bélyegkép|jobbra|300px|Francia intervenciós csapatok egy csoportja a sátortáborába vonul (1912. március 30.) A második marokkói válságot (avagy agadiri válságot) a Marokkó helyzete körüli német-francia érdekellentét váltotta ki 1911 áprilisában és az év novemberéig tartott. Franciaország a nemzetközi szerződésekben garantált függetlenségű ország megszállására és gyarmatosítására törekedett, ami Németország gazdasági érdekeit sértette és ezért jelentős területi kompenzációkat remélt Franciaországtól Közép-Afrikában. A francia megszállás idején a német vezetés a Kamerun felől Németországba tartó Panther ágyúnaszádot a megszálló csapatoktól távol délre eső Agadir kikötőjében való kikötésre utasította, hogy ezzel jelezze a még meglévő német jelenlétet az országban és nyomatékot adjon az annexióért elvárt kompenzációs követeléseknek. Később két másik német hadihajó is kikötött itt, anélkül, hogy a parton bármiféle vállalkozásba kezdtek volna.
Nagy-Britannia – tévesen – attól tartott, hogy a németek el akarják foglalni a kikötőt és haditengerészeti támaszponttá akarják kiépíteni, amivel Gibraltárnak ellenpólust létrehozva veszélyeztethetnék a Közel-Keletre és Nyugat-Afrikába tartó kereskedelmi útvonalaikat, ezért Franciaország mellett foglalt állást. A válság a német lépés után „agadiri párducugrás” (röviden párducugrás) néven is ismertté vált. A krízist a novemberben megkötött Marokkó–Kongó-szerződéssel sikerült rendezni.
A Közép-Afrikában nyújtott francia területi kompenzációt a német közvélemény nagy része nem tartotta megfelelőnek és ez tovább szította a háborúpárti hangulatot.
Előzmények 1880 és 1914 között a gyarmatosító hatalmak között verseny zajlott Afrika területeinek megszerzéséért és a huszadik század elejére már csak néhány ország számított független államnak a kontinensen. Marokkó függetlenségét az 1880-as madridi konvenció garantálta, egyenlő jogokat biztosítva a külföldi befektetők számára. Az Oszmán Birodalom felosztása után a Marokkói szultánság eddig meg tudta őrizni függetlenségét, de Algéria gyarmatosítása után egyre inkább francia nyomás alá került, emellett a francia és a német fegyvergyárak rivalizáltak egymással a gazdag fémlelőhelyek koncesszióinak megszerzéséért és versengtek az ehhez kapcsolódó fegyverkereskedelemben.Gerd Fesser: Der Panthersprung nach Agadir. Mit dem deutschen Marineabenteuer vor Marokkos Küste begann am 1. Juli 1911 der Weg in den Ersten Weltkrieg. In: Die Zeit, Nr. 27, 30. Juni 2011, 24. o. Franciaország azonban a konvenció ellenére igyekezett gyarmattá tenni a területet, ami az első marokkói válsághoz vezetett 1905-ben. A válságot lezáró algecirasi konferencián Németországnak nem sikerült elérnie, hogy Marokkónak Kínáéhoz hasonló félgyarmati státusza legyen és bár a szabad kereskedelmet megerősítették, az ország bankrendszere és rendőri szervei francia–spanyol felügyelet alá kerültek.
Az első marokkói válság után a német vezetőség tudomásul vette, hogy Marokkó döntően francia befolyás alá fog kerülni. A császár 1908. október 6-án a marokkói belharcok miatti kisebb francia–német ellentéteketAz 1907–08-as trónöröklési harcok során Franciaország Abd el-Azizt, Németország az őt a trónról letaszító fivérét, Abd-al Hafidot támogatta illetve Casablancában a németek dezertált idegenlégiósoknak szándékoztak védelmet nyújtani. - Bühler 326. o. és a boszniai annexiós válságot követően a következőket vetette papírra: „A nyomorult Marokkó-affért le kell zárni, gyorsan és véglegesen… Nincs mit tenni, francia lesz úgyis; szóval tisztességgel ki kell szállni az afférból, hogy a Franciaországgal való súrlódásainkat félretegyük (…)”„Die elende Marokkoaffaire muß nun aber zum Abschluß gebracht werden, schnell und endgültig … Es ist nichts zu machen, französisch wird es doch; also mit Anstand aus der Affaire heraus, damit wir endlich aus den Friktionen mit Frankreich herauskommen (…)” Bühler 327. o.
Ugyanakkor a német nacionalisták egy része, akik az Alldeutscher Verbandban (Össznémet Szövetség) tömörültek, már régóta követelték egy agresszív külpolitika folytatását gyarmati területek megszerzéséhez Marokkóban. Elképzeléseikben a marokkói érclelőhelyek kiaknázásában érdekelt üzleti körök is támogatták őket. Különösen tevékenynek bizonyultak a Mannesmann-fivérek, akik igyekeztek részt venni a marokkói fémek kitermelésében. Bár a részesedésük nem volt jelentős, az Alldeutscher Verbanddal együtt fellépve komoly hangjuk volt.
Marokkóban a német–francia együttműködés egy ideig tűrhető volt. Néhány német cég, mint a Krupp és a Thyssen tagjai voltak a francia Union des Mines bányásztársaságnak is. Idővel azonban a franciák bejelentették, hogy a tervezett vasútépítéseket monopolizálják, mivel katonai és nem gazdasági célra építik őket, így a gazdasági egyenlőséget itt nem vehetik figyelembe.
A válság A marokkói felkelés bélyegkép|jobbra|200px|Théophile Delcassé 1911 márciusában Franciaországban új kormány alakult, melynek tengerészeti miniszterként tagja lett Théophile Delcassé, aki korábban külügyminiszterként tevékenykedett és a gyarmatosítási tervei 1905-ben az első marokkói válsághoz vezettek. Bár kifelé jelezték, hogy kinevezése nem lesz befolyással a nemzetközi kapcsolatokra, több jel is arra utalt, hogy kihatással van a kabinetben lévő kollégáira. Röviddel a kormányváltás után a berlini francia nagykövet, Jules Cambon jelezte, hogy a Fezben, a marokkói szultán székhelyén kitört zavargások Franciaországot az európai polgárok védelmében való fellépésre sarkallhatják. 1911 elején ugyanis lázadás tört ki Marokkóban Abd-al Hafid szultán hatalma ellen. A felkelők április elején már a Fezben lévő palotáját ostromolták. Kiderlen-Waechter a francia követ Jules Cambonnal való találkozásait a következőképp írta el áprilisban: „… a franciák meg akarták szállni Marokkót, azt mondták, meg kell szállniuk a kikötőt [Rabatét], hogy eljuthassanak Fezbe, meg akarták szerezni Fezt. Cambon egy ravasz követ, egy nap háromszor is felkeresett. De én nem engedtem, azt mondtam neki, remélhetőleg lesz egy olyan jó hazafi, aki Mogadorban hagyja magát meggyilkolni, utána megszálljuk Mogadort. Ez volt rá a legnagyobb hatással.”„... die Franzosen wollten Marokko besetzen, sie sagen, sie müßten den Hafen [Rabat] besetzen, um nach Fes zu kommen, sie wollten Fes haben. Cambon ist ein schlauer Kunde, der ist an einem Tag dreimal zu mir gelaufen. Aber ich habe nicht nachgegeben, ich habe gesagt, hoffentlich findet sich ein guter Patriot, der sich für uns in Mogador ermorden läßt, dann besetzen wir Mogador. Das hat ihm am meisten Eindruck gemacht.“ – Zank. Válaszában Kiderlen-Waechter jelezte, hogy Casablanca után egy újabb fontos kikötő megszállását a német közvélekedés az algecirasi akta megsértésének fog tekinteni. Berlinben és másutt is észlelték a franciák „békés behatolási” politikájából (pénétration pacifique) az erőszakos megszállásba való váltást.A „békés behatolás” keretében Párizs gyakran az ügynökei révén szított lázadást Marokkóban, hogy azok leveréséhez segítséget nyújthasson és így növelhesse befolyását az országban. Lásd: James. J. Cooke: The New French Imperialism 1880-1910. The Third Republic and Colonial Expansion (Newton Abbot: 1973), 109. és 123. o. Május 15-én kapta meg a német kormány a hivatalos értesítést Párizstól, miszerint Franciaországnak Fez megszállása mellett kellett döntenie, de ez az okkupáció csak a feltétlenül szükséges ideig fog tartani.
Április végén francia csapatok vonultak be az országba és 1911. május 21-én Charles Moinier tábornok vezetésével megszállták Fezt és Rabatot. A lépést Párizsban azzal magyarázták, hogy Abd-al Hafid szultán hívására érkeztek a felkelő törzsek leverésére. A francia magyarázat szerint az intervencióval egy polgárháború kitörését igyekeztek megakadályozni és a szultán hatalmát megerősíteni. A francia csapatok bevonulásakor azonban a szultán tagadta, hogy katonai segítséget kért volna és hangsúlyozta, hogy továbbra is tartja magát az algecirasi aktához, azaz kitart országa függetlensége mellett. Ugyanakkor meg is köszönte az ellene irányuló felkelés leveréséhez nyújtott támogatást.
A francia intervenció miatt Spanyolország is riadókészültségbe helyezte a csapatait, mivel Franciaországnak a szomszédos országban való katonai jelenlétével a saját érdekeit vélte veszélyben forogni. A spanyolok június 8-án megszállták Larache-t és június 11-én Alcazarquivirt az ország északi részén.
A brit kormányzat igyekezett visszatartani Franciaországot az elhamarkodott lépésektől és lebeszélni csapatok Fezbe küldéséről, de nem járt sikerrel. Áprilisban Edward Grey külügyminiszter a következőket írta: „amit a franciák terveznek nem egy bölcs dolog, de a megegyezésünk értelmében nem avatkozhatunk közbe.”"what the French contemplate doing is not wise, but we cannot under our agreement interfere." in M.L. Dockrill, British Policy During the Agadir Crisis of 1911 from F.H. Hinsley, British Foreign Policy Under Sir Edward Grey (Cambridge, 1977), 271. o. Grey úgy érezte, hogy keze meg van kötve és támogatnia kell Franciaországot.
Német reakciók az intervencióra bélyegkép|jobbra|200px|Alfred von Kiderlen-Waechter Németországban a francia beavatkozás bizonyos körökben súlyos aggodalmat okozott. Emil Kirdorf, a Gelsenkirchener Bergwerks AG vezérigazgatója és a Rheinisch-Westfälische Kohle-Syndikat felügyelőbizottságának elnöke, a legbefolyásosabb Ruhr-vidéki iparmágnás 1911 májusában (az intervenció idején) egy interjú során a következőket nyilatkozta: „Mi lesz akkor, ha a mi hazai ércbányáink kimerülnek? Maga és én talán még nem érjük meg, de eljön majd a pillanat! És az ipar, mely ettől az érctől függ, a mai politikánk által halálra van ítélve. A marokkói érckészletekből való részesedés számára létkérdés. Sajnos a mi diplomáciánk … nincs abban a helyzetben, hogy felfogja az érdekeinket. Tart a ’rosszkedvtől’, amivel fogadhatják ...”„Was soll werden, wenn unsere einheimischen Erzlager erschöpft sind? Sie und ich werden es nicht mehr erleben, aber der Augenblick kommt! Und die Industrie, die von diesen Erzen abhängig ist, ist bei unserer heutigen Politik zum Tode verurteilt. Ihr Anteil an dem Erzreichtum Marokkos ist für sie eine Lebensfrage. Leider war unsere Diplomatie ... nicht in der Lage, unsere Interessen wahrzunehmen. Sie fürchtet die ‚Verstimmungen‘, die entstehen könnten ...“; Zank
Április 23-án a vele baráti kapcsolatban lévő Karl von Weizsäcker württembergi miniszterelnök feljegyzései szerint Kiderlen-Waechter „kigondolta, hogy egy német hadihajót kellene a marokkói partokhoz küldeni … Emlékeztetni kell a franciákat arra, hogy Németország még jelen van.”„er habe sich ausgedacht, es solle ein deutsches Kriegsschiff an die marokkanische Küste geschickt werden ... Man müsse die Franzosen daran erinnern, daß Deutschland noch vorhanden sei.“ - Zank
Május 3-án Kiderlen-Waechter a császárnak és Bethmann-Hollweg kancellárnak egy írást nyújtott be, melyben a tervezett eljárást vázolta. Abból indult ki, hogy a franciák a közeljövőben megszállják Fezt. Németország ezután hivatkozhat arra, hogy a nemzetközi egyezményben foglaltak „erőszakos fikció esetén” sérülnek; végtére is „egy szultánt, aki csak francia csapatok segítségével tud kormányozni, nem lehet az algecirasi aktában említett önálló, szuverén uralkodóként elismerni.”