Kálmán Imre (született KopsteinA Belügyminisztérium 1896. évi 106694. sz. rendelete. MNL-OL 30797. mikrofilm 173. kép 2. karton. Névváltoztatási kimutatások 1896. év 15. oldal 31. sor.) (Siófok, 1882. október 24. – Párizs, 1953. október 30.) operettjeiről híres magyar zeneszerző, karmester.
Zongoristaként 1897-ben mutatkozott be a fővárosi közönségnek. Csodagyerekként ünnepelték, de a zongorista karrierről 1900-ban betegség (ízületi gyulladás) miatt le kellett mondania, ekkor fordult a zeneszerzés felé. Első operettjét, a Tatárjárást 1908-ban mutatták be nagy sikerrel a Vígszínházban. Ezután Bécsbe költözött, és 1938-ig ott is maradt. 1915-ben mutatták be legsikeresebb művét, a Csárdáskirálynőt, amely szerzőjének nemzetközi hírnevet szerzett. Az Anschlusst követően zsidó származása miatt Amerikába menekült. Nagy sikerű művei továbbá A cigányprímás, A bajadér, a Marica grófnő és A cirkuszhercegnő.
Élete és munkássága Gyermekévei 260px|bélyegkép|Kálmán Imre gyermekként (jobbra lent) családja körében, 1890 körül Kálmán Imre születésének napja mai napig vita tárgyát képezi, hiszen 1882. október 24-én éjfélkor született Siófokon a budapesti zsidó születésű Koppstein Károly (1850–1921) és a horvátországi, varasdi születésű Singer Paula (1853–1933) fiaként. A vita onnan származik, hogy az egyik nagybácsi, aki éppen a Koppstein családnál vendégeskedett, megállapította, hogy a baba éjfél után, azaz október 25-én jött világra, az apa szerint viszont egy perccel éjfél előtt. Imre volt a család hat gyermekéből (Béla, Vilma, Imre, Emília, Rózsa, Ilona) a harmadik. Életének első kilenc évében a család különösebb gondoktól mentesen élt, apja tisztes polgárember volt, megengedhette magának, hogy szakácsnőt és bejárónőt tartson, befolyása volt a városi tanácsban. Az ő házában alakult meg az 1880-as évek közepén az a társulat, amely Siófok fejlesztését tűzte ki céljául. Nagyszabású építkezéseket terveztek, szomszédságukban épült fel a nyári színház, később a lóversenypálya is elkészült.
A négyéves Imre imádta a színházat és amikor éppen nem ott tartózkodott, akkor a család zeneszobájában ült és nővérét, Vilmát hallgatta a zongorán gyakorolni. Nagy hatással volt Imrére a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara koncertmestere, Liedl Ferenc professzor látogatása: a négyéves gyermeket lenyűgözte az öregúr tehetsége, és szívesen hallgatta őt hegedülni. Elemi iskolai tanulmányait a siófoki egytanerős izraelita népiskolában végezte. A siófoki zsidóiskola nagyon jó hírnévnek örvendett, keresztény szülők is szívesen járatták oda gyermekeiket. Nemcsak a városszerte elismert kiváló pedagógus, Rónai Adolf miatt, hanem azért is, mert itt német nyelvet is tanítottak. Az iskolában Kálmán Imre osztálytársa volt Révész Géza, aki később világhírű pszichológus lett. Első zongoraleckéit Remcsák Antalnétól, a siófoki művésztanártól vette még elemi iskolás korában.
Az ifjú Kálmán Imre kilenc éves volt, amikor apja vállalkozása csődbe ment, kiderült, hogy a Siófok fejlesztésére alakult társulat egyik tagja hanyagul kezelte a városi kasszát. Mivel rajta nem lehetett behajtani a pénzt, mert nem volt semmije, a végrehajtók Kálmánon és a többi tagon hajtották be az elmaradt összegeket. Kálmánéknak meg kellett válniuk mindenüktől: a családi ezüsttől, a bútoroktól, az ágyneműtől és nem utolsósorban a siófoki házuktól. A rokonság segítségével Budapesten, egy aprócska lakásban húzhatták meg magukat. A gyerekeket szétosztották a nagynénik és az unokatestvérek között. Így került Imre egy budapesti nagynénjéhez, Gizi nénihez. Elhatározta, hogy segít apján és pénzkeresés céljából nappal korrepetált latint és ógörögöt, esténként apjának segített borítékokat címezni egy áruház számára, így próbálták fenntartani magukat. Ekkor Imre már 14 éves volt, és ebben az időben támadt fel benne a vágy, hogy muzsikus legyen. Pénz hiányában gondolnia sem lehetett zongorára, azonban az egyik nagynénje megengedte, hogy időnként nála gyakoroljon. A zene annyira elbűvölte, hogy már szinte csak annak élt, emiatt osztálytársai Fúgának csúfolták. Erre a csúfnévre azonban büszke volt. Gimnáziumi tanulmányait Budapesten, a Deák téri Evangélikus Főgimnáziumban végezte. Bár két iskolában is tanulmányokat folytatott – gimnáziumban és zeneiskolában –, amint egy órácska szabad ideje támadt, azonnal a zongorához ült, Schumann és Chopin szerzeményeit tanulta.
Tizenöt esztendős volt, amikor először lépett a nyilvánosság elé. A zeneiskola előadásán a sajtó is megjelent, hogy megkritizálja a zenenövendékek tudását. Ábrányi Kornél, Liszt Ferenc egyik tanítványa a koncert végén magához hívatta Imrét. Annyira meghatotta a kis zongoraművész lelkesedése és muzikalitása, hogy könnyezve ölelte át.
Mivel 1897 végére a Kálmán család anyagi helyzete ismét jóra fordult, átköltözhettek egy nagyobb lakásba, így Imre is visszatérhetett a családi berkekbe. A sok korrepetálással szerzett pénzén vett egy zongorát és valahányszor szabadideje volt, leült Chopint és Schumannt gyakorolni. A vakáció végére már annyira fájt a karja, hogy csak iszonyatos kínok közepette volt képes a billentyűket leütni. Az orvosok sokféle gyógymódot javasoltak, egy esztendeig küzdött is a betegség ellen, aztán csendesen beletörődött, hogy reumája gyógyíthatatlan. Ennek ellenére nem adta fel a zenetanulást, csak éppen a zongoraszakról átiratkozott zeneszerzésszakra. Utolsó iskolai éveiben kettős életet élt, amelyen belül a gimnáziumnak dukált az elsőbbség, hiszen a szülők ragaszkodtak ahhoz, hogy érettségizzen le.
A zeneakadémiai évek Sikeres érettségije után, illetve a zeneiskolai tanulmányok végeztével a szülők óhajának megfelelően beiratkozott a Budapesti Tudományegyetem Jogi Karára, ahol nyolc szemesztert végigjárt, az összes vizsgát letette, azonban nem doktorált. Közben teljes óraszámmal tanult a Zeneakadémián is.
Amiért jogot tanult, kapott a családtól zsebpénzt, de a zeneakadémiai oktatást saját erejéből kellett finanszíroznia. Mivel reumája miatt zongorázni nem tudott, újságírásra adta a fejét: a Pesti Napló számára írt recenziókat hangversenyekről, előadásokról. Mivel azonban sem családja, sem zeneakadémiai tanárai nem helyeselték gyakornokoskodását az újságnál, megvált a laptól, és tanulmányainak befejezésére összpontosított. Jogi tanulmányai befejezése után elszegődött bojtárnak egy ügyvédi irodába. Periratok helyett azonban saját kompozícióival foglalkozott, első szimfóniáját írta. Előtte megírt egy dalciklust Ludwig Jacobowski német költő verseire, akivel 1901-ben találkozott, Berlinben. Ezután több zongoradarabot is írt, de erejének nagy részét a Saturnalia című, szimfonikus zenekarra komponált szimfonikus költemény megírására összpontosította.
1903-ban a Zeneakadémia Volkmann Róbert ösztöndíját nyerte el, melyre a zeneszerzési osztály növendékei pályázhattak.
Első szimfóniáját 1904. február 29-én mutatták be a Magyar Állami Operaházban, a budapesti Zeneakadémia zeneszerzésszakon végzett növendékei hangversenyének keretében. Ekkor játszották a művet először és utoljára. Ennek ellenére Kálmán Imre úgy tekintette ezt a napot mint zenei pályájának kezdetét. Azóta hitt abban, hogy a szökőévek szerencsét hoznak számára.
Ügyvédi karrierje nem volt sikeres, újra kettős életet élt. Sikerült rávennie Bakonyi képviselőt, akinél bojtárkodott, hogy azonnali hatállyal mondjon fel neki, de ezt tartsa titokban apja előtt. Így folytatta kettős életét, délelőttönként az ügyvédi iroda helyett a szerkesztőségbe járt, ahol megkapta a zenekritikusi állást.
1904-ben egy ösztöndíj segítségével elutazott Bayreuthba, majd Münchenbe, ahol két Wagner-előadást hallgatott meg, mindkettőt a híres karmester, Nikisch Artúr vezényelte. Nikisch barátként tekintett a fiatal komponistára, aki úgy vélte, hogy a nagy karmester jobban megérti személynevének németes formáját, ezért Emmerich Kálmánként mutatkozott be és ezzel megszületett az a név, ami később az egész világot bejárta.
A rákövetkező évben megnyerte a Zeneakadémia Robert Volkmann-díját, aki tanárának, Koessler János professzornak volt az elődje. A díj abból állt, hogy az ifjú zeneszerző hat hetet Berlinben tölthetett. Ezt az alkalmat műve, a Saturnalia népszerűsítésére használta, azonban sem a berlini, sem pedig a lipcsei és müncheni zenekiadók nem voltak érdekeltek megjelentetésében.
Koessler professzor révén ismerkedett meg Bartók Bélával, aki rendszeresen Kálmánéknál ebédelt. Szintén Koessler zeneszerzésóráin ismerkedett meg Jacobi Viktorral és Szirmai Alberttel, akikből a későbbiekben szintén híres operett-zeneszerző lett. A Pesti Naplónál ismerkedett meg Molnár Ferenccel. A négy barát, Jacobi, Szirmai, Molnár és Kálmán gyakran találkoztak a Király Színház társalgójában, illetve kávézókban. Barátai unszolására fogott bele kuplészövegek megzenésítésébe, melyek aztán elvezettek az első operett megírásához.
Ez idő alatt húsz bánatos hangvételű dalt szerzett, amelyekkel elnyerte a székesfőváros Ferenc József-díját. Komponált egy daljátékot is, mely rögtön a bemutatón megbukott, valamint két szimfonikus költeményt.
Az első operettek Az első operettszövegkönyvet Jacobi Viktor segítségével kapta meg. Bakonyi Károly éppen megvált zeneszerzőjétől, Huszka Jenőtől. Egyik daljátékukkal, a Bob herceggel fergeteges sikert arattak, viszont a másik csúfosan megbukott, és persze mindegyik a másikat hibáztatta. Bakonyi két hónap alatt szállította le a szövegkönyvet. Kálmán Imre elvonult a Graz melletti Kroisbachba, ahol egy olcsó padlásszobát bérelt, hogy senki se zavarja, és megkomponálta első operettjét, a Tatárjárást. Elsőként Beöthy Lászlónak, a Király Színház igazgatójának ajánlotta fel, de az visszautasította, mivel éppen Oscar Straus Varázskeringőjének bemutatóját készítette elő. A Vígszínháznál is próbálkozott, ahol először azzal az ürüggyel utasították vissza, hogy az operett nem tartozik azon műfajok közé, amelyek bemutatóival foglalkoznak. Ám az operettet mégis elfogadták, és 1908. február 22-én hatalmas sikerrel mutatták be. A közönség nem győzött tapsolni, újra és újra kihívta a szereplőket a függöny elé. A siker másik bizonyítéka, hogy az első ötven előadásra minden jegy elkelt elővételben.
Az egyik előadás után felkereste a komponistát Karczag Vilmos és Karl Wallner, a bécsi Theater an der Wien igazgatói, valamint Leo Fall zeneszerző. Fall önzetlen dicsérete nyomán az igazgatók megvették a Tatárjárás előadási jogait színházuk számára. A darabot a fiatal Robert Bodanzky fordította németre, a bemutatót az 1908/1909-es évadra tervezték. A bemutatóra végül 1909. január 21-én került sor a budapestihez mérhető sikerrel. Áprilisban az operettet bemutatták Hamburgban is, majd néhány héttel később Berlinben és Koppenhágában. A művet The Gay Hussar címmel még 1909-ben bemutatták Londonban és New Yorkban is. Egy amerikai impresszárió meghívta egy koncertkörútra, mivel azonban elrettentette a hosszú hajóút gondolata, Kálmán visszamondta a felkérést.
Ausztriában maradt, és elkezdett új művén dolgozni, melynek szövegkönyvét szintén Bakonyi Károly szolgáltatta. Az obsitost 1910. március 16-án mutatták be mérsékelt sikerrel a Vígszínházban, de ez elég volt ahhoz, hogy a bécsi Bürgertheater megrendelje a német változatot. A szöveget Victor Léon, híres osztrák librettista dolgozta át, Der gute Kamerad címmel mutatták be, 1911. október 10-én. A fogadtatás ugyanolyan langyos és jóindulatú volt, akárcsak Budapesten.
Pontosan egy évvel és egy nappal később került sor a bécsi Johann-Strauss-Theaterben a következő Kálmán-bemutatóra. A szövegkönyvet Fritz Grünbaum és Julius Wilhelm írták. A cigányprímás ősbemutatójára 1912. október 11-én került sor, sikerét pedig legjobban az bizonyítja, hogy másnap Bécsben minden utcasarkon az operett híres keringőjének (Gingalló, mint a pillangó…) dallamát fütyülték. Ez volt Kálmán második világsikere, amellyel meghódította a patinás budapesti Király Színházat is, ahol 1913. január 24-én mutatták be. A cigányprímás Amerikát is meghódította, Fedák Sárival a főszerepben.