Dél-Jemen (, al-Yaman al-Janūbī), hivatalos nevén Jemeni Népi Demokratikus Köztársaság (, Jumhūriyat al-Yaman ad-Dīmuqrāṭīyah ash-Sha'bīyah, röviden: Demokratikus Jemen) 1967–1990 között létező ország Dél-Arábiában, a mai Jemen dél-keleti területén. A Közel-Kelet és az arab világ egyetlen kommunista, majd szocialista államaként a mai Jemeni Köztársaság déli és keleti kormányzóságait foglalta magában, beleértve Perim és Kamaran szigetét, valamint a Szokotra-szigetcsoportot. Északnyugaton a Jemeni Arab Köztársasággal, északon Szaúd-Arábiával, keleten Ománnal, délkeleten az Arab-tengerrel, délen pedig az Ádeni-öböllel határos. Fővárosa és legnagyobb városa Áden volt. Területe összesen km² (139 048 négyzetmérföld) volt.
Dél-Jemen eredete 1874-ig nyúlik vissza, az Ádeni Brit Gyarmat és az Ádeni Protektorátus létrehozására, amely a mai Jemen kétharmadát alkotta. 1937 előtt az Ádeni Gyarmattá vált területet Brit India részeként kormányozták, eredetileg a Bombayi Elnökségnek alárendelt Ádeni Telepként, majd a Főbiztos tartományaként. Miután a Dél-Arábia Protektorátusának és Föderációjának megalakulása közepette egyre erősödő pánarab és gyarmatellenes hangulat uralkodott, 1963-ban fegyveres felkelés kezdődött a Nemzeti Felszabadítási Front (NLF) és a Megszállt Dél-Jemen Felszabadításáért Front (FLOSY) vezetésével a brit gyarmati uralom ellen. A Dél-Arábia Föderációját és Protektorátusát 1967. november 30-án megdöntötték, és létrejött a Dél-Jemeni Népköztársaság (PRSY).
1969. június 22-én az NLF marxista-leninista frakciója, élén Abdel Fattah Iszmaillal és Szalim Rubai Alival, egy belső, vértelen puccs során megdöntötte a nasszerista Qahtan al-Shaabi elnököt, amelyet később Korrekciós Lépésnek neveztek el. A marxista-leninista hatalomátvétel később a Jemeni Szocialista Párt (YSP) létrehozásához és Dél-Jemen egypárti, szocialista állammá alakulásához vezetett. Az állam hivatalos nevét egy évvel a Jemeni Népi Demokratikus Köztársaság reformjai után megváltoztatták, és szoros kapcsolatokat tudott kialakítani Kubával, Kelet-Németországgal, Észak-Koreával, Kínával és a Szovjetunióval. A régió stabilitásának megteremtésére irányuló erőfeszítései ellenére 1986-ban rövid polgárháborúba keveredett. A Jemeni Demokratikus Köztársaság 1990. május 22-én egyesült a Jemeni Arab Köztársasággal, megalakítva a mai Jemeni Köztársaságot.
Története
A britek érkezése Jemenbe Jemen és a britek első politikai kapcsolatfelvételére 1799-ben került sor a franciaországi Egyiptom és Szíria elleni invázió során, amikor Nagy-Britannia haditengerészeti erőt küldött egy indiai csapatokból álló különítménnyel, hogy elfoglalja Perim szigetét, és megakadályozza az egyiptomi franciák mindenféle kommunikációját az Indiai-óceánnal a Vörös-tengeren keresztül. A vízellátás hiánya miatt Perim kopár és barátságtalan szigete alkalmatlannak bizonyult csapatok számára, és Lahej szultánja, Ahmed bin Abdul Karim egy időre Adenben fogadta a különítményt. Azt javasolta, hogy szövetségre lépjenek, és Adent állandó állomáshelyként adják át, de az ajánlatot elutasították. 1802-ben azonban Home Popham admirális szerződést kötött a szultánnal, akit arra utasítottak, hogy kössön politikai és kereskedelmi szövetségeket a Vörös-tenger arab partvidékének vezetőivel.
Az 1800-as évek elejére a britek egy széntöltőállomást kerestek, ahol üzemanyaggal tölthetnék fel gőzhajóikat a Szuezi-csatornától a Brit Birodalomig tartó útjuk során. A britek megpróbáltak tárgyalni a Mahra Szultanátussal az Arab-tengeren található Szokotra szigetének megvásárlásáról, de Mahra szultánja ezt elutasította, és a küldetéssel megbízott brit tengerésztisztnek azt mondta, hogy a sziget "a Mindenható ajándéka a Mahriknak".
1835-ben, egy évvel azután, hogy a britek feladták Szokotrát, megpróbálták megvásárolni Áden kikötővárosát és annak öblét Lahedzs szultánjától, Muhszin Bin Fadltól, de kudarcot vallottak. 1837-ben a Duria Dawla, egy indiai hajó, amely az Union Jacket viselte, lezuhant Áden keleti partjainál, és a helyi törzsek kifosztották. Egy évvel az incidens után, 1838-ban brit tisztviselők érkeztek Lahedzsbe, és 12 000 Mária Terézia tallért (MTT) követeltek kártérítésként a veszteségekért. A szultán, mivel nem tudta kifizetni ezt az összeget, kénytelen volt átengedni Ádent a briteknek évi 8700 MTT ellenében. 1839. január 19-én a Brit Kelet-indiai Társaság királyi tengerészgyalogosokat szállított partra Ádenben, hogy megtartsa Áden teljes ellenőrzését, és megállítsa a kalózok támadásait az Indiába tartó brit hajók ellen.
Az ádeni partraszállást követően a britek informális védelmi szerződéseket kötöttek kilenc sejkséggel és szultánsággal a környező régióban. Ez inkább egy óvintézkedés volt, hogy megakadályozzák a jemeni imámok ádeni ostromát, amit a sejkségek nem akartak. Ezek a megállapodások lehetővé tették a britek számára, hogy fenntartsák az irányítást, a meglévő törzsi struktúrákat felhasználva befolyásuk érvényesítésére. Mivel a régiót gyakori törzsi konfliktusok sújtották, és egyetlen uralkodó sem rendelkezett elegendő befolyással a törzsek egyesítéséhez, a brit dominancia kevés veszélyt jelentett. Ez a széttöredezettség nemcsak az erős ellenállást akadályozta meg, hanem késleltette egy szélesebb nemzeti identitás kialakulását is. A britek viszont egy olyan rendszerből profitáltak, amely egyszerre volt hatékony és olcsó, és évente mindössze 5435 dollárt költöttek támogatásokra huszonöt szultán lojalitásának biztosítására. A közvetlen közigazgatás elkerülésével és a stratégiai függőség politikájára való támaszkodással a britek ki tudták terjeszteni befolyásukat. 1914-re a régió szinte minden szultánjával szerződéseket kötöttek.
Jemen felosztása bélyegkép 1914-ben, az 1913-as angol-oszmán egyezményt követően a britek és az oszmánok két részre osztották Arábiát: az északnyugati rész oszmán ellenőrzés és befolyás alatt állt, a délkeleti rész pedig brit ellenőrzés és befolyás alatt. Bár egy további megállapodást, amely később Ibolya Vonal néven vált ismertté, tárgyaltak, az oszmánok a helyi törzsekkel együttműködve az Ádeni Protektorátus invázióját tervezték. Jelentős erőket gyűjtöttek össze Sejk Szaídnál. 1914. november 5-én, az első világháború alatt a britek hadat üzentek az oszmánoknak, akik néhány nappal később, november 11-én hadat üzentek az oszmánoknak. Bár az oszmánoknak sikerült elfoglalniuk Lahedzs szultanátusát és elérték Áden városát, a britek később kiűzték őket. Körülbelül ugyanebben az időben tört ki a britek által támogatott arab felkelés a Hedzsázban, elterelve az oszmánok figyelmét Ádenről, és gyakorlatilag véget vetve hadjáratuknak. Az 1918-ban aláírt mudroszi fegyverszünet hivatalosan lezárta a háborút, és kiűzte az oszmánokat Arábiából, ami a Jemeni Királyság megalakulásához vezetett.
A két világháború közötti időszakban Áden stratégiai értéke jelentősen megnőtt a britek számára. A Perzsa-öböl bejáratának közelében elhelyezkedve kulcsszerepet játszott a Szuezi-csatornán átvezető tengeri útvonalak védelmében, és közel volt az Arab-félszigeten újonnan felfedezett olajkészletekhez. Felismerve megnövekedett jelentőségét, Nagy-Britannia 1937-ben hivatalosan koronagyarmattá nyilvánította Ádent, és teljes gyarmati közigazgatási rendszert vezetett be. Ez a lépés tovább csökkentette a helyi uralkodók tekintélyét, mivel Nagy-Britannia teljes mértékben átvette az irányítást a kormányzás és a politikai döntések felett. A hatalom brit kézben történő központosítása számos kisebb felkelést váltott ki. Válaszul a jemeni vezetők, akiket gyakran a brit erők is támogattak, kemény és elnyomó taktikához folyamodtak, hogy elfojtsák a nézeteltéréseket és fenntartsák a rendet a törzsek között.
A brit uralom végének kezdete Jemenben bélyegkép
1952-ben az arab nacionalizmus elkezdte söpörni az arab világot, Egyiptommal kezdve, gyarmatiellenes érzelmekkel kísérve. A nacionalista nyomás arra késztette az Ádeni Protektorátus államainak uralkodóit, hogy megújítsák erőfeszítéseiket a föderáció létrehozására. 1959. február 11-én ezek közül a hat állam megállapodást írt alá a Dél-Arábia Emírségek Föderációjának létrehozásáról. A következő három évben további kilenc sejkség csatlakozott, és 1963. január 18-án Ádeni Gyarmatot egyesítették a föderációval, létrehozva az új Dél-Arábia Föderációját (FSA), bár a huszonegy sejkségből négy kivételével mind csatlakozott az unióhoz. Eközben Hadramaut Qu'aiti és Kathiri szultánságai, valamint Mahra és Felső-Jafa megtagadták a csatlakozást bármelyik föderációhoz, és Dél-Arábia Protektorátusává váltak, ezzel az Ádeni Protektorátus végét jelezve. Az FSA több okból sem járt sikerrel, melyek közül az első a britek ragaszkodása volt ahhoz, hogy Áden állam az entitás része legyen, amit Áden kereskedelmi elitje, akiknek többsége indiai, perzsa és zsidó volt, elutasított, mert attól tartottak, hogy Áden vagyonát a szomszédos sejkségek elveszik. Másrészt a sejkségek vezetőinek kevés tapasztalatuk volt a szövetségi uralommal kapcsolatban, és nem volt hajlandó együttműködni. Mindemellett a sejkségek között nézeteltérések voltak abban is, hogy kinek kellene vezetnie a szövetség új kormányát.
1962. szeptember 26-án a Jemeni Szabad Tisztek Mozgalma [ar] sikeres puccsot hajtott végre a Jemeni Királyság ellen, Gamal Abdel Nasszer egyiptomi elnök – aki az 1952-es egyiptomi forradalmat vezette a brit uralom ellen – támogatásával, ami a Jemeni Arab Köztársaság megalakulásához vezetett. Ez a puccs olyan szervezeteket inspirált, mint az Arab Nacionalisták Mozgalmának helyi szervezete és az Ádeni Szakszervezeti Kongresszus, hogy megalakítsák a Nemzeti Felszabadítási Frontot (NLF)[h], illetve a Megszállt Dél-Jemen Felszabadításáért Frontot (FLOSY), Az NLF támogatói Radfan, Yafa' és Ad-Dali vidékéről származtak, míg a FLOSY támogatói főként Áden polgárai voltak. Ez azért volt, mert a törzsi hovatartozások jelentős szerepet játszottak a támogatók vonzásában. bélyegkép
Dekolonizáció és az NLF hatalomátvétele Az első felkelés a britek ellen 1963. október 14-én Radfanban volt, amikor 7000 felfegyverzett radfani törzstag, az északi puccs által inspirálva, csatlakozott a Nemzeti Felszabadítási Fronthoz (NLF) azzal a céllal, hogy a Dél-Arábia Föderáció törzseit a britek ellen fordítsák, és gerillaháború révén elérjék a függetlenséget.[ Az NLF stratégiája a brit hadsereg zaklatása és kimerítése volt menekülési taktikával. 1963. december 10-re a felkelés elérte Ádent. Az NLF gránáttámadása, amely Kennedy Trevaskis, Áden főbiztosa ellen irányult, megölte a főbiztos tanácsadóját és egy járókelőt, valamint ötven másik embert megsebesített. Azon a napon szükségállapotot hirdettek Ádenben. 1964 januárjában a britek egy 3 hónapos bombázási hadjárattal válaszoltak Radfanban, amely leverte a felkelőket. A Radfanban zajló felkelés kérdéseket vetett fel az Egyesült Királyság parlamentjében Áden és a protektorátusok sorsával kapcsolatban.
1965-re a legtöbb nyugati protektorátus a Nemzeti Felszabadítási Front kezére került. Hadhramaut 1966-ig nyugodtnak tűnt, mivel a brit jelenlét ott kisebb volt, mint a nyugati protektorátusokban. Ali Salem al-Beidh és Haidar al-Attas csatlakoztak az NLF frakciójához a keleti protektorátusokban, és megakadályozták a Kathiri Szultanátus és a Qu'aiti Szultanátus szultánjait, hogy belépjenek szultanátusaikba, de a Mahra szultánját, idős kora miatti részvétből, visszaengedték. Al-Beidh jelentős szerepet játszott abban, hogy támogatókat gyűjtsön az NLF javára Hadhramautban, kihasználva a britek szinte teljes hiányát a keleti protektorátusokban. 1966 februárjában a britek bejelentették, hogy kivonulnak Ádenből, és 1968-ig felmondanak minden védelmi szerződést a szultánságokkal és sejkségekkel. A bejelentés sokkolta a védett szultánokat és sejkeket, az egyik szultán félelmét fejezte ki, hogy „meggyilkolják az utcán”. A felkelők nem bíztak az ígéretben, azzal érvelve, hogy a britek „valódi harc nélkül” nem fogják elhagyni fontos ádeni bázisukat.1967 márciusára a britek az év novemberére tűzték ki távozásuk időpontját.