A pápaság története a római pápa hivatalának, a római katolikus egyház egyetemes pásztori vezetéséhez kapcsolódó intézményeknek, valamint a római püspöki szék történeti szerepének alakulását mutatja be az apostoli kortól a 21. századig. A katolikus tanítás szerint a pápa Péter apostol utóda a római püspöki székben és a vele összefüggő primátusban; történeti szempontból pedig a pápaság olyan intézmény, amelynek teológiai önértelmezése, egyházkormányzati gyakorlata, politikai mozgástere és nemzetközi szerepe hosszú fejlődési folyamatban alakult ki.
A pápaság története nem írható le egyetlen, változatlan intézményi forma történeteként. Meg kell különböztetni az újszövetségi és apostoli alapot, Péter kiemelt apostoli szerepét, a római egyház korai tekintélyét, a római püspöki utódlás hagyományát, a késő ókori patriarchális és metropolitai rendet, a középkori pápai monarchia kialakulását, a pápai állam világi hatalmát, valamint az első vatikáni zsinat és a második vatikáni zsinat által megfogalmazott dogmatikai és egyházkormányzati tanítást.
A katolikus egyház hivatalos számozása szerint XIV. Leó pápa a 267. pápa. A középkori és kora újkori pápaválasztási válságok, az ellenpápák, a vitatott választások, a névszámozási bizonytalanságok és a történeti listák eltérő hagyományai miatt egyes régebbi összesítések más számokat adhatnak, de a hivatalos pápalisták a törvényes római pápákat különböztetik meg az ellenpápáktól és a sikertelen trónigénylőktől.
bélyegkép|jobbra|A Szentszék címere. A pápai hivatal története a római püspöki szék apostoli hagyományából, a latin egyház kormányzati intézményeiből és a modern Szentszék nemzetközi szerepéből áll össze.|alt=A Szentszék címere a keresztbe tett kulcsokkal és a tiarával
A pápaság fogalma A pápa szó a görög és a latin alakból ered, jelentése eredetileg „atya”. A korai keresztény világban a megszólítást több püspökre is alkalmazhatták, Nyugaton azonban fokozatosan Róma püspökének sajátos címévé vált. A pápa a katolikus egyházban Róma püspöke, Péter apostol utóda, az Apostoli Szentszék feje, a Vatikánvárosi Állam uralkodója és a latin egyház, valamint a vele teljes közösségben lévő keleti katolikus egyházak egységének látható központja.
A katolikus tanítás szerint a pápai primátus nem pusztán tiszteleti elsőbbség, hanem Krisztustól eredő pásztori szolgálat az egyház egységéért. Az első vatikáni zsinat Pastor aeternus kezdetű dogmatikai konstitúciója szerint a római pápa Péter utóda, és a teljes egyház fölött rendes, közvetlen és legfőbb joghatósági hatalommal rendelkezik; ugyanakkor a tanítás katolikus értelmezése szerint ez a hatalom nem önkényes, hanem az isteni kinyilatkoztatás, az apostoli hagyomány, a szentségi rend és a püspöki kollégium valóságos tekintélye által meghatározott szolgálat.
A történeti szakirodalomban a pápaság fogalma egyszerre jelöl teológiai, kánonjogi, intézménytörténeti és politikai jelenséget. A katolikus teológia Péter szolgálatának folytonosságát hangsúlyozza; a történettudomány pedig azt vizsgálja, hogy e szolgálat milyen formákban jelent meg az egyes korszakokban, milyen források tanúsítják, hogyan változott a pápai hivatal gyakorlati kormányzati eszköztára, és milyen viszonyban állt a helyi egyházakkal, a zsinatokkal, a világi uralkodókkal, valamint a keleti keresztény egyházakkal.
Apostoli és újszövetségi alapok Péter apostol kiemelt szerepe Az Újszövetségben Péter az apostolok egyik leggyakrabban említett alakja. A szinoptikus evangéliumok apostollistáiban rendszerint elsőként szerepel, több jelenetben az apostoli kör szóvivőjeként lép fel, és a Apostolok cselekedetei első fejezeteiben is meghatározó szerepet kap. A katolikus értelmezés különösen a Mt 16,18–19, a Lk 22,31–32 és a Jn 21,15–17 szakaszait kapcsolja Péter pásztori megbízatásához.
A katolikus tanítás szerint Jézus Péternek adott „kulcsai” és pásztori megbízatása nem csupán személyes méltóságot jelentenek, hanem az egyház egységét szolgáló maradandó hivatalt alapoznak meg. Más keresztény értelmezések gyakran elismerik Péter kiemelkedő apostoli szerepét, de eltérően ítélik meg, hogy ebből következik-e Róma püspökének egyetemes joghatósági primátusa. Az ortodox teológiai hagyomány rendszerint beszél Róma elsőbbségéről az ősi egyházak rendjében, de ezt a szinodalitással együtt értelmezi; sok protestáns magyarázat pedig Péter személyes apostoli elsőbbségét elválasztja a későbbi pápai hivataltól.
Péter római működése és vértanúsága Az Újszövetség nem írja le kifejezetten Péter római útját, római működését vagy halálát. A korai keresztény hagyományban azonban Péter Rómához kapcsolása nagyon korán megjelenik. Római Kelemen a korinthusiakhoz írt levelében Pétert és Pált a közelmúlt kiemelkedő vértanúiként említi. A 2. század végén Szent Iréneusz a római egyházat Péter és Pál apostoli alapításához kapcsolta, és a római püspöki utódlást Linus megnevezésével kezdte. Kaiszareiai Euszebiosz pedig Gaius római presbiterre és Korinthoszi Dionüszioszra hivatkozva Péter és Pál római, illetve itáliai vértanúságáról tudósít.
A történeti szakirodalomban ezért általánosan elterjedt az a nézet, hogy Péter római vértanúsága valószínű, bár római tartózkodásának pontos időtartama, kronológiája és az, hogy milyen értelemben nevezhető Róma püspökének a későbbi monarchikus püspökség kialakulása előtt, vitatott kérdés. A katolikus hagyomány Pétert Róma első püspökének és a pápák elődjének tekinti; több modern történeti értelmezés különbséget tesz Péter apostoli alapító és tekintélyi szerepe, valamint a későbbi, jogilag kidolgozott római püspöki primátus között.
Az 1Péter 5,13 „Babilon” megjelölése Az 1Péter 5,13 „Babilon” megjelölését a keresztény hagyomány és számos modern kommentár Rómára vonatkozó jelképes utalásként értelmezi. Más magyarázatok szerint a kifejezés utalhatott a mezopotámiai Babilon térségére vagy az egyiptomi Babilon nevű településre is, de ezek az értelmezések kevésbé elterjedtek. A kérdés a pápaságtörténet szempontjából azért jelentős, mert ha az 1Péter Rómára utal, akkor az Újszövetség egyik közvetett tanúságát adhatja Péter római kapcsolatának; önmagában azonban nem dönti el a későbbi pápai primátus jogi-dogmatikai kérdését.
Péter elsőbbségének értelmezése Péter apostoli elsőbbségének értelmezése a keresztény felekezetek között eltérő. A katolikus tanítás szerint Krisztus Péternek olyan pásztori és tanítói megbízatást adott, amely Péter római püspöki utódaiban folytatódik. Az ortodox teológiai hagyomány rendszerint elismeri Róma elsőbbségét az ősi patriarchátusok rendjében, de ezt a primátust a szinodalitással összefüggésben, nem pedig a későbbi katolikus joghatósági primátus formájában értelmezi. A protestáns értelmezések többsége elismeri Péter kiemelt újszövetségi szerepét, de általában nem fogadja el, hogy ebből Róma püspökének egyetemes és átörökíthető joghatósága következne.
A vita ezért nem pusztán arról szól, hogy Péternek volt-e kiemelt szerepe az apostolok között, vagy hogy Rómához köthető-e a vértanúsága, hanem arról is, hogy ez a szerep milyen természetű volt: személyes apostoli elsőbbség, tiszteleti primátus, vagy joghatósággal járó, utódokra is átszálló egyházi hivatal. A pápaság története ennek a kérdésnek a történeti kibontakozását is magában foglalja.
A római egyház az első három században A római közösség korai tekintélye Róma egyháza az apostoli kortól kezdve különleges helyet foglalt el a keresztény közösségek között. Ennek oka nem csupán a város politikai jelentősége volt, hanem a Péterhez és Pálhoz kapcsolódó vértanúi emlékezet, a római keresztény közösség korai szervezettsége, a hitvallás és a karitatív segítségnyújtás hírneve is. A római egyház tekintélyének egyik legkorábbi tanúsága Római Kelemen levele a korinthusiakhoz, amely a korinthusi közösség belső válságába avatkozik be, és az apostoli rend, a béke, az engedelmesség és az egyházi szolgálat helyreállítását sürgeti.
A 2. század elején Antiochiai Szent Ignác Rómának írt levelében különleges tisztelettel fordult a római egyházhoz. A pontos fordítás és értelmezés vitatott, de a levél mindenképpen azt tanúsítja, hogy Róma közössége kiemelkedő helyet foglalt el a keresztény egyházak tudatában. Ignác többi levelében világosan megjelenik a püspök, presbiterek és diakónusok hármas szolgálati rendje, ami cáfolja azt az egyszerűsítő elképzelést, hogy a 2. századi egyház pusztán laza, hivatali rend nélküli közösségek hálózata lett volna.
Püspöki szolgálat és apostoli folytonosság Az apostoli korban a későbbi kánonjogi értelemben vett klérus–laikus megkülönböztetés még nem alakult ki teljes formájában, de a közösségekben már léteztek vezetői és szolgálati szerepek: apostolok, próféták, tanítók, presbiterek, episzkoposzok és diakónusok. A 2–3. században egyre világosabban elkülönült a felszentelt szolgálat és a hívő közösség többi tagjának szerepe; ennek értékelése a különböző történeti és teológiai iskolákban eltér. A katolikus és ortodox hagyomány ezt az apostoli folytonosság kibontakozásának tekinti, míg más történeti értelmezések inkább a korai keresztény közösségek intézményesedését hangsúlyozzák.
A római püspöki lista első alakjairól kevés kortárs adat maradt fenn. A katolikus hagyomány Pétert, Linust, Anaklétoszt és Kelement sorolja az első római püspökök közé, de a korai dátumok, az egyes nevek sorrendje és a püspöki tisztség pontos formája a történeti kutatásban óvatos értelmezést igényel. A Liber Pontificalis későbbi hagyományokat őriz, amelyek értékesek, de nem minden részletük kezelhető kortárs történeti adatként.
Iréneusz, Tertullianus, Viktor és István Szent Iréneusz a 2. század végén az eretnek tanításokkal szemben az apostoli egyházak folytonosságára hivatkozott. Érvelésében kiemelt helyet adott Róma egyházának, amelyet Péter és Pál alapításához kapcsolt, és amelynek püspöki utódlását Linus, Anaklétosz, Kelemen és utódaik sorával mutatta be. A katolikus értelmezés ebben a római primátus egyik korai tanúságát látja; más értelmezések elsősorban Róma apostoli hagyományőrző szerepét hangsúlyozzák.
I. Viktor pápa idején, a 2. század végén, a húsvét időpontja körüli vita megmutatta, hogy a római püspök már szélesebb egyházi kérdésekben is igényt tartott tekintélyének érvényesítésére. Viktor a kis-ázsiai kvartodecimánus gyakorlat miatt keményen lépett fel, de Iréneusz mérséklésre intette. Az ügy egyszerre tanúsítja a római szék növekvő tekintélyét és azt, hogy a korai egyházban a primátus gyakorlása még szinodális és testvéri korrekcióval együtt jelent meg.
I. István pápa idején, a 3. század közepén a keresztség érvényességéről folyt vita Róma és Szent Ciprián karthágói püspök között. István a római hagyomány alapján elismerte az eretnek közösségekben kiszolgáltatott keresztséget, ha az a szentháromságos forma szerint történt; Ciprián és több afrikai püspök ezzel szemben újrakeresztelést követelt. A vita nem vezetett tartós szakításhoz, de fontos korai példája annak, hogy a római püspök egyetemesebb normát kívánt érvényesíteni, miközben a helyi püspöki kollektivitás ellenállása is megjelent.
Üldözések, vértanúság és római emlékezet A 3. században a római egyházat súlyos üldözések érték. Fábián pápa, Kornél pápa, I. Lucius pápa és II. Szixtusz alakja a római vértanúi emlékezet része lett. A Decius- és Valerianus-féle üldözések idején a római püspököknek nemcsak a hitvallók és bukottak kérdésében kellett dönteniük, hanem az egyház belső fegyelmének, a bűnbánati gyakorlatnak és a közösségi egységnek a rendjét is védeniük kellett.
A római katakombák, a vértanúk sírjai és a Péterhez és Pálhoz kötődő kultuszhelyek a pápaság történetében nem pusztán régészeti emlékek. A római egyház identitását erősen meghatározta az apostoli és vértanúi folytonosság tudata, amely a későbbi pápák önértelmezésében is központi szerepet játszott.
A pápaság kialakulása A pápaság kialakulásának összehasonlítása a katolikus, protestáns és mai történelemtudomány nézete alapján