bélyeg|360px|Egyiptomi harci kocsi 19. századi itáliai ábrázolása ókori képek alapján bélyeg|Az ókori Egyiptom bélyeg|A Gebel el-Arak-i kés (i. e. 3450 körül) Az ókori egyiptomi hadviselés mintegy 3000 éven keresztül fejlődött. Eredete a szaharai vadász-pásztor közösségek harcaira nyúlik vissza. Alsó- és Felső-Egyiptomnak az i. e. 3. évezred eleje (i. e. 2900) körüli egyesítésével, az első fáraó uralmának megszilárdulásával jött létre az egységes Egyiptomi Birodalom. Egyiptom fő katonai törekvése több évezredes története során a termékeny folyóvölgy iránti külső, a déli Núbiából, a nyugati Líbiából, illetve a Sínai-félsziget felől érkező támadások visszaverése volt. Erődítményeket, katonai támaszpontokat és ellenőrző pontokat létesítettek a határokon, amelyek nagyobb támadások esetén riasztották az ország fő haderőit. Ezen kívül az egyiptomi állam erős korszakaiban délen folytattak hódító hadjáratokat, illetve katonai hatalmuk fellendülése idején katonai műveleteket vezettek északkeletre, időnként egészen a mai Szíria területéig. A központi hatalom meggyengülése idején, az úgynevezett átmeneti korokban viszont belháborúk sújtották az országot.
Az egyiptomi állam kialakulásától kezdve bukásáig folyamatosan keleties, despotikus jellegű volt. A fáraó által megtestesített központi hatalom az élet minden területére kiterjedt, így természetesen a hadseregre is. (Az ázsiai termelési mód elméletének hívei ezért tartják ezt az államot e teória egyik legjobb példájának.) Egyéni hőstettekre, azok megéneklésére itt nem lehet találni példát, mint például a homéroszi görög korban. Minden siker a fáraó érdeme, a kor irodalma, a feliratok és a papiruszok csak az ő hőstetteit örökítik meg, kudarcok a feliratokban és papiruszokban fennmaradt „állami propaganda” számára nem léteztek.
Már az Egyiptomi óbirodalom és a középbirodalom idején komoly katonai erőt tudott összpontosítani az állam a hadi vállalkozásaihoz, de jelentős állandó hadsereget ekkor még nem tartottak fenn. Az egyiptomi hadviselés az újbirodalom idején, a nagy katonafáraók vezetésével érte el legmagasabb fejlettségét, amikor az ország állandó haderejével az akkor általuk ismert világ legerősebb katonai hatalma volt. Katonai erőfölényüket az ekkor vezetett nagy hódító hadjáratok is jelezték. Ezután már lassú hanyatlás következett, külföldi hódítók sikereivel, i. e. 31-ben pedig Róma meghódította az országot és egyik tartományává tette.
Az óegyiptomi katonák fő fegyverei az egész korszakban a személyi ütő-, szúró- és hajítófegyverek voltak. Anyaguk főleg fa, kő, majd réz, bronz volt, a kor végén jelentek meg a vasfegyverek. Az íjászok a hadsereg elitjéhez tartoztak. Az Újbirodalom idején tűntek fel a Közel-Keletről átvett harci kocsik. A lovasság csak az egyiptomi későkorban alakult meg, és a kengyel ismerete nélkül harci szerepe korlátozott maradt.
Előzmények A mai Egyiptom területén talált legrégebbi, harci cselekményekkel összefüggésbe hozható régészeti leletek i. e. körüli időkből származnak. Vádi-Halfa környékén tártak fel egy abból az időszakból származó, 52 férfi, nő és gyermek maradványait tartalmazó tömegsírt. A Qadan-kultúra idejéből, az i. e. – i. e. 9000 közötti időszakból származó sírokban már nyílhegyeket is találtak, némelyiket emberi csontokba ágyazódva. A korabeli társadalom a vadászat mellett már elsősorban szarvasmarha-tenyésztésből élt, a törzsek közötti konfliktusok főleg ebből származtak. Ezekben a közösségekben minden fiúgyermek potenciális harcosnak számított. A kor kultúrája a leletek alapján nagyban emlékeztet a jelenlegi vagy közelmúltbeli nagy afrikai marhatenyésztő kultúrákra, főleg a maszájokéra.
Archaikus kor bélyeg|A háború-paletta, amely a Nagada-kultúra utolsó szakaszából származik A Szahara kiszáradásával párhuzamosan az ősi marhatenyésztő törzsek egyes csoportjai a Nílus völgyében telepedtek le. A thiniszi korban már élénk honvédő csatározásokat folytattak déli és nyugati szomszédjaikkal. Az ország egyesítése a felső-egyiptomi erők révén nagy lökést adott a társadalmi fejlődésnek katonai téren is. A kor hadászatáról már művészi ábrázolások is tanúskodnak, mint a Gebel el-Arak-i kés elefántcsont nyelén látható harci jelenetek, valamint a neheni 100. számú sír falfestményei. Ezeken már feltűntek az olyan, később ikonikussá vált, az egyiptomi művészetben hosszú évszázadokon át újra és újra megjelenő jelenetek, mint a két, bottal és pajzzsal felszerelt harcos párbaja, valamint az uralkodó ábrázolása, amint buzogánnyal kivégzi a foglyokat. A Narmer-paletta vésetei is jelentős katonai vonatkozású elemeket tartalmaznak, ezeket általában az ország egyesítéséért folytatott harcok ábrázolásának tekintik. A predinasztikus korból, Diospolis Parva lelőhelyéről származik a világ eddig ismert legrégebbi katonai modellje, amely egy fal mögül figyelő két harcost ábrázol agyagból megformázva.
Már az archaikus korból, az I. dinasztia idejéből maradtak fenn sziklafeliratok, amelyek sikeres hadjáratokat örökítettek meg. A II. dinasztia korából fennmaradt sírfeliratok tartalmazzák az uralkodó címei között az „idegen földek meghódítója” fordulatot, ami arra utal, hogy az ország határain rendszeres volt a katonai tevékenység. E korai időszak fáraói közül soknak a neve is kiemelte a harciasság fontosságát (Hór-Aha, azaz Hórusz harcosa, vagy I. és II. Skorpió).
Óbirodalom A megszilárduló óbirodalom idejéből viszonylag kevés katonai vonatkozású lelet maradt fenn. Állandó hadsereg létezéséről nem tudni, de az uralkodók időnként szerveztek nagyobb hadjáratokat a szomszédok ellen. Sznofru fáraó egy lázadás leverésére Núbiába vezetett sereget, amiből aztán a – fennmaradt győzelmi jelentések szerint – sok fogollyal és szarvasmarhával tért vissza. (Ez a téma a szarvasmarha-tenyésztő törzsek közötti háborúkra utal vissza.) Az egyiptomi hadsereg ebben a korban alkalmi célokra szervezett katonaságot jelentett, amit nagyszámú nem katonai elem is elkísért, köztük nők is. Az Óbirodalom harcosainak fegyverzete még nagyon egyszerű volt, a közelharcra fabuzogányt – egyszerűbben szólva bunkósbotot – és kovakőből pattintott kést használhattak, távolsági fegyverként az egyszerű íj és nyíl, a parittya és a hajítófa szolgált. Megjelentek a rézkardok is, amelyek életlen döfőkardok, azaz nagy méretű tőrök. A hadsereg parancsnoksága a fegyverház volt, amelynek állandó vezetője volt, de hadseregszervezet nem létezett. A nemesség alkalmilag vonult háborúba, a hivatásos katonákat és zsoldosokat nem sokra becsülték. Családonként két fiú volt hadköteles.
Sznofru idejében indult meg a szervezett hajózás az Égei-tenger és a levantei partok, valamint a Vörös-tengeren Punt irányába. A kereskedelmi hajózás ebben a korban egyidejűleg katonai tevékenységet is jelentett, minden hajónak készen kellett állnia támadások visszaverésére, de alkalomadtán más katonai feladatok végrehajtására is.
Ismeretes, hogy a hadjáratok mellett a távoli bányák védelmében is szerepet kapott a hadsereg. Az Óbirodalom kezdetének tekintett III. dinasztia idejéből maradtak fenn adatok arról, hogy a Sínai-félszigetre réz és türkiz bányászatára indult expedíciót katonaság kísérte.
Az Óbirodalom korából fennmaradt két katona önéletírása is. Egyikük I. Pepi fáraó egyik ázsiai (valószínűleg a Sínai-félsziget felé indított) hadjáratának bizonyos részleteit írja le. Ebből is kitűnik, hogy a hadsereget kimondottan e hadjárat céljára toborozták. Sírfestmények ugyancsak hódító hadjáratokra utalnak. Az egyik egy várostromot ábrázol meglehetős részletességgel, egy képbe foglalva az egymást követő történéseket. Egy másik festményen szerepel az ostromlétra és a fegyverek között a kapa is, amivel a földből, nyers téglából készült falakat megbontották.
Az ugyancsak ebből a korból származó úgynevezett Piramisszövegek rituális kannibalizmusról tanúskodnak: a megölt ellenség egyes testrészeit az uralkodó elfogyasztotta annak érdekében, hogy átvegye tőle annak mágikus erejét.
Középbirodalom Az Óbirodalmat követő első átmeneti kor idején Núbiában független fejedelmek uralkodtak. Ekkor hozták létre az első állandó, helyi katonai egységeket. Az Egyiptomot újra egyesítő I. Montuhotep megkezdte az elvesztett területek visszahódítását, személyesen is ellátogatott Észak-Núbiába. Ekkor már hivatásos katonákból állt a hadsereg magja. Komolyabb déli hódításokra csak a következő, XII. dinasztia idején, I. Szenuszert uralkodásának 18. évében került sor. Az első és a második katarakta között jelentős támaszpontokat építettek ki, de a birodalom befolyása túl is terjedt a katonailag ellenőrzött területeken. Kermában jelentős egyiptomi kereskedelmi kolónia alakult ki. A dinasztia legnagyobb uralkodója, III. Szenuszert négy hadjáratot vezetett a núbiai törzsek ellen és nagy területeket hódított meg. Csapatai felvonultatása érdekében az első katarakta mellett óriási hajózócsatornát építtetett. Az új határokon komoly erődítményeket emelt (Buhen, Szemna, Uronarti). A határt ezután generációkon át éberen őrizték. A déli kereskedőknek csak Mirgissza (Iken) erődjéig, a második kataraktáig engedélyezték a hajózást a Níluson.
Északkeleten, a Sínai-félsziget irányában Egyiptom ebben a korban védelemre rendezkedett be. I. Amenemhat fáraó a Nílus deltájának keleti oldalán kiépíttette az úgynevezett Uralkodói Fal erődrendszerét, ami hatékony védelmet nyújtott a betörések ellen, ugyanakkor fedezte a másik két hadjáratot, a Núbia és Líbia ellen indítottakat. A núbiai hadjárat eredménye a térség pacifikálása volt, így Buhenben ismét megnyílhattak az I. Pepi óta bezárt rézbányák is. Támadó hadjáratot csak III. Szenuszert indított északi irányban, egy büntetőexpedíciót, amelynek során Palesztináig hatoltak el az egyiptomi csapatok. Ezt az tette lehetővé, hogy addigra már 17 védelmi erőd állt Núbiában, illetve hatszáz évvel később, II. Ramszesz egyik írnoka ennyiről tudott. A núbiai mentőakció nevű régészeti leletmentés során 12 erődöt tártak fel, ennyi biztosan volt.
Újbirodalom bélyegkép|jobbra|120px|A hepes Az Újbirodalom kora előtt a hivatásos fegyveresek feladata csak az uralkodó és környezetének védelme, a határok és a legfontosabb útvonalak felügyelete volt. A katonafáraók viszont nagyszabású hódítási törekvéseik miatt hatékony, jól felfegyverzett és fegyelmezett állandó hadsereget állítottak fel. Nőtt a hivatásos katonák száma, de emellett a háborúk idején civileket is besoroztak. A fegyverzetben jelentős újításokat vezettek be. Ekkortól az életlen rézkard helyett bronz vágókardokat, és bronzveretekkel erősített összetett íjakat használtak. A bronzkard i. e. 1300 körül teljesen kiszorította a hagyományos egyiptomi kardot, a több mint ezer éven át használt ḫepešt. A sereg felosztása megmaradt a hagyományos íjász–kopjás rendszerben, de kiegészült a harci szekeres alakulatokkal.
III. Thotmesz 54 éves uralkodása alatt 17 hadjáratot vezetett északkeletre, délen pedig a negyedik kataraktáig kiterjesztette a határokat. Elfoglalta Megiddó városát, meghódította Szíriát. Legyőzte Mitanni államát, átkelt az Eufráteszen és hídfőt létesített annak túlsó partján.
I. Széthiről tudjuk, hogy ötezer fős, három csapattestre osztott sereggel rendelkezett, II. Ramszesz pedig már négy, egyenként ötezer fős hadosztályt állított föl, amelyeket egy-egy istenségről – Széth, Ré, Ámon és Ptah – nevezett el, és az ő oltalmukba ajánlott. Az Ámonról elnevezett, Thébában elszállásolt egység mellékneve „Értékes íj”, a Héliopoliszban állomásozó egységé pedig „Sokkarú” volt. A négy hadosztály egyenként 20 századra, azok pedig öt ötvenfős szakaszra oszlottak. A csapattestparancsnoktól a századok jelvényhordozóin keresztül a szakaszvezetőkig jól szervezetten működtek a csapatok, betartva a szolgálati rendet.