztették a mostoha természeti körülményekkel folytatott küzdelmet és kihaltak.

Izlandot gyakran – tévesen – egyfajta ősi demokráciának tartják a honfoglalás utáni törvényhozó népgyűlések rendszere miatt. Ez eredetileg sem volt teljesen igaz, hiszen a népgyűléseken csak a nagycsaládok fejei vehettek részt a döntésekben, és később, a norvég, majd dán uralom alatt, a gyarmati korban ez is megszűnt. A gazdaságilag hasznosítható földterület az általában a korábbi törzsfőnökök családjából kikerült néhány nagybirtokos kezében összpontosult, illetve a dán korona birtokába került vagy egyházi tulajdon lett, és a családfők többsége is a bérlők helyzetébe süllyedt. A személyi szabadság koncepciója az önálló farmerek esetében is háttérbe szorult, „alattvalóik” esetében pedig egyszerűen nem létezett. Működött azonban egyfajta szociális háló, és igen erős volt a társadalmi szolidaritás érzése az emberekben, különösen a természeti katasztrófákkal szemben.

A rendkívül nehéz természeti, társadalmi és gazdasági körülmények között is fennmaradt az izlandi társadalom magas kulturális színvonala, különösen az írástudás és a régi mondák (sagák) ismerete.

Az akut létbizonytalanság még a 18. században is fennállott, az akkori különösen katasztrofális vulkánkitörések és pestisjárványok miatt. A 19. században az Izlandra is eljutó technikai fejlődés és a polgárosodás kezdetei révén javulni kezdett a helyzet, itt is megindult a nemzeti ébredés folyamata, ami aztán a 20. század elejére az ország fokozatos függetlenedéséhez és modernizációjához vezetett.

A szóban forgó hosszú időszak alatt természetesen történtek változások az izlandi társadalomban, gazdaságban és a mindennapi életben, ezek azonban csekélyek voltak, inkább az állandóság volt a jellemző.

Társadalmi szerkezet Az izlandi társadalom patriarchális nagycsaládokra épült, alapegysége a családfő által birtokolt farm volt a lakosaival együtt. Ezek a gazdaságok körzetekbe tömörültek, egy-egy körzetbe legalább húsz „teljes jogú” farm tartozott. A körzetek együttesen szedték be és továbbították az adót, valamint szociális kötelezettségeik is voltak: biztosítaniuk kellett, hogy senki ne váljon hajléktalanná, illetve ne haljon éhen.

Az izlandi társadalom szerkezeti sémája ekkoriban alapvetően a következő kategóriákat tartalmazta: teljes jogú parasztgazda – albérlő-farmer – vándorlegény – béresek – a körzet eltartottjai – csavargók.

Parasztgazdák

A teljes jogú gazdák túlnyomórészt maguk is bérelték a földet egy-egy évre, amelynek végén egész családjukkal, dolgozóikkal és eltartottjaikkal más birtokra költözhettek, amint az gyakran meg is tették. A gazdaságilag hasznosítható izlandi földterületek mintegy felének nagybirtokosok, másik felének az állam és/vagy az egyház voltak a tulajdonosai.

Egy-egy ilyen tanyán sokféle társadalmi állású ember élt együtt: a parasztgazda családja, béresek, esetenként pedig ideiglenesen hozzájuk csatlakozó vándorlegények és csavargók, végül a körzet, a közösség gondozottjai, akiknek eltartásáért a farmer egy minimális fizetséget kapott.

A személyes szabadság koncepciója gyakorlatilag nem létezett, a családfő a birtokán élő minden személy felett totális ellenőrzést gyakorolt. A birtokot csak az ő kifejezett engedélyével lehetett elhagyni. (Egyébként maga a családfő is csak a körzeti vagy egyházi hatóságok engedélyével mozoghatott az országban.) A gazda a béresek minden jövedelme felett ellenőrzést gyakorolt, beleértve azt is, amit esetleg a farmon kívül – például a halászatba történő eseti bekapcsolódás révén – szereztek. A béresek jogállása így gyakorlatilag azonos volt a család gyermekeiével. A totális kontroll fejében a családfő köteles volt biztosítani lakhatásukat, étkezésüket, ruházkodásukat.

Albérlő-farmerek Az albérlő a teljes jogállású bérlő gazda földjéből vett egy részt albérletbe. Ezen a területen családjával szabadon gazdálkodhatott, de a teljes jogú gazda felelős volt azért, hogy ő is fenntarthassa magát, és ne a körzeti hatóságnak kelljen gondoskodnia az illetőről.

Vándorlegények, „szabadúszók” A szabadúszó vándorok különleges társadalmi csoportot alkottak. Az ilyen helyzetük legalizálásához pénzügyi függetlenséggel, számottevő vagyonnal kellett rendelkezniük, konkrétan tíz tehén értékének megfelelő mértékben. (Önálló farm bérléséhez elegendő volt három tehén értékű vagyon.) Az ilyen személyek szabadon vállalhattak munkát például a szénagyűjtés főszezonjában, amikor ezzel jól lehetett keresni. Egész évi megélhetésükről viszont maguknak kellett gondoskodniuk. Gyakran foglalkoztak kereskedéssel, a hátukon vagy teherhordó lovon szállították a városból a távol eső tanyákra a vásznat, szerszámokat, tűket, késeket, ollókat, de a mindig keresett könyveket is.

Béresek A béresek tették ki az ország lakosságának nagy részét, még a 19. században is a 25%-át. Aki nem rendelkezett legalább három tehénnel, az nem bérelhetett önálló farmot, így gyakorlatilag kötelező volt béresnek állnia. Az évi fizetségük általában egy fél tehén árát tette ki, ami szinte kizárta az önállósulásukat. Béresként viszont nősülni sem nősülhettek, csak azok köthettek házasságot, akik pénzügyileg képesek voltak önálló gazdálkodást indítani, azaz farmot bérelni.

A női béresek egyáltalán nem kaptak fizetséget, nekik pusztán az ellátás fejében kellett dolgozniuk.

A béresek munkaéve májustól májusig (az izlandi tavaszig) tartott, és minden év májusában volt egy négy napos periódus, amikor a béresek „átigazolhattak” egy másik farmra.

A körzet eltartottjai Bár mindenki számára kötelező volt az álláskeresés a farmokon, előfordult, hogy nem jutott munka mindenkinek. Az egyik szélsőséges helyzet 1783 után alakult ki: a Laki vulkán kitörése Izland lakosságának a negyedét megölte, a juhok 80%-át, a többi háziállat 50%-át elpusztította. A túlélő lakosság nagy része munkalehetőség nélkül maradt a földeket borító vulkáni hamu miatt. A munkanélküliek a lakhelyük szerinti közigazgatási körzetek eltartottjai lettek, őket elosztották a megmaradt farmok között, és a létfenntartásukért a hatóság fizetett egy minimális összeget a farmok gazdáinak. Ezt a „szociális juttatást” azonban az ő adósságukként feljegyezték, és kötelezték őket annak későbbi visszafizetésére. Ezzel gyakorlatilag a körzet foglyai lettek, például nem házasodhattak.

Csavargók A társadalom legalsó rétegét a törvényen kívül álló csavargók adták, akik nem tudtak vagy nem akartak beilleszkedni a társadalom rendjébe. Néhányan szélhámoskodtak, megpróbáltak visszaélni a tanyasiak vendégszeretetével, mások szórakoztató fellépésekkel – elbeszélésekkel, versmondással, énekkel, zenével – igyekeztek megváltani néhány napos eltartásukat az egyes gazdaságokban, vagy egyszerűen koldultak, testi, szellemi hátrányos helyzetükre hivatkozva. Ha több csavargó találkozott egy farmon, akkor gyakran összecsaptak egymással a konkurencia miatt, aminek látványa aztán újabb szórakozási lehetőség lett a tanya lakóinak. De általában nem utasították el őket, mert az általuk hordozott pletykák nagyon érdekelték az elszigetelt körülmények között élő parasztokat, másrészt pedig mindenképp el akarták kerülni, hogy a csavargók éppen az ő gazdaságukról vigyenek majd szét negatív híreket.

A csavargók ellen időnként szigorú törvényeket hoztak. 1564-ben például egy törvény lehetővé tette azon csavargók kasztrálását, akik veszélyt jelentettek a parasztok leányaira…

Gazdaság, megélhetés Gazdasági év, izlandi naptár Az éghajlati sajátosságok miatt a régi izlandi naptár csak két évszakot különböztetett meg, a telet és a nyarat. A nyár első napját április utolsó csütörtökében határozták meg, ez ma is munkaszüneti nap. A hagyomány szerint, ha erre a napra virradóan fagy, akkor a nyár jó lesz. Ellenkező esetben egész nyáron hűvös maradhatott az idő. (Ez a valóságban persze nem konkrétan az április végi fagyos éjszaka miatt történt, hanem mert a Jeges-tenger jege lehúzódott Izland közelébe; időnként jegesmedvék is ellátogattak a szigetre.) A hideg nyár gátolta a fű növekedését, a birkák téli táplálékául szolgáló széna begyűjtését és súlyos gazdasági nehézségek forrása lett. Az izlandi „nyár” elején került sor az állatok kihajtására a legelőkre, ami szükséges volt a takarmány fogyta miatt, de veszélyes is, mivel egy késői hóvihar súlyos pusztítást vihetett végbe közöttük. (Manapság, széles körben elterjedt ottani tréfás mondás szerint, az izlandi nyár július 30-ától augusztus 2-áig tart.)

Juhtenyésztés

Az izlandi gazdaság alapja ezekben a hosszú évszázadokban túlnyomórészt a mezőgazdaság, ezen belül is a birkatenyésztés volt. Gabonatermesztéssel az izlandi honfoglalás után egy ideig még próbálkoztak, de aztán ez a kis jégkorszak körülményei között teljesen lehetetlenné vált.

Az egész izlandi társadalom megélhetése alapvetően a juhtenyésztés függvénye volt. A juh izlandi neve egyben pénzt is jelent (hasonlóképpen a középkori magyar marha szó jelentéséhez). A juhászt jelentő régi izlandi szó jelentése ma pénztáros, kincstárnok.

Az izlandi étkezés alapja ezekben az évszázadokban a birkák teje volt feldolgozott és nyers formában. Minden más élelmiszer csak kiegészítőként jelent meg a táplálkozásban.

A fél éves tél idején a birkákat a nyáron begyűjtött szénával etették, majd tavasszal kihajtották azokat a legelőkre, ahol egész nyáron át legeltek. A tavaszi munka az istállók kitakarításával, a trágya kihordásával kezdődött. Az istállótrágyát nem csak a legelők, a földek javítására használták, hanem szárított állapotban ez lett az általános fűtőanyag az erdők kiirtása után. A trágyán füstölték a húst is, és az így elkészített birkacomb ma is az izlandi konyha egyik csemegéje.

A birkák minden porcikáját hasznosították, de legfontosabb „termékük” a gyapjú volt. A gyapjút kézzel gyűjtötték be a júniusban meginduló vedlés idején, egyszerűen leszedték a birkákról a csomókban lógó szőrzetet. Birkanyíró ollót csak a 19. századtól használtak erre a célra. Az így begyűjtött gyapjút nagy edényekben, tűz felett melegített vizeletben mosták sokáig, majd patakvízben öblítették. Utána következett a kártolás (kifésülés), majd a fonás, végül a kötés. Ebben a korban minden izlandi textíliát gyapjúból készítettek, illetve a külső ruházat céljára azt a bőrrel együtt használták fel. A birkabőrből készült szűrök, mellények célszerűek és szemrevalók voltak, annál kevésbé voltak praktikusak a szükségből ugyancsak birkabőrből készült bocskorszerű lábbelik.

A birka húsát – és minden ehető részét – természetesen elfogyasztották. A húst füstöléssel, szárítással tartósították. Az állat egyes részeit természetgyógyászati célokra próbálták meg hasznosítani; a csontokból pedig a gyermekek által nagyon kedvelt játékok készültek.

A széna begyűjtése A tradicionális mezőgazdaság legfontosabb munkája a széna begyűjtése volt. Ez július végén kezdődött, amikor a gyermekláncfű termése beérett. A régi izlandi naptár ezt az egész hónapot a szénagyűjtésről nevezte el. A férfiak aratták a füvet sarlóval, az asszonyok és a gyermekek gyűjtötték azt sorokba gereblyéikkel. Nagy szégyennek számított a férfiak számára, ha a nők sora utolérte őket.

A szénát ezután többször megforgatták, szárították, majd bebálázták és lovakon farmokra szállították. Egy esős augusztus szinte katasztrófát jelenthetett. A széna tárolása is nagy kihívás volt; célszerű tárolóhelyet nagyon kevés gazdaság tudott magának kialakítani. A nedves széna megromlott és mérgező lett a jószágok számára, más esetekben a bálák mélyén öngyulladás következhetett be.