bélyegkép|jobbra|300px|Théophile Delcassé francia külügyminiszter, az agresszív észak-afrikai terjeszkedés híve Az első marokkói válság egy feszült nemzetközi helyzet volt a 20. század elején (1904–1906), melyet a Marokkó feletti befolyásért való német–francia rivalizálás váltott ki. Franciaország azon ügyködött, hogy meghatározó hatalom lehessen az országban, míg Németország a nyitott ajtó politikáját védelmezve igyekezett minden érdekelt hatalom számára hozzáférhetővé tenni Marokkót. Bár Németországnak sikerült az algecirasi konferencia során érvényesítenie akaratát, az öt nagyhatalom (Pentarchia) körében azonban elszigetelődött. Az előző évben entente cordiale (antant) néven létrejött Nagy-Britannia és Franciaország közötti szövetség ezzel együtt megerősödött. A konferencia zárónyilatkozata biztosította a német gazdasági érdekeket, azonban a válságból Franciaország húzott hasznot, mivel politikai hatalmát kiépíthette Észak-Afrikában.Hirschfeld, Krumeich, Renz: Enzyklopädie Erster Weltkrieg, Paderborn 2003, 699. o.
Előzmények A 19. század végéig Marokkót még nem érte el a közvetlen gyarmatosítás. Az észak-afrikai országgal való viszonyukat a nagyhatalmak csak az 1880-as madridi konvenció révén szabályozták az abban foglalt „nyitott ajtó elve” alapján. Eszerint Marokkóval minden külföldi ország szabadon kereskedhetett és építhetett ki kapcsolatokat. A századfordulón Marokkó helyzete nagyjából megegyezett a félgyarmati sorban lévő Kínáéval, azaz a szuverenitását bérelt kikötők révén és a konzulok bíráskodási jogával nyirbálták meg.F.V. Parsons: The Origins of the Morocco Question 1880–1900, London 1976 Az ország fő kereskedelmi partnerei közé tartozott az egykori gyarmatosító nagyhatalom, Spanyolország, mindenekelőtt a Brit Birodalom, de Franciaország is és egyre nagyobb mértékben a Német Birodalom. Marokkó fekvése stratégiai jelentőséggel bírt, mivel a Gibraltári-szorossal átellenben feküdt és rendelkezett nagy kiterjedésű földközi-tengeri és atlanti-óceáni partvidékkel. E két partszakasz hossza együttesen (a mai Nyugat-Szahara területét is beleértve) 1835 km-t tett ki.
Érdekeltségek Marokkóban bélyegkép|jobbra|300px|Marokkó későbbi, 1912-es spanyol–francia felosztása A reformpárti Abd el-Aziz szultán 1900-ban való hatalomra kerülése után Franciaország a szomszédos Algéria felől igyekezett kiterjeszteni befolyását nyugati irányban Marokkóra. A hosszú távú céljuk egy francia befolyás alatt lévő Magreb lett volna. Ehhez hajlandók lettek volna felmondani a madridi egyezményt is és a marokkói központi hatalmat főként az Algériával határos területeken meggyengítették volna. Théophile Delcassé francia külügyminiszter a céljai eléréséhez Németországban csak egy marginális problémát látott, mivel úgy vélte, hogy annak politikai érdekei csekélyek és más afrikai területekkel kárpótolni lehet.Andrew Christopher: Théophile Delcassé and the Making of the Entente Cordiale, London 1968, 138. o.
A Német Birodalom – melynek a madridi egyezmény egyik aláírójaként beleszólási joga volt a jövőbeni szabályozásokhoz – ugyanakkor csak gazdasági érdekeit jelezte Marokkóban. Az összességében csekély német–marokkói kereskedelmi forgalom ellenére a külügyminisztériumnál úgy gondolták, hogy Németország nagyhatalmi helyzetét leginkább az szolgálná, ha továbbra is jelen lenne Marokkóban, ami a későbbiek folyamán még előnyére lehetne.Peter Winzen: Bülows Weltmachtkonzept, Boppard 1977, 231. o. Ennek megfelelően 1902 végén a német–francia viszony meg is romlott. Ezt egyfelől a régió iránti német érdeklődéssel lehet indokolni. Az Össznémet Szövetség (Alldeutscher Verband) és a Gyarmati Társaság (Kolonialgesellschaft) közösen megalapította a Marokkó Társaságot (Marokko Gesellschaft), melynek pozitív hangulatot kellett teremtenie a nagyobb észak-afrikai német befektetésekhez. Franciaország tüntetőleg kizárta a Marokkó ügyében folytatott tárgyalásairól Németországot és csak Olaszországgal illetve Spanyolországgal egyeztetett a kérdésben.Jost Dülffer, Martin Kröger, Rolf-Harald Wippich: Vermiedene Kriege. Deeskalation von Konflikten der Großmächte zwischen Krimkrieg und Erstem Weltkrieg, München 1997 Csak mikor 1903 őszén híre jött a Franciaország érdekeinek kedvező spanyol–francia területfelosztási egyezménynek, szorítkozott Friedrich von Holstein külügyminiszter a császár és a kancellár egyetértésével egy visszafogottabb Marokkó-politika folytatására. Vilmos császár 1904-ben jelezte a spanyol királynak, hogy nincsenek területi ambíciói Marokkóban, ellenben Németország kitart a Marokkóban folytatandó szabad kereskedelem mellett és szeretné, ha a vasútépítési koncesszió odaítélésénél a német pályázatot is figyelembe vennék. Ezzel igyekezett a Franciaországéval azonos előnyöket megtartani és a további válsághelyzeteket elkerülni, valamint a marokkói kérdést illetően Spanyolországot a Franciaországgal folytatandó tárgyalásaihoz támogatni.Pierre Guillen: L´Allemagne et le Maroc de 1870 à 1905, Paris 1967
Az 1904-es krízis bélyegkép|jobbra|300px|Friedrich von Holstein Az orosz–japán háború kitörésével 1904 februárjában és az Entente cordiale Franciaország és Nagy-Britannia közötti megkötésével 1904. április 8-án az európai hatalmi egyensúly alapvetően változott meg. Az angol–francia gyarmati kiegyezéssel a szabadkereskedelmet szorgalmazó német politika nyilvánvalóan megbukott. A Wilhelmstraßén a francia–brit közeledésre való reagálás módját mérlegelték, anélkül, hogy a cselekedési mozgástérből veszítenének és külpolitikailag elszigetelődnének. Oroszország 1904 nyarán elszenvedett vereségei valamint az 1904. októberi doggerbanki incidens után, mely megrontotta London és Szentpétervár viszonyát, lehetséges partnernek tűnt.Dülffer, Kröger, Wippich: Vermiedene Kriege, 1997, 559. o. Delcassé megpróbált bármiféle nemzetközi feszültséget távol tartani Marokkótól, hogy a politikai status quót fenntartsa és az ország békés felosztását előkészítse. Vilmos császár az Alldeutscher Verband és a külügyminisztérium ellenkezése ellenére Észak-Afrikában továbbra is visszafogott politikát folytatott. Az év végén Abd al-Aziz szultán a francia fenyegetések ellenére visszautasította az általuk ajánlott reformprogramot, mely előkészítette volna az országa protektorátus alá vételét.Dülffer, Kröger, Wittich 561. o.
Az 1905-ös krízis bélyegkép|jobbra|300px|Bülow birodalmi kancellár A következő év elején a tangeri francia követ, Saint René-Taillandier ismét tárgyalásokat folytatott a szultáni udvarban a reformprogramról. Az, hogy Franciaország „Európa megbízottjaként” lépett fel tovább fokozta a német bizalmatlanságot a francia politika irányába. Ennek megfelelően az ajánlat újabb, német támogatással megfogalmazott visszautasítása durva válasznak minősült a francia ambíciókra. Az Oroszországgal folytatott német szövetségkötési tárgyalások kudarca után, 1905 elején Berlinből a nemzetközi helyzet alakulását továbbra is aggodalommal követték Németország bekerítésétől tartva. A szövetség elutasítását presztízsveszteségnek tekintették, amit jóvá kellett tenni. Bernhard von Bülow birodalmi kancellár ezért erős fellépést tartott szükségesnek Franciaországgal szemben, de azzal tisztában volt, hogy ez aligha lehet katonai jellegű lépés. Az 1904 januárja óta Délnyugat-Afrikában tartó hereró felkelés leverése a német közvélemény előtt relatíve népszerűtlen vállalkozás volt, ezen felül költséges is volt és óvatosságra intett további gyarmati kalandozásoktól. 1905. március 15-én Bülow a Reichstagban bejelentette, hogy a Birodalom lépéseket fog tenni a marokkói gazdasági érdekeinek megvédésére. A tervvel szemben szkeptikus Vilmos császárt sikerült megnyerni ahhoz, hogy a hagyományos földközi-tengeri útja során a kívánatosnak ítélt marokkói látogatást is megejtse. A tervezett utazás híre hamar elterjedt a határokon túlon is és feszülten várták a császár feltűnését az észak-afrikai országban. Míg a német politika konzekvensen fáradozott azon, hogy a Marokkóval szembeni politikájának folytonosságát és a tangeri látogatás természetszerűségét hangsúlyozza, addig Marokkó ügye az alapvető vitás kérdések rendezésének helyszíne lett Németország és Franciaország között.
Maga a császár 1905 márciusában a cirkálóútra való behajózásakor Brémában a következő beszédet tartotta: „A világtörténelmi tapasztalataim miatt soha nem törekedtem a sivár világuralomra. …A világbirodalom, melyet megálmodtam magamnak, abban áll, hogy mindenek előtt a Német Birodalom minden oldalról egy nyugodt, becsületes, békés szomszéd abszolút bizalmát élvezze.”„Ich habe mir gelobt, aufgrund meiner Erfahrungen aus der Weltgeschichte niemals nach einer öden Weltherrschaft zu streben. …Das Weltreich, das ich mir geträumt habe, soll darin bestehen, daß vor allem das Deutsche Reich von allen Seiten das absolute Vertrauen eines ruhigen, ehrlichen, friedlichen Nachbarn genießen soll.” – Vilmos hasonlóan békés beszédeit a külföldi sajtó többnyire nem közölte le, ellenben a harciasabb hangvételűekkel. Whittle 253. o. bélyegkép|jobbra|300px|Vilmos császár Tangerben (középen szürke lovon) A császár 1905. március 31-ei Tangerbe tett látogatása zökkenőmentesen zajlott le. Habár az utazás során a Hamburg cirkáló fedélzetén öt táviratot is kapott Bülowtól, melyben kérte a császárt, hogy feltétlenül mutatkozzon a parton, megérkezésekor vonakodott ettől és csak a hajó fedélzetére érkező Richard von Kühlmann ügyvivő tudta rávenni, hogy lépjen marokkói földre. Így találkozott a szultánnal és a kíséretéhez hasonlóan ő is berber lóra szállt.S. Fischer-Fabian: Herrliche Zeiten, 1986 by Verlagsgruppe Lübbe GmbH & Co. KG, Bergisch Gladbach, Neuauflage Bastei Lübbe Taschenbuch Band 64206, März 2005, 364. o. A francia küldött üdvözlésére határozottan reagált és kiállt Németország szabad kereskedelemhez való joga és Marokkó szuverenitása mellett. A sajtóban a szavait azonban erősen kiélezték. Az általa mondottak e torzított formában jutottak el Franciaországba és itt nagyobb nyugtalanságokat okoztak.Dülffer, Kröger, Wippich: Vermiedene Kriege, 1997, 564. o.
Az algecirasi konferencia A császár látogatása után a külügyminisztérium aktívan lépett fel és Vilmostól a következő irányelvek szerinti Marokkó-politikát követelt: Területi igényekről való lemondás, Gazdasági paritás követelése, Nemzetközi konferencia egybehívása a marokkói reformok megvitatására.
A konferencia egybehívásával Németország pozícióját akarták erősíteni. Amennyiben Franciaország ennek egybehívásához nem járulna hozzá és nem venne részt rajta, akkor a nemzetközi jog értelmében a többi aláíró hatalom szemében jogtalanná válnának a további lépései. Viszont ha eljönne a konferenciára, akkor Holstein véleménye szerint nagyon valószínűtlen lenne, hogy Németországgal és várhatóan az Egyesült Államokkal szemben tarthatná a pozícióját. Ebből fakadóan Franciaországnak meg lehetne mutatni, hogy bilaterális egyezményekkel nem lehet megkerülni Németországot és hogy az Entente Cordiale lehetőségei csak nagyon korlátozottak. Német részről tudatosan számoltak egy háború lehetőségével, hogy Franciaországot ezáltal is nyomás alá helyezve a konferencián engedményekre késztessék. Ez az elképzelés a brit–francia közeledésre tekintettel különösen kockázatos volt. Nagy-Britanniát a kialakult helyzet arra sarkallta, hogy újdonsült szövetségesét, Franciaországot közvetlen vagy közvetett módon támogassa.