A kereszténység az újkorban a kereszténység történetének a késő középkor végétől, rendszerint a 15–16. század fordulójától napjainkig terjedő szakasza. A korszak időhatárai nem egységesek: a történettudomány az újkort gyakran a nagy földrajzi felfedezések, a reneszánsz, a reformáció és az európai államrendszer átalakulása felől határozza meg, míg az egyháztörténetben a nyugati kereszténység 16. századi felekezeti megoszlása jelenti a leggyakoribb kiindulópontot. A korszak fő folyamatai közé tartozott a protestáns reformációk kibontakozása, a katolikus reform és megújulás, a konfesszionális egyházak és államok megszilárdulása, az ortodox egyházak helyzetének változása, a kereszténység világméretű terjedése, valamint az állam, a társadalom, a tudomány és a vallás kapcsolatának átalakulása.
Az újkori kereszténység története nem írható le egyetlen, egységes fejlődési vonalként. A reformáció vallási megújulást, teológiai vitákat és új egyházi struktúrákat hozott létre, de felekezeti kényszert, üldözéseket és politikai konfliktusokat is kísért. A katolikus megújulás egyszerre foglalt magában belső lelkipásztori és intézményi reformot, a protestáns tanításokra adott hittani választ, valamint egyes térségekben politikai rekatolizációt. Az ortodox kereszténység fejlődését az Oszmán Birodalom, az Orosz Birodalom, majd a nemzetállamok és a kommunista rendszerek keretei alakították. A gyarmati és missziós terjeszkedés szoros kapcsolatban állt az európai birodalmak kialakulásával, de a helyi keresztény közösségek, fordítók, katechéták és új vallási mozgalmak nem egyszerűen passzív befogadói voltak az európai kezdeményezéseknek.
A 18. századtól a felvilágosodások, a forradalmak, az iparosodás, a nacionalizmus, a történeti bibliakritika és a természettudományok új kérdéseket intéztek a keresztény tanításhoz és intézményekhez. A vallási gyakorlat és az egyházak társadalmi szerepe régiónként eltérően alakult: egyes európai társadalmakban hosszú távon csökkent az egyházi kötődés, miközben Afrikában, Ázsiában és Latin-Amerikában új keresztény központok és hagyományok jöttek létre. A 20–21. századot az ökumenikus mozgalom, a második vatikáni zsinat, a pünkösdi és karizmatikus kereszténység növekedése, a dekolonizáció, a migráció, a diktatúrák alatti üldöztetések, valamint a kereszténység demográfiai súlypontjának Európán és Észak-Amerikán kívülre tolódása jellemezte.
Fogalmak és periodizáció Az „újkori kereszténység” történeti kategória, nem pedig valamely felekezet önmegjelölése. A kora újkor kezdetét egyes összefoglalások 1450 vagy 1500 körülre, mások a reformáció 1517 és 1525 közötti kibontakozására teszik. A kora újkor végét a 17. század közepével, a 18. század közepével vagy a francia forradalommal is jelölik. A 19–20. századot gyakran „modern”, illetve „jelenkori” egyháztörténetként különítik el. A periodizáció Európa-központú eredetű; az afrikai, ázsiai és amerikai kereszténységek történetében más fordulópontok – például a gyarmati hódítás, a helyi egyházszervezetek kialakulása, a rabszolgaság eltörlése, a dekolonizáció vagy az önálló nemzeti hierarchiák létrejötte – lehetnek meghatározók.
A 16–17. századi katolicizmus történetének elnevezése különösen sok historiográfiai vitát váltott ki. Az „ellenreformáció” fogalom elsősorban a protestáns terjeszkedés visszaszorítására, az inkvizícióra, a cenzúrára és a politikai rekatolizációra helyezte a hangsúlyt. A „katolikus reform” és „katolikus megújulás” kifejezések a protestáns reformációt részben megelőző, illetve attól nem teljesen függő belső reformtörekvéseket emelték ki. Hubert Jedin a két szempont együttes alkalmazását javasolta, míg újabb történészek a „kora újkori katolicizmus”, a „konfesszionalizáció” és a „társadalmi fegyelmezés” fogalmaival is dolgoznak. E terminusok nem szinonimák: a belső lelkipásztori reform, a hittani önmeghatározás és a politikai kényszerítés egyes országokban és korszakokban eltérő arányban kapcsolódott össze.
A „szekularizáció” szintén többféle folyamatot jelölhet: az egyházi vagyon állami kisajátítását, az egyházi intézmények jogi kiváltságainak megszüntetését, az állam és az egyház szétválasztását, a vallásgyakorlat csökkenését, a vallás társadalmi tekintélyének változását vagy a világi életformák terjedését. Ezek nem mindenütt azonos időben és azonos módon következtek be. A vesztfáliai béke például nem tette a vallást azonnal magánüggyé, és a 18–19. századi államok jelentős része továbbra is felekezeti vagy államegyházi keretek között működött.
A kora újkor kereszténysége Késő középkori előzmények A 16. századi reformációkat hosszú távú vallási, társadalmi és intézményi változások előzték meg. A késő középkori nyugati kereszténységet egyszerre jellemezte a vallási részvétel intenzitása és az egyházi reform iránti elégedetlenség. A városi testvérületek, zarándoklatok, alapítványok, szentkultuszok, misetársulatok és népnyelvű áhítati irodalom széles körű vallásos kultúrát alkottak. Ugyanakkor tartós viták folytak a pápaság és a zsinatok viszonyáról, a püspökök rezidenciakötelezettségéről, a javadalomhalmozásról, a klérus képzettségéről, a búcsúkról és az egyházi vagyon kezeléséről. A konstanzi zsinat, a bázeli zsinat, az obszerváns szerzetesi reformok, a devotio moderna, a spanyol reformmozgalmak és a keresztény humanizmus azt mutatják, hogy a reformigény nem 1517-ben keletkezett.
A reneszánsz humanizmus filológiai módszerei, az ókori forrásokhoz való visszatérés és a bibliai nyelvek tanulmányozása minden későbbi felekezetre hatott. Rotterdami Erasmus görög Újszövetsége és egyházkritikája hozzájárult a szövegek történeti és nyelvi vizsgálatához, de Erasmus nem csatlakozott a reformáció egyházszakadásához. A humanizmus nem tekinthető egyszerűen a protestantizmus előkészítőjének: katolikus, lutheránus, református és anglikán szerzők egyaránt használták eszközeit.
A könyvnyomtatás jelentősen csökkentette a sokszorosítás költségeit és felgyorsította a vitairatok, prédikációk, katekizmusok és népnyelvű bibliafordítások terjedését. A nyomtatás azonban nem tette a Bibliát szó szerint mindenki számára hozzáférhetővé: az írástudás, az ár, a cenzúra, a könyvkereskedelem és a helyi nyelvi viszonyok továbbra is korlátokat jelentettek. A bibliai tartalmak nagy része prédikáció, felolvasás, ének, kép és liturgia útján jutott el az írástudatlan vagy könyvet nem birtokló rétegekhez.
A lutheri reformáció bélyegkép|Luther Márton idősebb Lucas Cranach műhelyének portréján A reformáció hagyományos kezdőpontja 1517. október 31., amikor Luther Márton a búcsúk gyakorlatáról szóló 95 tételét vitára bocsátotta. A tételek eredeti tárgya a bűnbánat, a búcsú és az egyházi felhatalmazás volt, de a vita rövid időn belül a pápai tekintély, a zsinatok, a szentségek és az üdvösség kérdéseire terjedt ki. Luther 1520-as irataiban egyre határozottabban képviselte a hit általi megigazulást, az evangélium elsődlegességét és minden megkeresztelt hívő egyetemes papságát. 1521-ben X. Leó pápa kiközösítette, a wormsi birodalmi gyűlés pedig birodalmi átokkal sújtotta, de több német fejedelem és város védelme lehetővé tette tanainak intézményesülését.
A lutheri reformáció tanításait nem egyetlen korabeli „öt sola” program foglalta össze. A sola fide, sola gratia és sola scriptura formulák valóban a protestáns önértelmezés fontos elemei lettek, az öttagú lista azonban későbbi rendszerezés. A lutheránus tanítást az ágostai hitvallás (1530), majd a Konkordia könyve (1580) rögzítette. A reform a liturgiát, a prédikációt, az egyházi éneket, az oktatást, a házasságot, a szegénygondozást és az egyházi vagyon kezelését is átalakította. A kolostorok feloszlatása és az egyházi birtokok szekularizációja vallási, politikai és fiskális érdekeket egyaránt szolgált; az egyes fejedelmek és városi tanácsok motivációi nem vezethetők vissza kizárólag hitbeli meggyőződésre vagy vagyonszerzésre.
A reformáció társadalmi következményeit jól példázza az 1524–1525-ös német parasztháború. A felkelők egy része bibliai és reformációs nyelvet használt követelései megfogalmazására, Luther azonban elutasította az erőszakos lázadást, és a fejedelmek fellépését támogatta. A konfliktus megmutatta, hogy a vallási reform nem azonosult automatikusan társadalmi vagy politikai forradalommal.
Svájci, református és radikális reformációk Ulrich Zwingli zürichi reformja 1519 után bontakozott ki, és 1523–1525 között vált intézményessé. Zwingli a városi tanáccsal együttműködve átalakította az istentiszteletet, eltávolíttatta a képeket, megszüntette a misét és új szegénygondozási rendszert hozott létre. Lutherrel az úrvacsora értelmezésében került tartós vitába: a marburgi kollokvium 1529-ben nem hozott teljes megegyezést.
Kálvin János 1536-ban adta ki az Institutio első változatát, genfi reformja azonban csak 1541-es visszatérése után szilárdult meg. A genfi egyházfegyelem, a lelkészek, doktorok, presbiterek és diakónusok szolgálati rendje, valamint az oktatás és a menekültközösségek hálózata jelentős nemzetközi hatást gyakorolt. A református hagyomány Franciaországban, Németalföldön, Skóciában, Magyarországon, Lengyelországban és más térségekben eltérő politikai és egyházi formákat öltött. Az eleve elrendelés fontos tanítás volt, de a református egyházakat nem lehet kizárólag e tétellel azonosítani.
A radikális reformáció gyűjtőfogalma alá eltérő csoportok tartoznak. Az anabaptisták többsége elutasította a gyermekkeresztséget, önkéntes hívő gyülekezetet és fegyelmezett közösséget kívánt létrehozni; egyes irányzataik a fegyverviselést és az esküt is megtagadták. A münsteri királyság erőszakos kísérlete kivétel volt, mégis hosszú időre meghatározta az anabaptistákról alkotott ellenséges képet. A mennoniták és a hutteriták tartós közösségeket hoztak létre, miközben katolikus és protestáns hatóságok egyaránt üldözték őket.
Anglia, Skócia és Észak-Európa Az angol reformációt nem lehet pusztán VIII. Henrik házassági ügyére redukálni, noha az 1520–1530-as évek szakításában ez közvetlen kiváltó ok volt. Az 1534-es felségjogi törvény az uralkodót tette az angol egyház földi fejévé, a kolostorok feloszlatása pedig jelentős vagyonátrendeződést okozott. VI. Eduárd alatt protestáns irányú reformok, I. Mária alatt katolikus helyreállítás, I. Erzsébet alatt pedig sajátos anglikán rendezés következett. Az anglikanizmus liturgikus, püspöki és reformátori elemeket egyesített, de belső irányzatai között tartós viták maradtak fenn.
A puritánok az anglikán egyház további reformját kívánták, és ellenezték az általuk katolikus eredetűnek tartott szertartási elemeket. A 17. századi angol polgárháborúkban vallási, alkotmányos és társadalmi konfliktusok fonódtak össze. A puritán és szeparatista kivándorlók egy része Észak-Amerikában keresett vallási és közösségi autonómiát, de telepeik rendszerint nem a modern vallásszabadság elvére, hanem saját felekezeti rendjükre épültek. A másként gondolkodók, a kvékerek és egyes vallási kisebbségek korlátozásával szembeni viták ugyanakkor hozzájárultak a tolerancia későbbi elméleteihez.
Dániában, Norvégiában, Svédországban és Izlandon a reformáció nagyrészt uralkodói és állami úton valósult meg. Az északi monarchiák lutheránus államegyházakat hoztak létre, átvették a püspöki és kolostori vagyon jelentős részét, és a hitoktatást a királyi adminisztrációval kapcsolták össze. A helyi liturgikus és népi vallási hagyományok azonban nem tűntek el azonnal.
Közép- és Kelet-Európa A reformáció a Német-római Birodalmon kívül is gyorsan terjedt, de eredményeit a helyi rendi, nyelvi és politikai viszonyok alakították. A Lengyel–Litván Unióban lutheránus, református, antitrinitárius és anabaptista irányzatok működtek egymás mellett, miközben a katolikus egyház is jelentős intézményi erővel rendelkezett. A 16. századi vallási pluralizmus később részben szűkült, de Lengyelország a korszakban Európa egyik fontos menedékhelye volt üldözött vallási csoportok számára.
Magyarország és Erdély