A horvátországi háború Horvátország függetlenségéért vívott háborúja 1991–1995 között a szerb irányítás alatt álló Jugoszláv Néphadsereg (JNA) és a horvátországi szerbek katonai és félkatonai erői ellen. A JNA 1992-re befejezte horvátországi hadműveleteit. Horvátországban a háborút elsősorban „honvédő háborúként” (), illetve „nagyszerb agresszióként” () nevezik. Szerb forrásokban a „Háború Horvátországban” () és (ritkán) „Háború Krajinában” () elnevezés használatos. A horvátok többsége azt akarta, hogy Horvátország váljon ki Jugoszláviából és váljon szuverén országgá, míg a Horvátországban élő szerbek többsége Szerbia támogatásávalMartić Verdict Jugoszlávia, mint föderáció, amelynek a Krajina ÁSZ is része lesz. A bizonyítékok azonban azt igazolták, hogy Milošević burkoltan szerb államot akart létrehozni, amelyhez félkatonai erők létrehozásával és incidensek provokálásával olyan helyzetet kellett teremteni, mely során a JNA beavatkozhat. Kezdetben a JNA a felek szétválasztása érdekében avatkozna be, de később a JNA beavatkozna a jövőbeni szerb állam részeként tervezett területek biztonsága érdekében is." ellenezte az elszakadást, és azt akarta, hogy a szerbek által követelt területek közös államba kerüljenek Szerbiával. A legtöbb szerb egy jugoszláv föderáción belül új szerb államot kívánt, melybe beleértette Horvátországnak és Bosznia-Hercegovinának azon területeit is, ahol szerb többség vagy jelentős kisebbség él,Babić Verdict, p. 6 „A vádemelés tárgyának időszakában, 1991. augusztus 1. és 1992. február 15. között a JNA egységekből, helyi szerb területvédelmi (Teritorijalna Obrana - TO) egységekből, szerb és montenegrói TO egységekből, helyi rendőri (Ministarstvo unutarnjih poslova - MUP) egységekből álló szerb erők, valamint Szerbiából érkezett félkatonai egységek városokat, falvakat és településeket támadtak meg és vették át az irányítást ... Ezeknek a cselekményeknek az volt a célja, hogy véglegesen és erőszakkal eltávolítsák a horvát és más nem szerb lakosság többségét Horvátország körülbelül egyharmadáról. hogy ezt a területet szerbek által uralt állammá alakítsa át.” megpróbálva elfoglalni Horvátország minél nagyobb részét.Brown & Karim (1995), p. 120 Horvátország 1991. június 25-én kiáltotta ki függetlenségét, de a brioni megállapodás alapján beleegyezett annak elhalasztásába, és 1991. október 8-án megszakította az összes fennmaradó kapcsolatot Jugoszláviával.
A JNA kezdetben egész Horvátország megszállásával próbálta meg Horvátországot Jugoszlávián belül tartani,Kadijević (1993), pp. 134–135 de miután ez az 1992. januári szarajevói egyezmény és a Horvát Köztársaság szuverén államként való nemzetközi elismerése után meghiúsult, a szerb erők Horvátországon belül létrehozták az önjelölt protoállamot, a Krajinai Szerb Köztársaságot (RSK), amelynek megalakítása a rönkforradalommal kezdődött. A harcok a következő három évben nagyrészt időszakossá váltak. Ez idő alatt az RSK területe már Horvátországnak több mint egynegyedét (13913 km2) foglalta el. 1995-ben Horvátország két nagyobb offenzívát indított el, a Villám és a Vihar hadműveleteket; és ezek az offenzívák gyakorlatilag véget vetettek a háborúnak. A fennmaradó, az Egyesült Nemzetek Szervezete Kelet-Szlavóniai, Baranyai és Nyugat-szerémségi Átmeneti Hatósága (UNTAES) övezetét 1998-ra békésen visszaintegrálták Horvátországba. Amint az UNTAES felváltotta az UNCRO missziót, a korábban UNCRO irányítása alatt álló Prevlaka-félsziget az ENSZ-megfigyelők Prevlakai Missziója (United Nations Mission of Observers in Prevlaka – UNMOP) irányítása alá került. Az UNMOP-ot az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának 1996. január 15-iki 1038. számú határozatával hozták létre, és 2002. december 15-én szűnt meg. A háború horvát győzelemmel ért véget, hiszen Horvátország elérte a háború elején kitűzött célokat: a függetlenséget és a határok megőrzését. Horvátország gazdaságának hozzávetőlegesen 21-25%-a ment tönkre, a becslések szerint 37 milliárd dollárra rúgtak az infrastruktúrában és a gazdaságban keletkezett károk, illetve menekültekkel kapcsolatos költségek. Több, mint 20 000 embert öltek meg a háborúban, és mindkét oldalon voltak menekültek. A szerb és a horvát kormány fokozatosan kezdett együttműködni egymással, de a feszültség továbbra is fennáll, részben a volt Jugoszláviával foglalkozó nemzetközi büntetőtörvényszék (ICTY) ítéletei, részben a folyamatban levő, többnyire a másik fél polgárait érintő perek miatt.
2007-ben volt Jugoszláviával foglalkozó nemzetközi büntetőtörvényszék ítéletet hozott Milan Martić, az egyik horvátországi szerb vezető ellen, mert az „egyesített szerb állam” létrehozására összejátszott Slobodan Miloševićékkel és másokkal. Milan Martićot 35 évre ítélték emberiesség elleni és háborús bűnök miatt. 2008 és 2012 között három horvát tábornokot, Ante Gotovinát, Mladen Markačot és Ivan Čermakot a Vihar hadművelethez kapcsolódó bűncselekményekben való állítólagos részvétel miatt vonták felelősségre. Čermakot végleg felmentették, Gotovina és Markač elítélését pedig később az ICTY fellebbviteli testülete hatályon kívül helyezte. A Nemzetközi Bíróság 2015-ben elutasította Horvátország és Szerbia közös népirtással kapcsolatos keresetét. A bíróság megerősítette, hogy civilek elleni bűncselekmények bizonyos mértékig történtek, de úgy ítélte meg, hogy konkrét népirtási szándék nem állt fenn.
A háború előzményei Politikai változások Jugoszláviában A Balkán nemzetiségi térképe évszázadok óta meglehetősen színes képet mutatott. 1945-ben Josip Broz Tito került Jugoszlávia elnöki székébe. A korábban partizánvezérként és „háborúügyi” miniszterként elhíresült Tito marsall hatalomra kerülésekor hat állam föderációjává kovácsolta össze a balkáni térséget. Az 1970-es években Jugoszlávia szocialista vezetése két táborra szakadt. Az egyik Horvátország és Szlovénia által vezetett liberális-decentralista nacionalista frakcióvá vált, amely egy decentralizált szövetség létrehozását támogatta, hogy nagyobb autonómiát biztosítson Horvátországnak és Szlovéniának, velük szemben állt a Szerbia vezette konzervatív-centralista nacionalista frakció, amely Szerbia és a szerbek érdekeinek biztosítása érdekében Jugoszláviában egy központosított föderációt támogatott, mivel ők alkották az ország egészének legnagyobb etnikai csoportját.Worldmark Encyclopedia of the Nations: Europe. Gale Group, 2001. Pp. 73. Az 1967-től 1972-ig tartó horvát tavasz, valamint az 1968-as és 1981-es koszovói tiltakozások, a nacionalista doktrínák és akciók olyan etnikai feszültségeket okoztak, amelyek destabilizálták Jugoszláviát. A nacionalisták állam általi elnyomása a horvát nacionalizmust a kommunizmus elsődleges alternatívájaként kezelte, és ezután földalatti mozgalommá vált. 250px|bélyegkép|jobbra|Slobodan Milošević A Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Bosznia-Hercegovina, Macedónia és Montenegró társulásából alkotott Jugoszlávia, a fenti nehézségek ellenére, 1980-ig komolyabb probléma nélkül működött. 1980. május 4-én, 35 évi elnöklés után meghalt Tito. Tito halálát követően szinte azonnal repedések mutatkoztak az addig többé-kevésbé egységes délszláv egységen. Szlovénia és Horvátország a decentralizáció felé akart elmozdulni. A Slobodan Milošević vezette Szerbia ragaszkodott a centralizmushoz és az egypárti uralomhoz, és 1989 márciusára gyakorlatilag megszüntette Koszovó és Vajdaság autonóm tartományok autonómiáját, átvéve szavazataikat a jugoszláv szövetségi elnökségben. A még mindig uralkodó kommunisták pártjában a nacionalista eszmék kezdtek teret nyerni, miközben Milošević beszédei, nevezetesen az 1989-es gazimestani beszéd, amelyben „csatákról és veszekedésekről” beszélt, az egységes jugoszláv állam folytatását támogatták, amelyben a hatalom továbbra is Belgrádban lenne központosítva.Brown & Karim (1995), p. 116
A vajdasági, koszovói és montenegrói antibürokratikus forradalom befejezése után Szerbia 1991-ben nyolc szövetségi elnöki szavazatból négyet megszerzett, ami mivel más köztársaságok tiltakoztak és a föderáció reformját szorgalmazták, a kormányzó testületet hatástalanná tette.Frucht (2005), p. 433 1989-ben engedélyezték a politikai pártok működését, és számosat meg is alapítottak, köztük a Horvát Demokratikus Közösséget ( – HDZ), amelyet Franjo Tuđman vezetett, aki később Horvátország első elnöke lett Tuđman horvát nacionalista eszméket vallott pártja politikai programjának kulcsfontosságú eleme a horvát kommunisták és a volt usztasák (fasiszták) közötti „nemzeti megbékélés” programja volt, ennek megfelelően a volt Usztasa-tagokat is integrált a párt- és államapparátusba.
1989 őszén a szerb kormány nyomást gyakorolt a horvát kormányra, hogy engedélyezze a szerb nacionalista gyűlések megtartását az országban, miközben a szerb média és a különböző szerb értelmiségiek a horvát vezetést már usztasaként kezdték emlegetni, hivatkozva Független Horvát Államban a nácibarát usztasák által 1941 és 1945 között elkövetett bűncselekményekre. A szerb politikai vezetés helyeselte ezt a retorikát, és azzal vádolta a horvát vezetést, hogy „vakon nacionalista”. Az egyre erősödő nacionalizmus az 1990-es években lángolt fel. Ez a folyamat Slobodan Milošević szerb, Franjo Tuđman horvát, valamint Alija Izetbegović bosnyák politikusok vezetésével ment végbe. Heves politikai harc kezdődött, melyben Milošević a szerb befolyást akarta erősíteni Jugoszláviában; Tuđman a horvát tagköztársaságot akarta önállósítani és kiterjeszteni, hogy egy horvát dominációjú országot hozzon létre; Izetbegović célja pedig a független Bosznia-Hercegovina volt, melyet a muszlimok uralnak. Céljaik elérésében még jobban fellobbantották a nemzetek közötti ellentéteket, hiszen mindegyik a saját népe több száz éves múltjára és régi dicsőségére hivatkozott. A korábbi kommunista és internacionalista ideológiát a durva nacionalizmus és sovinizmus váltotta fel.
1990 januárjában a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége etnikai alapon felbomlott. A 14. rendkívüli kongresszuson a horvát és a szlovén frakció lazább szövetséget követelt. A kongresszuson a szerb küldöttek azzal vádolták a horvát és szlovén küldötteket, hogy „támogatást nyújtottak a szeparatizmushoz, a terrorizmushoz és a koszovói népirtáshoz”. Miután a szerb küldöttek minden javasolt módosítást elutasítottak, a horvát és szlovén delegáció, köztük a delegációk több szerb nemzetiségű tagjával, végül tiltakozásul távozott. 1990 januárja egyúttal a kiválás ügyében a jugoszláv alkotmánybíróság elé terjesztett bírósági ügyek kezdetét is jelentette.Igor Primoratz, Aleksandar Pavković. Identity, Self-determination and Secession. Ashgate Publishing, Ltd., 2006. p158. Az első a szlovén alkotmánymódosítási ügy volt, miután Szlovénia az önrendelkezési jog alapján követelte az egyoldalú kiválás jogát.Igor Primoratz, Aleksandar Pavković. Identity, Self-determination and Secession. Ashgate Publishing, Ltd., 2006. p158 Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy a föderációból való kiválás csak a jugoszláv köztársaságok és autonóm tartományok egyhangú egyetértése esetén engedélyezett. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az 1974-es alkotmány alapelveinek I. szakasza kimondja, hogy az önrendelkezés, beleértve az elszakadást, „Jugoszlávia népei és szocialista köztársaságaik jogkörébe tartozik”. A koszovói elszakadás ügyét 1991 májusában tárgyalta a bíróság azzal a végső határozattal, hogy „csak Jugoszlávia népeinek” van joga az elszakadáshoz, az albánokat pedig nem tekintik Jugoszlávia népének, hanem csak kisebbségnek. A jugoszláv állampolgárok körében végzett 1990-es felmérés kimutatta, hogy az etnikai ellenségeskedés az országban kismértékben létezik. A 25 évvel ezelőtti eredményekhez képest Horvátország az a köztársaság, ahol a legnagyobb az etnikai távolság növekedése. Ezenkívül jelentősen megnőtt a szerbek és montenegróiak etnikai távolsága a horvátok és szlovénok között, és fordítva. A horvátoknak csak 48%-a mondta azt, hogy nagyon fontos számára Jugoszláviához való kötődés.