bélyegkép|jobbra|400px|Német tengerészek készítik elő a tengeralattjárójuk lövegét (első világháború) Tengeralattjáró-háború (németül: U-Boot-Krieg; angolul: submarine warfare) a megnevezése azon harci cselekményeknek, melyek során tengeralattjárókat (búvárnaszádokat, búvárhajókat) alkalmaznak ellenséges kereskedelmi vagy hadihajók elfogására, illetve elsüllyesztésére. A korlátlan tengeralattjáró-háború kifejezés a hadviselés azon formáját jelöli, mikor a tengeralattjáró előzetes figyelmeztetés nélkül hajtja végre a támadást a hajók ellen.
Az idő előrehaladtával a tengeralattjáró taktikai blokádtörőből a kereskedelmi háború stratégiai blokádjának eszközévé fejlődött. A második világháború óta a ballisztikus rakéták hordozására képes atommeghajtású tengeralattjárók kifejlesztése folyamatos fenyegetést jelent, és ez megváltoztatta a harci eszköz alapvető bevetési doktrínáját. Míg az első és második világháború alatt a tengeralattjárók alkalmazhatóságát a folyamatosan fejlődő nemzetközi jog szabályozta, addig a háború utáni időszakban e jogi fejlődés megszakadt.
A kifejezést főként a két világháború kapcsán használják, mikor a nemzetközi jog még jelentőséggel bírt a tengeralattjárókkal folytatott hadviselésben.
Kezdetek Az amerikai polgárháború során 1864-ben több kézzel hajtott búvárhajót is építettek. Ezek közül a Hunley 1864. február 17-én robbanótöltet segítségével elsüllyesztette az északi államok Housatonic nevű hadihajóját. A támadásban öt északi tengerész veszítette életét. Ez volt az első alkalom, hogy egy búvárhajó egy másik hajót elsüllyesztett, igaz, a robbanásban maga is komolyan megsérült és elsüllyedt nyolcfős legénységével együtt. A Hunley feladata Charleston városának északi hajók általi blokádjának feltörése volt.
Első világháború bélyegkép|300px|1915-től alkalmazott német UC I-típusú tengeralattjáró Az első világháborúig a tengeralattjárók technikai meghatározásuk szerint olyan hajók voltak, melyek gőz-, benzin-, dízel- avagy petróleummeghajtással a vízfelszínen, illetve elektromos motorokkal a víz alatt haladtak. A nemzetközi jog értelmében kereskedelmi háborút (cirkálóháborút) az ellenőrzés, illetve támadás végrehajtásához felszínre emelkedve folytathattak. Ennek megfelelően a tipikus búvárnaszádok a torpedóvető csövek mellé fedélzeti lövegeket is kaptak. A középen elhelyezett nyitott parancsnoki híd a jobb megfigyelési lehetőséget is szolgálta.
A víz alatti tulajdonságok e szabályozás miatt háttérbe szorultak, így a kis akkumulátorkapacitásuk következtében alámerülve csak lassan voltak képesek haladni, míg az erős belső égésű motorjaiknak köszönhetően a felszínen nagy sebesség elérésére voltak képesek, hogy a lassabb kereskedelmi hajókat, vagy akár a hadihajókat is üldözőbe vehessék, illetve meg is előzhessék. A cirkálóháború doktrínájából és a csatahajók ebből következő fejlesztéseiből fakadóan a búvárhajóknak eleinte nem tulajdonítottak nagy jelentőséget. Elsőként Németország használta fel a búvárnaszádokat a kereskedelmi háborúban. Nagy-Britannia, az akkoriban vezető tengeri nagyhatalom a kereskedelmi útvonalait igyekezett védeni velük szemben és ehhez a nemzetközi jogot sértő tengeralattjáró-csapdák (ún. Q-Ships) alkalmazásától sem riadt vissza.
Tengeri háború bélyegkép|300px|A német tengeralattjárók által blokád alá vett zóna az első világháborúban A hátrányos, 1:1,8 arányú német–brit erőviszonyt kiegyenlítendő a német hadvezetés Alfred von Tirpitz főtengernagy (Großadmiral) támadóbb elképzeléseivel szemben az aknákkal és tengeralattjárókkal vívandó ún. „kisháború” (Kleinkrieg) folytatása mellett döntött. Miután 1914. november 2-án Nagy-Britannia az Északi-tenger egészét háborús övezetté nyilvánította, válaszul Németország is háborús övezetté nyilvánította a Nagy-Britannia körüli vizeket 1915. február 4-én. Miután a britek a nemzetközi jogot sértő módon számos kereskedelmi hajójukat felfegyverezték a tengeralattjárókkal szembeni védelemként, 1915. február 22-én a német kormányzat a blokádolt területen meghirdette a korlátlan tengeralattjáró-háborút, melynek értelmében a brit partok közelében minden ellenséges kereskedelmi hajót célpontnak tekintettek, és figyelmeztettek arra, hogy a semleges zászlókkal való brit visszaélések miatt semleges hajókat is kár érheti. 1915. május 7-én az U 20 az ír partok közelében elsüllyesztette a védőkíséretét meg nem kapó, háborús dugárut (lőszereket és a hadiipar számára nyersanyagokat) szállító Lusitania óceánjárót. Az 1201 halálos áldozat között volt több mint 100 amerikai állampolgár is,Die Angaben in den Quellen gehen auseinander:114–128: Walter A. Hazen: Everyday Life: World War I: with Cross-curricular Activities in Each Chapter. Good Year Books, 2006, , S. 52.123: Sally Dumaux: King Baggot: A Biography and Filmography of the First King of the Movies. McFarland, 2002, , S. 100.128: Charles Harrell, Rhonda S. Harrell: History’s Moments Revealed: American Historical Tableaus Teacher’s Edition. iUniverse, 2006, , 152. o. ami az Egyesült Államok heves tiltakozását váltotta ki és Németországot hadbalépéssel fenyegette meg. Bár a támadás jogos volt, az amerikai nyomás miatt 1915. május 13-án Németország mégis engedett. Az ezt követő kilenc hónapnyi időszak a korlátolt tengeralattjáró-háború (eingeschränkter U-Bootkrieg) megnevezéssel illetik.
1916. február 29-én a német admiralitás fokozta a tengeralattjáró-háborút, bejelentve, hogy a felfegyverzett kereskedelmi hajókat figyelmeztetés nélkül is el fogja süllyeszteni. Ez volt az ún. kiélezett tengeralattjáró-háború (verschärfter U-Bootkrieg). Tirpitz és a hadsereg vezérkari főnöke, Erich von Falkenhayn ehelyett a korlátlan tengeralattjáró-háború felújítását sürgették, de nem jártak sikerrel Bethmann-Hollweg kancellárnál és Vilmos császárnál. Emiatt 1916. március 17-én Tirpitz lemondott államtitkári posztjáról.
A skagerraki csata utáni hónapokban nyilvánvalóvá vált, hogy a brit flotta kerüli a további összecsapásokat a Hochseeflottéval. A német hadvezetés ezt követően a korlátlan tengeralattjáró-háború felújításával remélte Nagy-Britanniát hat hónapon belül térdre kényszeríteni. A politikai vezetés azon félelmei ellenére, hogy a lépés az Egyesült Államok hadbalépéséhez vezethet 1917. február 1-én újra meghirdették a korlátlan tengeralattjáró-háborút. Ezt követően az 1917. december 31-ig terjedő tizenegy hónapban az antant 6,141 millió BRT hajóterét és 1,127 millió BRT semleges hajóteret süllyesztettek el az U-Bootok. A tengeralattjáró-háború eme kiterjesztése volt az egyik fő indok az Egyesült Államok részéről az 1917. április 6-ai hadba lépéshez. Azonban a havi 600.000 BRT elsüllyesztése ellenére sem sikerült az Amerikából Nagy-Britanniába tartó szállítmányokat jelentős mértékben zavarni. Woodrow Wilson elnök 1918. október 21-ei, híressé vált 14 pontot tartalmazó beszéde utáni amerikaiakkal folytatott jegyzékváltást követően a németek beszüntették a korlátlan tengeralattjáró-háborút a háború utolsó napjaira.
Az U-Bootok bevetése bélyegkép|jobbra|300px|Az U 35 egy torpedóval eltalálja a brit Maplewood teherhajót a Földközi-tengeren (1917. április 7.) A tengeralattjáró-fegyvernem hatékonysága 1914. szeptember 22-én vált nyilvánvalóvá, mikor a német U 9 (Otto Weddigen sorhajóhadnagy) a holland partoknál járőröző brit Aboukir, Cressy és Hogue páncélos cirkálókat elsüllyesztette. A hajók pusztulását 837 tengerész élte túl, 1467-en életüket veszítették. Hasonló eredmények eléréséhez a pár héttel korábbi első helgolandi csatában a briteknek jókora túlerőt kellett felvonultatniuk és nagy kockázatot vállaltak.
A háború elején a fegyvernem még nem rendelkezett célirányos bevetési doktrínákkal. Mindkét fél az ellenséges vizeken való őrjáratozásra és hadihajók megtámadására alkalmazta őket. Több balul sikerült felszíni összecsapás (helgolandi csata, texeli ütközet, doggerbanki csata) után a német hadvezetés hamar arra jutott, hogy tengeralattjárókat kell alkalmazni a Nagy-Britanniával folytatott kereskedelmi háborúban. Ezt a harcot a nemzetközi jogban (tengeri zsákmányjog) foglaltak szerint vívták.
A zsákmányjog szerinti eljárással a német tengeralattjárók azt kockáztatták, hogy a britek által – a nemzetközi jogot sértő módon – felfegyverzett kereskedelmi hajóknak, vagy a direkt erre a célra álcázott tengeralattjáró-csapdáknak (semleges zászló alatt hajózó, rejtett fegyverzettel rendelkező kereskedelmi hajóknak) esnek áldozatul. A szabályozás szerint ugyanis a felszínre emelkedve kellett megközelíteniük az ellenőrzés elvégzéséhez a feltartóztatott hajókat és eközben a törékeny járművek ki voltak szolgáltatva az ellenséges lövegeknek. A megállítandó hajó orra elé egy lövést kellett leadni, mely után a kereskedelmi hajónak meg kellett állnia. Az ellenőrzés céljából átszálló tengerészek (Prisenmannschaft) átvizsgálták a szállítási papírokat, indokolt esetben magát a rakományt is, és ez alapján lehetett eldönteni, hogy a hajó folytathatja-e az útját, vagy sem. Amennyiben a hajó tiltott árut szállított és ezért indokolt volt az elsüllyesztése, akkor a személyzetet, illetve utasokat fel kellett venniük és el kellett látniuk. Ezeket a szabályokat még a korábbi évtizedek-évszázadok felszíni hajókkal folytatott háborúi alakították ki, a kisméretű, törékeny tengeralattjárókra nem lehetett alkalmazni. bélyegkép|jobbra|300px|Egy antant csapatszállító elsüllyesztése a Földközi-tengeren, Willy Stöwer festménye (1917) Habár Nagy-Britannia nagy erőfeszítéseket tett a tengeralattjárók megfékezésére és számos Q-hajót (Q-ship; tengeralattjáró-csapda) is bevetett leküzdésükre, a veszteségei folyamatosan nőttek. Csak a konvojrendszer 1918-as bevezetése vezetett ahhoz, hogy a magányosan tevékenykedő tengeralattjárók csak a víz alól támadva érhessenek el sikereket. A tengeralattjárók csekély víz alatti sebessége miatt a támadást így csak akkor lehetett kivitelezni, ha a konvoj haladási iránya ehhez kedvezett. bélyegkép|jobbra|300px|Wolfgang Steinbauer sorhajóhadnagy UB 48 jelű tengeralattjárójának akciója a carlofortei kikötőben (1918. április 29.) A tengeralattjárók fő fegyverei az első világháborúban a fedélzeti lövegek voltak, melyeket a zsákmányjog szerinti hadviselés során a hajók megállításához használtak. Amennyiben ezek tiltott árukat szállítottak, akkor főként robbanótöltetekkel vagy elárasztással (fenékszelepek megnyitásával) süllyesztették el, de használhatták a löveget is, mely költségesebb megoldás volt. A drága torpedókat szinte csak kizárólag meglepetésszerű támadások során lőttek ki a víz alól. Az ellenséges hajókra való vadászatokon kívül a német tengeralattjárók több ezer tengeri aknát is telepítettek, főként a Flandriában állomásozó egységek. A La Manche csatorna mentén a tengeralattjárók annyiban is sikeresek voltak, hogy a Royal Navy jelentős kötelékeit kötötték le, köztük monitorokat a bázisaik ellen intézett támadásokhoz. A flandriai támaszpontokat ért számos támadás ellenére, mint amilyenek az Ostende elleni rajtaütések is voltak, a briteknek nem sikerült lezárniuk a bázisokról a nyílt tengerre kivezető csatornákat.
A földközi-tengeri hadszíntér és a Monarchia tengeralattjárói A legnagyobb sikereket – úgy hadi-, mind kereskedelmi hajók ellen – az U-Bootok a Földközi-tengeren érték el, ahol a veszteségeik is minimálisak maradtak. Habár ezen a hadszíntéren túlnyomórészt a zsákmányjog szerint folytatták a harcot, a bevetett egységek számarányához képest az elsüllyesztések aránya magasabb volt, mint a második világháborúban. Mindössze négy tengeralattjáró (U 34, U 35, U 38, U 39) több száz hajót süllyesztett el itt. A legsikeresebb parancsnokok (de la Perière, Forstmann, Valentiner, Steinbrinck) jelentősen nagyobb mennyiségű hajóteret süllyesztettek el, mint a később a Kriegsmarine kötelékében szolgáló utódaik. Ez a tengeralattjárók leküzdéséhez szükséges technika jelentős mértékű fejlődésének volt betudható. A Földközi-tengeren szolgálatot teljesítő tengeralattjárók utolsó parancsnoka Kurt Graßhoff volt.