A triász a mezozoikum idő legkorábbi időszaka, amely a legújabb sztratigráfiai (rétegtani) vizsgálatok szerint 251,902 ± 0,024 millió évvel ezelőtt (Ma) kezdődött, és 201,3 ± 0,2 millió éve ért véget. A perm időszakot követte, és a jurát előzte meg. Kezdetén zajlott az élővilág történetének legnagyobb ismert kihalási eseménye, a perm–triász kihalási esemény (P-T kihalás) jelöli, majd a triász végén is történt egy jelentős kihalás. A legkorábbi időszakokhoz hasonlóan azok a kőzetpadok, amelyek a triász kezdetét és végét jelzik jól azonosíthatók, és az utóbbi eseményt újabban már pontosabban definiálják.
A triászt a tengeri és szárazföldi fajok kirobbanó adaptív radiációja – azaz az óriási mértékű kihalás miatt kiürült élőhelyek betöltése miatti variálódása, szétrajzása – jellemzi. Ekkor tűntek fel az első hatosztatú virágállatok, ekkor jöhettek létre a virágos növények és ekkor jelentek meg az első repülő gerincesek, a pteroszauruszok az első halgyíkok (Ichtyosauridák), valamint a dinoszauridák is. A triász időszakban éltek továbbá a kavicsfogú álteknősök, amelyeknek legszebb, világhíres maradványát Magyarország területén, a veszprémi Jeruzsálem-hegyi kőfejtőben Laczkó Dezső piarista gimnáziumi tanár találta meg 1899-ben.
Elnevezés A triász 1834-ben Friedrich Von Alberti német geológustól kapta latin eredetű nevét (trias), ami a hármas számra, illetve az időszakot elkülönülő három elkülönülő kőrétegre – a vörös üledékre, a laza mészkőre és a fekete üledékre –, utal, melyeket Németországban és Északnyugat-Európában sokhelyütt megtaláltak.
Ősföldrajz bélyegkép|200px|balra|A kőzetlemezek 230 millió évvel ezelőtti állapotának rekonstrukciója A triász során a Föld szárazföldi területei egyetlen szuperkontinensben, a többé-kevésbé az egyenlítőn elhelyezkedő Pangea-ban egyesültek. Kelet felől egy hatalmas öböl, a Tethys-óceán határolta. Az óceán a középső triász korban egyre inkább nyugat felé terjeszkedett, elfoglalva a paleozoikum idején létezett Paleo-Tethys-óceán területét. Az ezen kívüli partokat körülvevő világóceánt Panthalassának nevezik. Az óceáni lemezek szubdukciós kölcsönhatása miatt az ekkori tengerfenéki lerakódások eltűntek, emiatt a triász nyílt óceánja nagyon kevéssé ismert. A Pangea az időszak során, főként annak vége felé elkezdett kettéválni, de nem különült el teljesen. A hasadék szárazföldi üledékei azt jelzik, hogy a folyamat a mai New Jersey-t Marokkótól elválasztó területen kezdődött el a késő triász idején – az Egyesült Államokban levő Newark-csoportban ma is láthatók a kettéválás nyomai. Mivel a partvonal az egyetlen szuperkontinensre korlátozódik, a triász időszaki tengeri lerakódások még az elsőként tanulmányozott nyugat-európai kiemelkedés ellenére is meglehetősen ritkák. Észak-Amerikában például a tengeri lerakódások csak néhány nyugaton levő kibúvásnál találhatók meg. Emiatt a triász rétegtanilag leginkább az olyan élőlényeken alapul, mint az Estheria rákok, melyek a lagúnákban és a túlsós sekélyvizű tavakban, a partok mentén éltek.
A késő triászig önálló lemez volt Kimméria, a kora triásztól pedig Tisia, a teljes triászban követhető a Pelso-blokk fejlődése. Ezek a mai Kárpát-medence felépítésének fontos szerkezeti elemei.
Afrika A mezozoikum kezdetén Afrika a Föld többi kontinenséhez kapcsolódott, a Pangea részeként. Afrikára a szuperkontinens aránylag egységes faunája volt jellemző, melyet az időszak végére már a dinoszauruszok theropoda, prosauropoda és kezdetleges madármedencéjű csoportjai uraltak.
A késő triász kor fosszíliáit Afrikaszerte megtalálták, de délen gyakrabban fordulnak elő, mint északon. A triászt a jurától elválasztó határ egy globális becsapódással együtt járó kihalási esemény bekövetkezését jelzi, azonban az időszak afrikai rétegét alaposabban nem tanulmányozták.
Éghajlat thumb|right|260px|Éghajlatdiagram az utóbbi félmilliárd évről bélyegkép|jobbra|230px|A középső triász szélső tengeri rétege Utah délnyugati részén A triász időszak a permmel szemben kiegyenlítettebb, melegebb éghajlatú volt. Az északi féltekén száraz, meleg, helyenként pedig olyan sivatagi éghajlatra utaló jelek találhatók, mint a tarka és vörös homokkövek, a gipszes rétegek alján levő szélfújta kőzetek, valamint az éles kavicsok. A déli féltekén csapadékban gazdag éghajlatot jelző kőszéntartalmú rétegek is előfordulnak, de a sivatagi homokkövek száraz éghajlatú területeket is jeleznek. A triász időszaki Földön három nagyobb éghajlati öv különíthető el:
Az északi félteke száraz éghajlati öve, amelyhez a mai Kelet-Európában a Kelet-európai-síkság déli része, a Germán- és a Nyugat-mediterrán medenceterület, továbbá Észak-Amerika déli része tartozik. A déli félgömbön hasonló klímájú terület a mai Dél-Amerika északi részén és Közép-Afrikában található. A trópusi nedves övhöz a Tethys-óceán északi szegélye, valamint Ázsiában Indokína kőszénterületei tartoznak. A déli félgömbön ennek az övnek a megfelelőjét Dél-Amerikában, Dél-Afrikában, valamint Közép-Ausztrália kőszenes területein, mérsékelten nedves öv formájában lehet fellelni. Az északi sarkvidéken nedves és mérsékelt éghajlat uralkodott. Nincs bizonyíték eljegesedésre sem a sarkokon, sem azok közelében; a körülmények megfelelőek voltak a hüllőszerű élőlényeknek.
A Pangea nagy területe korlátozta a globális óceán mérséklő hatását; a kontinentális éghajlat erősen elkülönülő évszakokból, nagyon forró nyárból és hideg télből állt.Stanley, 452-3. Valószínű, hogy az erős, az egyenlítőt is átszelő monszunok jellemzők voltak.
Élővilág bélyegkép|A triász flórája a Meyers Konversations-Lexikonban (1885-90) A triász időszaki fosszilis rekordban három élőlénycsoport különböztethető meg: a perm-triász kihalás túlélői, a kihalás haszonélvezőiként rövid ideig virágzó életformák, valamint az újonnan létrejött csoportok, melyek a mezozoikum domináns lényeivé váltak.
Flóra A szárazföldön a túlélő növények, közé tartoztak a korpafüvek, a domináns cikászok, a páfrányfenyőfélék (melyeket napjainkban a Ginkgo biloba képvisel) és a Glossopteridales rend tagjai. A szárazföldi flórát a virágos vagy magvas növények kezdték uralni; az északi félgömbön pedig elterjedtek a tűlevelűek. A kora triász korban a déli félgömb domináns fája a Glossopteris (egy magvaspáfrány) volt.
Tengeri fauna A tengerekben a kora triász idején megjelentek az első modern korallok, melyek a maiakhoz hasonló de azoknál és a devon időszakiaknál egyaránt kisebb zátonyokat képeztek. A héjas fejlábúak egy csoportja, az ammoniteszek túlélték a kihalást, és látványos fejlődésbe kezdtek. A halak faunája a sok családot elpusztító kihalássorozat következményeként rendkívül egységessé vált. A tengeri hüllők azonban meglepő változatosságról tettek tanúbizonyságot. Közéjük tartozott a sauropterygia csoport, melynek részét képezték a (középső triász idején, főként a Tethys-óceánban gyakori) pachypleuroszauruszok, a nothoszauruszok, a kavicsfogú álteknősök és a gyíkszerű thalattoszauruszok (askeptosauridák) révén az első plezioszauruszok, de a kora triász kor tengereiben léptek színre az igen sikeressé vált ichthyoszauruszok is, melyek hamarosan sokfélévé váltak, és csoportjuk egyes tagjai a késő triász idejére hatalmas méreteket értek el.
Szárazföldi fauna A perm-triász kihalás letarolta a szárazföldi élővilágot. A biodiverzitást visszaállította a túlélő taxonok beáramlása, ezek azonban rövid életűek voltak. A változatos életközösségek összetett táplálékláncainak újraépülése 30 millió évet vett igénybe.
A temnospondyli kétéltűek túlélték a kihalást, egyes csoportjaik (például a trematosaurusok) virágzása a kora triász elejére esett, míg mások (például a capitosaurusok) az egész időszak során sikeresek maradtak vagy csak a késő triász idejére váltak elterjedtté (ahogy a plagiosauridák és a metoposauridák). A modern lissamphibia kétéltűek és köztük az első békák már a kora triászban megjelentek, de csak a jura időszakban kezdtek elterjedni, amikor a temnospondylik már nagyon megritkultak.
bélyegkép|220 px|Az Archosauromorpha csoportba tartozó húsevő hüllő, a kora triász kori Proterosuchus rekonstrukciója Az archosauromorpha hüllők és főként az archosaurusok csoportja ekkortájt váltotta fel a permet uraló synapsidákat. Azonban a kora triász kori (olenyoki és anisusi korszakbeli) Gondwana jellegzetes csúcsragadozója még a Cynognathus volt, de a kannemeyeriida dicynodontiák és a gomphodontia cynodontiák is az időszak fontos növényevői maradtak. A triász végére azonban a synapsidák az ökoszisztéma apró részévé váltak. A karni korszak (a késő triász első része) során egyes fejlettebb cynodontiák átadták a helyüket az első emlősöknek. Ekkorra az addig kicsi és jelentéktelen Ornithodira klád indult fejlődésnek, és a pteroszauruszok révén az őshüllők meghódították az eget, de belőlük alakult ki a dinoszauruszok változatos csoportja is. A Crurotarsi archosaurus csoport szintén fontossá vált, a késő triászra a phytosaurusok, az aetosaurusok, a Rauisuchia különféle fejlődési vonalai, valamint az első krokodilok (Sphenosuchia) révén a sokféleségük elérte a tetőfokát. Eközben a zömök növényevő rhynchosaurusok, valamint a kis és közepes méretű rovar-, illetve halevő prolacertiformesek a triász legnagyobb részére fontos bazális archosauromorpha csoportokká váltak.
bélyegkép|Egy késő triász kori dinoszaurusz, az Eoraptor rekonstrukciója A többi hüllő mellett a nori korszakban (a késő triász közepén) megjelentek a Proganochelyshez és a Proterochersishez hasonló legkorábbi teknősök. A fosszilis rekord valamivel korábbi (karni korszakbeli) részéről ismertek a Lepidosauromorpha és főként a Sphenodontia csoport első tagjai. A kis gyíkszerű növényevők fontos csoportja volt a Procolophonidae család.
Az archosaurusok melyek eleinte ritkák voltak a középső triász idején elkezdték kiszorítani a perm szárazföldi ökoszisztémáit uraló therapsidákat. Ez a „triász időszaki hatalomátvétel” a túlélő therapsidákat és emlősformájú leszármazottaikat egyaránt arra kényszerítette, hogy kicsi és főként éjszakai életmódot folytató rovarevőkké váljanak; de valószínűleg ennek köszönhetően fejlődött ki náluk a szőrzet és a magasabb metabolikus arány is.
Szén A triász időszak kezdeténél világszerte hiányzik a szén. Ez az úgynevezett „szénrés” a perm–triász kihalási esemény részének tűnik. A perm-triász határnál levő hirtelen tengerszint csökkenés is ennek következménye lehet. A korábbi perm időszak során a forró sivatagi körülmények közreműködtek a számos beltenger párolgásában és kiáradásában, és talán cunamikat okoztak, amik a tengerszint csökkenését eredményezték. Az Egyesült Államok délnyugati részén nagy sómedencék találhatók, Kanada középső részén pedig igen nagy méretű sómedencék létét feltételezik.
Közvetlenül a határ felett a glossopteris flóra nagy részét hirtelen kiszorította Ausztrália nagy kiterjedésű tűlevelű flórája, amihez új fajok, köztük korpafüvek tartoztak. A tűlevelűek Eurázsiában is gyakorivá váltak. E tűlevelű csoportok mindegyike helyi fajokból fejlődött ki, mivel e növények igen nehezen képesek átjutni az óceánon, amely több százmillió éven át, főként a jelenkorhoz közeledve elválasztotta az adott területeket. Délen a kőtiszafafélék voltak jellemzőek, északon pedig a borókák, és az örökzöld mamutfenyők. A merülési vonal áthalad az Amazonas-medencén, a Szaharán, valamint az Arab-félszigettől, Indiától, Thaiföldtől és Ausztráliától északra. Felvetődött, hogy a tűlevelűeket egy éghajlati határ választotta el, de a vízi határ sokkal valószínűbb. Ha így is volt, a keskeny vízi határok közrejátszhattak a szénhiány kialakulásában. A forró éghajlat fontos kiegészítő tényező lehetett az Antarktisz vagy a Bering-szoros területén. A haraszt és korpafű spórák mennyiségében az érték megugrása figyelhető meg közvetlenül a perm végét követően. Emellett a gombaspórák mennyisége is azonnal megnövekszik a perm-triász határ után. Ez a megugrás 50 000 évig tarthatott Olaszország és 200 000 évig Kína területén, és biztosan közrejátszott az éghajlat felmelegedésében.