Az Imolai-ördöglyuk Magyarország megkülönböztetetten védett barlangjai között van. Az Aggteleki Nemzeti Parkban található. A barlang 1995 óta az Aggteleki-karszt és a Szlovák-karszt többi barlangjával együtt a világörökség része.
Leírás
Az Aggteleki-karszt szélén, Imolán, Imola központjától nyugat–északnyugatra, körülbelül 2200 méterre, a Tóberke-völgyben vannak a bejáratai. Két bejárata van. Az alsó, egy méter széles, egy méter magas, természetes jellegű, de bontott, hasadék alakú, vízszintes tengelyirányú bejárat a völgy talpszintjén, cserjésben, 268 méter tengerszint feletti magasságban, egy sziklakibúvásban található és ez a bejárat működik víznyelőként. A felső, 70 centiméter széles, egy méter magas, bontott jellegű, hasadék alakú, függőleges tengelyirányú bejárat a völgy talpszintjén, cserjésben, 273 méter tengerszint feletti magasságban, egy sziklakibúvásban található. A barlang helyét jelölik a turistatérképek a barlang nevének feltüntetésével. A völgy alján jól megfigyelhető az öt–nyolc méter mélyen bevágódott, növényekkel nagyon benőtt víznyelőmeder.
A felső szakasza alsó miocén, bretkai mészkőben, az alsó szakasza középső triász, steinalmi mészkőben, valamint eocén konglomerátumban, tektonikus törésvonal mentén, a befolyó víz oldó és koptató hatására alakult ki az időszakosan aktív víznyelőbarlang. Omlások is szerepet játszottak a létrejöttében. Elágazó térformájú. Lépcsős lejtőviszonyú. A hasadék szelvénytípus és a szabálytalan szelvénytípus a jellemző szelvénytípusa. Két nagy akna, az alsó, nagy teremből kiinduló kürtő, csorga, sok helyen hullámkagylók, mennyezeti csatorna és gömbüst található a barlangban. Kialakult benne néhány függőcseppkő, kis felületet borító cseppkőbekérgezés és fekete, Fe-Mn tartalmú lerakódás. Időszakonként csepegő víz, vízesés és patak keletkezik. Nem éri el a nyugalmi karsztvízszintet. Nagy mennyiségű, percenként 10.000 liter vizet is el tud nyelni és a víz nem duzzasztódik vissza.
A barlang kicsi és nagy termekből, valamint a termeket összekötő, vízszintes, lépcsőzetesen lejtő és függőleges részekből tevődik össze. A járatok leginkább délnyugati és délkeleti irányba tartanak, omladékosak, valamint a gyakori, erős vízmosás jelenleg is alakítja őket. A bejárati, szűk járatok kúszással járhatók. Az első akna szűk, kényelmetlen hasadéka után egy tág, nagyon tiszta rész következik. A felső bejáraton át egy négy méter mély aknába lehet jutni. A bejárati akna végéről egy rövid folyosó indul, amelynek a végéből egy keskeny, 0,6×2,5 méteres, öt méter mély hasadékakna vezet az alatta található, 5×5 méteres, szépen oldott terembe. A teremből, az omladéktömbök között átbújva a több ponton megjelenő vizet követve lehet haladni a járatban. A járat a négy méter mély, második akna alatt egy lépcsőzetesen lejtő, mosott kövekből álló, omladékos aljzatú folyosóban ér véget. Ennek a járatnak az aljáig járható a barlang, mert egy omlás teljesen elzárta a továbbvezető járatokat. A lezáratlan barlang az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság engedélyével és barlangjáró alapfelszereléssel járható. Vannak olyan járatok, amelyek nem járhatók, mert a hozzájuk vezető út eltömődött. Naponta egy csoport látogathatja és a csoport legfeljebb nyolc személyből állhat.
A felső bejárat mellett, a sziklás oldalban egy 2,5 m mély üreg van, amely a bejáratokat összekötő folyosó mennyezetén található kürtőhöz vezet és valószínűleg egy régi víznyelőnek lehetett a bejárata.
1984-ben volt először Imolai-ördöglyuknak nevezve a barlang az irodalmában. Előfordul a barlang az irodalmában Diósvölgyi-viznyelő (Bertalan 1976), Diósvölgyi-víznyelő (Nyerges 1998), Diós-völgyi-víznyelő (Egri 2009), Diósvölgyi víznyelő (Kordos 1984), Imolai Ördög-lyuk (Baross 1998), Imolai Ördöglyuk (Bertalan 1976), Imolai-viznyelőbarlang (Dénes 1961), Imolai-víznyelőbarlang (Jakucs, Kessler 1962), Imolai víznyelőbarlang (Dénes 1961), Ördöglyuk (Dénes 1961), Ördöglyuk-nyelő (Jakucs 1961), Ördöglyuk-víznyelő (Dénes 1961), Tóberke-nyelő (Jakucs 1961), Tóberke-viznyelő (Bertalan 1976) és Tóberke-víznyelő (Kordos 1984) neveken is.
Kutatástörténet
1954-ben Jakucs László kezdte el kutatni a víznyelőt. Öt kilogramm fluoreszceinnel megfestette a nyelőben elfolyó vizet, de a víz egyik figyelt forrásban sem volt észlelhető. A Jósva-forrásban, a Komlós-forrásban és a fiatal üledékekből álló terület forrásainak egy részében, szlovákiai részen is figyelték a víz megjelenését. 1954-ben Jakucs László próbálta a nyelőt kibontani és feltárni. Az első próbálkozás nem volt sikeres. Jakucs László és a munkatársai csak kb. 5 m mélyre jutottak különböző műszaki problémák miatt. 1957 májusában kereste meg először a víznyelőt Dénes György azért, hogy az Aggtelek és környéke könyvben megjelent írásához adatokat gyűjtsön a helyszínen. Felkeltette az érdeklődését az érdekes víznyelő és nem tudta megállapítani, hogy milyen tág a víznyelő mögötti, föld alatti vízjárat. 1960 áprilisban egy expedíciót szervezett a barlang kutatására Dénes György és ekkor tárta fel a víznyelőbarlang első részét a VMTE Barlangkutató Szakosztálynak a Petrovics Károly vezette csoportja, Boda László, Ferenczi Tibor, Kerti Béla, Kőrösi Gyula, Lustig Valéria, Tóth László és a társaik. Ez a lépcsőzetes rész kis folyosókból, aknákból és kis termekből áll. 1960. április 4-én a szakosztály tagjai bejárták és felmérték a barlangot.
Az 1960 nyarán tartott kutatótábor során, amely az ördöglyuk mellett volt rendezve, tárta fel a Dénes György által vezetett csoport. Petrovics Károly munkacsoport vezető, Benkő Sándor, Boda László, Ferenczi Tibor, Forrai Sándor, Gajda Ferenc, Győrffi Attila, Kerti Béla, Kőrösi Gyula, Latkóczi Gyula, Majoros László, Mandics György, Mlinkó Nándor, Petrovicsné Lusztig Valéria, Pintér Árpád, Sándor György, Tóth László és Tóth Tihamér. A robbantásokat Dénes György és Majoros László robbantómesterek végezték. A tábor 1960. július elején kezdődött és három heti kemény munkával jutottak be a víznyelő barlangjába. A nyelő aljában mélyített aknán keresztül érték el a szálkőben létrejött bejáratot és ezen behatolva, sorozatos robbantásokkal, kisebb-nagyobb termeket, vízszintes és függőleges szakaszokat leküzdve eljutottak a végponti, kis üregbe. A barlang végét kőomlás zárja le, amelynek a hézagait kvarckavics tölti ki és ezért huzat nem érezhető.
A tábor utolsó napjaiban felhőszakadások akadályozták meg az addig feltárt szakaszból a továbbjutást. A nyelőbe az esőzés után, napokon át percenként 10.000 liternél több víz ömlött, de a víz nem torlódott vissza. 1960-ban, a barlang feltárása után Dénes György 15 kilogramm fluoreszceinnel víznyomjelzést végzett, de a vizsgálatnak nem volt eredménye. Az 1960. július–augusztusi Karszt- és Barlangkutatási Tájékoztatóban Dénes György arról számolt be, hogy az új munkahelyen kibontották az Ördöglyuk viznyelőt és feltárták a víznyelőbarlang első részét. A hírrel kapcsolatban az volt a folyóirat szerkesztőjének a hozzászólása, hogy az új barlangról várják a részletesebb beszámolót a folyóirat olvasói.
Venkovits István meglátogatta a tábort és az imolai víznyelő, valamint a környék földtani felépítését leírta a látogatás után. A leírás szerint a Tóberke-völgy, amelyben az ördöglyuk van, szerkezetileg a Gömör–Tornai-karszt déli részéhez tartozik. A Baradlát magába foglaló hegytömb szerkezetével egyezik meg a Tóberke-völgy felépítése. Egy régi kőfejtő felső eocén, litotamniumos, homokos, parti törmelékből álló mészkövet tárt fel a víznyelő környékén. A víznyelőben, körülbelül 20 méter mélyen, tökéletes feltárásban, teljes átmenetében figyelhették meg Venkovits Istvánék az eocén alapkonglomerátumot. Három–öt méter vastag, felső oligocén, homokkőpados, agyagos homokréteg foszlányok találhatók a víznyelő környékén.
A foszlányokat a víznyelő feltárásában körülbelül 15 méter vastag, felső eocén, litotamniumos mészkő váltja fel a barlang mélypontja felé. A felső eocén mészkövet egy–másfél méter vastag, középső triász, sötétszínű, mészkőkavicsokat tartalmazó alapkonglomerátum követi, amelynek a feküjét középső triász, világos színű mészkő alkotja és amelynek a járataiban a nyelő vize eltűnik a mélység felé. A nyelő felső eocén mészkőben kialakult üregrendszere az agresszív, külszíni vizek jellegzetesen élesszélű, oldódásos formaelemeit mutatja, amelyet meg lehet találni az összes, hasonló helyzetű, vízeséses nyelőben.
1960. november 7-én kb. 20 kg fluoreszceinnel vízfestési kísérletet végeztek Dénes Györgyék a nyelőben, hogy a nyelőben eltűnő víz föld alatti útját megismerjék. Jakucs László vállalta a Jósva-forrás és a Komlós-forrás figyelését. Helyi lakosokat kértek meg az Imola környéki források és vízfolyások figyelésére. Nem észlelték sehol a festett víz megjelenését. Ezután a VM Petőfi Barlangkutató Csoport tagjai, Taródi Péter, Tóth Álmos és társaik, valamint a Kiss Sándor vezette szentesi gimnázium barlangkutatói folytatták a munkát, hogy további járatokat fedezzenek fel.
Az 1960. novemberi Karszt- és Barlangkutatási Tájékoztatóban Dénes Györgynek megjelent egy közleménye, amely szerint 1960 júliusában a VM Barlangkutató Csoport és az Élelmiszerkereskedelmi Iskola barlangkutatói bejutottak az Ördöglyuk-víznyelő folytatásába, egy barlangrendszer kezdeti szakaszába. Elhatározták, hogy megfestik a barlangban eltűnő patak vizét, hogy megismerjék a víz útját. Jakucs László egyszer már megfestette a víznyelő vizét 1,5 kg fluoreszceinnel, de a vizsgálat eredménytelen volt. Az előző kísérletből tanulva több festőanyagot, 20 kg fluoreszceint használtak. A vegyszert Petrovics Károlyné (a barlangkutató csoport tagja) és vegyésztechnikus munkatársai készítették éjszaka, társadalmi munkában, a Nehézipari Minisztérium és a Chinoin Gyár támogatásával.
1960. november 7-én délben megfestették a víznyelőben eltűnő patakot a 20 kg fluoreszcein lúgos oldatával. A patak vízhozama akkor kb. 60 l volt percenként. A festett víz lehet, hogy csak hetekkel a festés után fog jelentkezni egy forrásban a patak kis vízhozama miatt. Jakucs László vállalta a jósvafői források rendszeres figyelését és a többi, környéki forrás figyelésére megkérték a helyieket. A folyóirat szerkesztőjének az volt a megjegyzése, hogy a kísérlet eredményéről lapzártáig nem érkezett hír. 1960. december 4-én Barátosi József beszámolt a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat közgyűlésén arról is, hogy nehéz feladatra vállalkoztak a Vörös Meteor barlangkutatói az imola környéki víznyelőbarlang első szakaszának a feltárásával.
Az 1961. áprilisi Karszt- és Barlangkutatási Tájékoztatóban az olvasható, hogy a Vörös Meteor TE Barlangkutató Szakosztály a felszabadulási műszak után az imolai víznyelőnél néhány megfigyelést és mérést tervez. Az imolai adatgyűjtés a nyári kutatótáborban végzendő munkához kell. Az 1961. július–augusztusi Karszt- és Barlangkutatási Tájékoztatóban napvilágot látott egy közlemény, amelyben szó van arról, hogy a Vörös Meteor TE Központi Osztályának tagjai és júliusban az Élelmiszerkereskedelmi Iskola, a Petőfi Gimnázium barlangkutatói, augusztusban a szentesi Horváth Mihály Gimnázium barlangkutatói nagyon érdekes és rendkívül nehéz feltáró munkát végeznek. A múlt évben feltárt víznyelőbarlang tavalyi végpontján bontják a kavicsdugót és próbálnak további járatokat felfedezni.
Az 1961-ben kiadott, Aggtelek és környéke című könyvben az van írva, hogy az Aggteleki-karszt barlangjai közül említésre méltó a kiemelkedő jelentőségű ördöglyuk is. A nyelő állandó patakját először Dénes György jelölte meg 1 kg fluoreszceinnel, amely aránylag nagy mennyiségnek számít. A megjelölt víz felszínre lépését nem lehetett megállapítani a környező forrásokban, ezért valószínű, hogy a nyelő egy nagy és nagyon távoli karszthidrológiai rendszer része.