A bűncselekmény olyan emberi cselekvés vagy mulasztás, amelyet az állam büntetőjogi eszközökkel büntetni rendel.MNL 4. kötet 850. old.
A bűncselekmény törvényi fogalma az 1804-es francia büntetőtörvénykönyvet, a Code Civilt követően alakult ki, alapvető elvként leszögezve azt, hogy az számít bűncselekménynek, amit a törvény még elkövetése előtt annak nyilvánít (nullum crimen sine lege elve), amely jogállami garanciát nyújt az állam polgárainak.
A klasszikus bűncselekmény-fogalom kialakítása Franz von Liszt német jogtudós nevéhez fűződik. A bűncselekmények meghatározása mellett fontos volt azt is kikötni, hogy ezeket csak a törvényben meghatározott módon lehet büntetni (nulla poena sine lege elve).
A bűncselekmény fogalmát Magyarországon a hatályos magyar Büntető Törvénykönyv határozza meg. Ezek szerint bűncselekménynek minősül az a szándékos vagy – ha a törvény a gondatlan elkövetést is bünteti – gondatlanságból elkövetett cselekmény, amely veszélyes a társadalomra, és amelyre a törvény büntetés kiszabását rendeli. A bűncselekmények – súlyukat tekintve – lehetnek bűntettek és vétségek. Korábban hármas, kettes illetve egyes felosztást követett hazánkban a felosztása. Bűncselekményt lehet szándékosan, illetve gondatlanságból elkövetni, büntetésének mértéke pedig ehhez mérten alakul, bizonyos esetekben pedig a törvény nem rendeli büntetni a gondatlanságot. A felelősségre vonás fontos kritériuma az, hogy az elkövető 14 évnél idősebb legyen, illetve ne álljon fenn semmilyen büntethetőséget kizáró ok.
Története Először az 1810-es francia Code Pénal, majd az annak nyomán keletkezett európai büntető törvénykönyvekben jelent meg a bűncselekmény fogalma: az számít bűncselekménynek, amit a törvény annak nyilvánít. Ez azonban nem adott választ arra a kérdésre, hogy a törvény milyen szempontok alapján nyilvánít egy cselekményt büntetendőnek, valamint nem adott olyan ismérveket sem, amivel megállapítható volt a határ a tiltott és a szabad magatartások között. Ennek kiküszöbölésére a 19-20. század folyamán került sor, jogcsaládonként eltérő módon: míg az angolszász jogcsaládban nem foglalkoztak ezzel, addig különböző megoldások születtek a latin jogcsaládban és a közép- és kelet-közép-európai országokban, amelyekre a német jogtudomány fejtett ki nagy hatást.
Klasszikus bűncselekmény-fogalom A német jogi irodalom már a 18. században eljutott oda, hogy nincs jogtalanság bűnösség nélkül. Rudolf von Jhering német jogtudós 1867-ben jutott arra a következtetésre, hogy a jogellenesség objektív kategória, nem függ sem a büntethetőségtől, sem az elkövető bűnösségétől. A kialakuló klasszikus bűncselekmény-fogalom alapját a cselekményben láttak, amit az elmélet követői akaratlagos, a külvilágban változást okozó testmozgásként határoztak meg. Ezzel szemben állt a bűnösség, mint szubjektív kategória. A pszichikai bűnösséget úgy határozták meg, mint a cselekvő által végzett objektív okozás, amely annak elméjében visszatükröződik, tudatállapotától függően lehet szándékosságként vagy gondatlanságként. Vagyis a cselekmény felbontásra került egy tárgyi (jogellenesség) és alanyi (bűnösség) oldalra. Ernst von Beling határozta meg a tényállásszerűséget, mint a bűncselekmény részét. Ha valaki a bűncselekmény tényállásai elemeit (ismérveit) kimerítette, akkor az tényállásszerűnek volt tekinthető.
A fogalom pozitivista, minden kérdésben jogi fogalmakkal igyekszik közelíteni, a pszichikai és szociológiai értékelést pedig kizárni vagy minimálisra csökkenteni. A fő célnak azt tekintették kidolgozói, hogy a jogalkalmazó olyan fogalmakhoz legyen kötve, amiket könnyű ellenőrizni. Ezzel együtt számos hiányosságára is fény derült később, mint például, hogy a cselekmény meghatározásánál nem vette figyelembe a tiszta mulasztásos cselekményeket, és a bűnösség nem szűkíthető le pusztán szándékosságra és gondatlanságra.
Neoklasszikus bűncselekmény-fogalom A német büntető jogtudomány igyekezett a klasszikus fogalom hibáit kijavítani, így jött létre a neoklasszikus bűncselekmény-fogalom. Alapja már nem a pozitivizmus, hanem a neokantianizmus lett. A cselekmény meghatározását úgy egészítette ki a cselekmény társadalmi hatásirányával, hogy a tiszta mulasztásos cselekményekre is magyarázatot adjon. A tényállástant pedig azzal egészítette ki, hogy nemcsak tiszta leíró jellegű elemek léteznek, hanem olyan, ún. normatív elemek is, amelyek értékelésre szorulnak. A jogellenesség terén felismerésre került az, hogy a jogszabályok megsértésén túl a cselekmény lehet materiálisan jogellenes, társadalmilag káros. A bűnösség is új értelmet kapott, amelynél nem a szándékosság és gondatlanság, hanem a felróhatóság volt a lényeges.
Magyarországon Magyarországon csupán a 19. század végén alakult ki a bűncselekmény fogalma, addig a középkori eredetű fogalomrendszer volt érvényben. Az 1878-as első magyar büntető törvénykönyv, a Csemegi-kódex a Code Pénal megoldását követte. A magyar dogmatikusokat is ugyanazok a problémák foglalkoztatták, mint német társaikat, így került kidolgozásra a tényállástan, részben német hatásra, amely később a magyar dogmatika legkidolgozottabb területe lett. A 20. század elején kezdődött meg a bűncselekmény fogalmának tényleges kidolgozása, amelyeket a tudomány két csoportra oszt: az egyik szerint a bűncselekmény jogellenes és büntetendő cselekmény, míg a másik a bűnösséget is beépítette a meghatározásba. Kriminálszociológusok megpróbálták a társadalomellenességet is beépíteni, ám ez nem járt sikerrel, helyette az 1930-as években a tényállásszerűséget próbálták bevonni a fogalomba. A második világháború után azonban a német dogmatika jelentősége csökkent, helyette a szovjet jogtudomány került előtérbe. A társadalomra veszélyesség fogalma is ekkor került előtérbe. Kezdetben megpróbálták a klasszikus fogalmat megőrizni, kisebb kiegészítésekkel, ám az általános törvényi tényállás központi szerephez jutása zavarokat okozott, így szükség volt a fogalom átalakítására. A jogellenesség helyét átvette a társadalomra veszélyesség, előbbit pedig a tényállásszerűségbe építették be.
A klasszikus és neoklasszikus fogalomhoz való visszatérési igénye az 1980-as években erősödött fel. A társadalomra veszélyességet a neoklasszikus materiális jogellenességként azonosították. Nagy Ferenc 1999-es tankönyvében úgy határozta meg a bűncselekményt, mint tényállásszerű, jogellenes és bűnös cselekményt. Ezzel szemben Földvári József 1984-es tankönyvében társadalomra veszélyes, büntetni rendelt cselekményként definiálta azt. A két álláspont között tartalmi különbség nincs, csupán a megközelítési módban és a dogmatikai összefüggésekben térnek el.
A bűntett és vétség a bűncselekmények súly szerinti felosztása, ahol a hatályos magyar jogszabály szerint bűntett az a szándékosan elkövetett bűncselekmény, amelyre e törvény kétévi szabadságvesztésnél súlyosabb büntetés kiszabását rendeli, és minden más bűncselekmény vétség.2012. évi C. törvény 5. §
A súly szerinti felosztás története
A bűncselekmények felosztására szükség van, hiszen míg a törvényben általános fogalomként jelennek meg, addig azok társadalmi megítélése különböző lehet. A bűncselekmények felosztása azok súlyuk szerint történik, az 1810-es Code Pénal mintájára, amely bűntettre, vétségre és kihágásra való felosztást alkalmazta, és ez terjedt el Közép-Európában is. A felosztás ennek megfelelően lehet trichotóm (hármas), bichotóm (kettes) és monista. Magyarországon az 1843-as büntetőtörvénykönyv-javaslat a kettes felosztást alkalmazta, bűntettet és kihágást különböztetve meg. A Csemegi-kódex a hármas felosztás elvét fogadta el, megkülönböztetve bűntetteket, vétségeket és kihágásokat (utóbbit külön törvény szabályozta). Az 1950. évi Btá a bűntettet és a kihágást ismerte, utóbbit az 1957. évi 17. törvényerejű rendelet szüntette meg, bevezetve a monista felfogást. Az 1961-es Btk. is ezt alkalmazta. Az 1971. évi 28. törvényerejű rendelettel került sor a kettős felosztáshoz való visszatérésre, amely a bűntettet és vétséget különbözteti meg, és mind a mai napig használatos.
A bűncselekmények súly szerinti kategorizálását az 1810. évi napóleoni büntető törvénykönyv vezette be (bűntett, vétség, kihágás). Magyarországon a súly szerinti tagolást a Csemegi-kódex honosította meg. Az 1878. évi Btk. a „bűntett” és a „vétség” kettős kategóriáját vezette be, majd ehhez társult az 1879. évi Kihágási büntető törvénykönyv.
Ez a hármas felosztás 1950-ig létezett. Az 1950. évi Btá. (1950. évi II. törvény) a vétségi kategóriát megszüntette és a bűncselekményeket bűntett és kihágás szerint különböztette meg. Az 1955. évi 17. tvr. a kihágás intézményét is megszüntette és helyette a közigazgatási jogi jogsértések intézményét: a szabálysértések kategóriáját vezette be. A magyar büntetőjogban így 1955-ben a bűntett és a bűncselekmény fogalma azonosult. Az 1971. évi 28. sz. tvr. alkotta meg újra a vétségek kategóriáját. Az 1978. évi Btk. ugyancsak a bűncselekmények két súly szerinti kategóriáját különböztette meg: a bűntettet és a vétséget. Az 1971. évi 28. sz. tvr. az egy évet meghaladó büntetési tétellel fenyegetett szándékos és a három évet meghaladó büntetési tétellel fenyegetett gondatlan bűncselekményeket tekintette bűntettnek, míg a többi (szándékos és gondatlan) bűncselekményt vétségnek.http://www.tankonyvtar.hu/en/tartalom/tamop425/2011_0001_548_Buntetojog5/ch05.html
A hatályos magyar szabályozás Büntetési tételre tekintet nélkül minden gondatlanságból elkövetett bűncselekmény vétség.
A szándékos bűncselekmények a törvényi büntetési tételtől függően minősülnek bűntettnek vagy vétségnek.
Bűntett az a szándékosan elkövetett bűncselekmény, amelynek törvényi büntetési tétele a kétévi szabadságvesztést meghaladja. Vétség minden gondatlan bűncselekmény, valamint az olyan szándékos bűncselekmények, amelyeknek törvényi büntetési tétele maximum két év.
Btk 5. § A bűncselekmény bűntett vagy vétség. Bűntett az a szándékosan elkövetett bűncselekmény, amelyre e törvény kétévi szabadságvesztésnél súlyosabb büntetés kiszabását rendeli, minden más bűncselekmény vétség.
A kettős felosztásnak anyagi jogi, és eljárásjogi vetülete is van.
A büntetőeljárásról szóló törvény külön szabályozza a „vétségi eljárást”. A Btk. az alábbi szempontok szerint tesz különbséget:
A bűntett miatt kiszabott szabadságvesztést fegyházban (Btk. 37. §. (3) ) vagy börtönben (Btk. 37. §. (2) ) kell végrehajtani, a vétség miatt kiszabottat pedig fogházban (Btk. 37. §. (1)). Ha a feltételes szabadságra bocsátás lehetősége nem kizárt, annak legkorábbi időpontja a büntetés 2/3, visszaeső esetén 3/4 részének, de legkevesebb három hónapnak a kitöltését követő nap. Öt évet meg nem haladó szabadságvesztés kiszabása esetén – különös méltánylást érdemlő esetben – a bíróság ítéletében akként rendelkezhet, hogy az elítélt a büntetés fele részének letöltése után feltételes szabadságra bocsátható. Ez a rendelkezés nem alkalmazható, ha az elítélt többszörös visszaeső. Nem bocsátható feltételes szabadságra a többszörös visszaeső, ha a szabadságvesztést fegyház fokozatban kell végrehajtani, az erőszakos többszörös visszaeső, aki a bűncselekményt bűnszervezetben követte el, akit olyan szándékos bűncselekmény miatt ítéltek szabadságvesztésre, amelyet korábbi, határozott ideig tartó végrehajtandó szabadságvesztésre ítélése után, a végrehajtás befejezése vagy a végrehajthatóság megszűnése előtt követett el. A gondatlan vétség miatt elítélt személy a szabadságvesztés kitöltésével automatikusan mentesül, míg a szándékos vétség vagy bűntett miatt elítélt csak várakozási idő eltelte után rehabilitálódik.
Törvényi bűncselekmény-fogalom