bélyegkép|260px|Áldást osztó Jézus, mozaik, Sant’Apollinare Nuovo-bazilika, Ravenna bélyegkép|260px|A Concordia discordantium canonum, vagyis Gratianus dekrétuma egyik középkori kéziratban
Az egyházjog vagy egyházi jog tág értelemben a keresztény egyházak és egyházi közösségek belső jogi normáinak, intézményeinek és jogalkalmazási gyakorlatának összessége, illetve ezek tudományos vizsgálata. Szűkebb használatban egy adott egyház saját belső jogrendjét jelöli. A katolikus egyház belső jogrendjét rendszerint kánonjognak nevezik; ettől megkülönböztetendő az állami egyházjog vagy vallásjog, amely az államnak az egyházakra, vallási közösségekre és a vallásszabadság gyakorlására vonatkozó jogszabályait vizsgálja.Erdő Péter: Egyházjog. Budapest: Szent István Társulat, 2003, 29–44.Schanda Balázs: Magyar állami egyházjog. Budapest: Szent István Társulat, 2000.
A katolikus kánonjog központi egyetemes kodifikált forrásai a latin egyházra vonatkozó Egyházi Törvénykönyv és a keleti katolikus egyházakra vonatkozó Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe (Codex Canonum Ecclesiarum Orientalium, CCEO). A kánonjog azonban nem merül ki ezekben a kódexekben: magában foglalja a részleges jogot, a szokásjogot, a liturgikus jogot, az Apostoli Szentszék egyéb normatív rendelkezéseit, az egyes intézmények saját jogát, valamint a kódexen kívüli egyetemes törvényeket is.Codex Iuris Canonici (1983), 1–6. kánon.II. János Pál: Sacri canones apostoli konstitúció, 1990. október 18.
Más keresztény hagyományokban az egyházjog rendszerint zsinati kánonokban, egyházi alkotmányokban, rendtartásokban, szolgálati és fegyelmi szabályzatokban, illetve történetileg hitvallási iratokhoz vagy állami vallásügyi törvényekhez kapcsolódó normákban jelenik meg. Az egyes felekezeti jogrendek szerkezete, forrásai és kötelező ereje eltérő: más logikát követ a katolikus kodifikált kánonjog, a keleti ortodox kánoni hagyomány, az anglikán kánonjog, a evangélikus és református egyházi alkotmányjog, valamint a szabadegyházi közösségek belső szabályozása.Patrick Valdrini: „Roman Catholic Canon Law”, in: St Andrews Encyclopaedia of Theology, 2024.
Fogalma és terminológiája
Az „egyházjog” magyar kifejezés több, egymástól megkülönböztetendő jelentést hordoz. Jelentheti általában az egyházak belső jogát, a katolikus kánonjogot, valamint az állam egyházakra vonatkozó jogát is. A pontos használat ezért mindig a kontextustól függ.
A latin szaknyelvben a ius ecclesiasticum általában egyházi jogot, a ius canonicum kánonjogot jelent. A canon görög eredetű szó, jelentése szabály, mérce vagy zsinórmérték. Az ókeresztény korban a zsinatok fegyelmi és tanbeli döntéseit gyakran kánonoknak nevezték, szemben a világi törvényre használt görög nomosz szóval.Erdő Péter: Latin–magyar egyházjogi kisszótár. Budapest: Márton Áron Kiadó, 1993.
A régebbi szakirodalomban előfordulnak a ius sacrum és ius pontificium kifejezések is. Ezek történeti terminusok: a ius sacrum az egyházi jog szakrális jellegére, a ius pontificium főként a pápai jogalkotás jelentőségére utal. A modern katolikus kánonjog azonban nem azonosítható egyszerűen a „pápai joggal”, mert a jogrendben egyetemes és részleges jog, szokásjog, püspöki jogalkotás, szerzetesi saját jog, liturgikus jog és keleti katolikus jog is létezik.
Egyházjog, kánonjog és állami egyházjog
Az egyházjog és a kánonjog történetileg gyakran átfedő fogalmak. Mai katolikus használatban a kánonjog a katolikus egyház saját belső jogrendjét jelenti. Ez nem csupán a kódexekben található kánonok összessége, hanem az egyházi jogrend egészének neve. A kánonjog egyes területei — például a házasságjog, az egyházi vagyonjog vagy az eljárásjog — érintkezhetnek a világi joggal, de a kánonjog saját jogrendként elsősorban az Egyház belső életét szabályozza.Codex Iuris Canonici (1983), 7–22. kánon.
Az állami egyházjog ezzel szemben a világi állam joga. Ide tartozik a vallásszabadság alkotmányos szabályozása, az egyházak jogi személyisége, az állam és az egyházak közötti megállapodások, a vallási közösségek nyilvántartása, az egyházi intézmények állami elismerése, az oktatási, szociális és kulturális együttműködés jogi kerete, valamint az egyházak autonómiájának polgári jogi védelme.
A kettő között kapcsolat van, de nem azonosak. A katolikus egyház belső jogrendje például kánonjogi alapon szabályozza a szentségek kiszolgáltatását, a klerikusok jogállását, a szerzetesi életet vagy az egyházi bíróságokat; az állami jog pedig azt határozza meg, milyen jogi személyiséggel rendelkeznek az egyházi intézmények, milyen feltételek között működnek iskolák vagy karitatív szervezetek, illetve miként kapcsolódik egymáshoz a polgári és az egyházi házassági jog.
A jogforrás fogalma
A jogforrás kifejezés két értelemben használható. Anyagi értelemben arra utal, honnan ered egy jogi norma tartalma; formai értelemben pedig arra, milyen jogi alakban válik kötelezővé. A katolikus kánonjogban anyagi jogforrás lehet a Szentírás, a Szenthagyomány, a zsinati és pápai tanítás, a régi jogi hagyomány vagy a lelkipásztori szükséglet; formai jogforrás a törvény, az általános határozat, az általános végrehajtási határozat, az utasítás, az egyedi közigazgatási aktus, a jogszokás vagy a saját jog.Erdő Péter: Az egyházjog forrásai. Történeti bevezetés. Budapest: Szent István Társulat, 1998.
A kánonjogi törvényhozás nem zárja ki a szokásjog szerepét. A szokásjog akkor válik jogilag jelentőssé, ha a jogközösség tényleges gyakorlata az illetékes törvényhozó jóváhagyásával vagy a kánonjogi feltételek teljesülésével jogi kötelező erőt nyer.Codex Iuris Canonici (1983), 23–28. kánon.
Katolikus kánonjog
A katolikus kánonjog a katolikus egyház belső jogrendje. A katolikus teológiai felfogás szerint az Egyház nem pusztán önkéntes vallási egyesület, hanem látható és kegyelmi közösség, amelynek saját rendje, szolgálatai, kormányzata és szentségi élete van. A kánonjog ennek a látható közösségi rendnek a jogi formája.Magyar Katolikus Lexikon: „egyházjog, egyházi jog, kánonjog”.
A kánonjog célját a hatályos latin kódex utolsó kánonja a „lelkek üdvössége” elvével kapcsolja össze: salus animarum suprema lex esto, vagyis „a lelkek üdvössége legyen a legfőbb törvény”.Codex Iuris Canonici (1983), 1752. kánon. Ez nem azt jelenti, hogy a jog önkényesen félretehető, hanem azt, hogy a jogértelmezés és jogalkalmazás végső egyházi célja a hívők üdvösségét és az egyházi közösség rendjét szolgálja.
Isteni jog és tisztán egyházi jog
A katolikus kánonjogi hagyomány különbséget tesz isteni jog (ius divinum) és tisztán egyházi jog (ius mere ecclesiasticum) között. Az isteni jogon belül megkülönböztetik a természetjogot (ius divinum naturale), amely a teremtett emberi természet rendjéből fakad, és a pozitív isteni jogot (ius divinum positivum), amely a kinyilatkoztatásban nyer konkrét formát. A tisztán egyházi törvények az illetékes egyházi törvényhozótól erednek, ezért módosíthatók, hatályon kívül helyezhetők vagy felmentéssel egyedi esetben nem alkalmazhatók.
Az isteni jog tartalma a katolikus felfogás szerint nem mindig jogtechnikai formában jelenik meg a Szentírásban vagy a hagyományban. Az Egyház jogrendje hitelesen értelmezi és konkrét normákban alkalmazza azokat az alapelveket, amelyek a kinyilatkoztatásból, az apostoli hagyományból és az Egyház teológiai önértelmezéséből fakadnak.
Egyetemes, részleges és saját jog
A katolikus kánonjogban az egyetemes jog az egész katolikus egyházra vagy annak nagy egységeire vonatkozó jog. A latin egyház egyetemes kodifikált joga az 1983-as Codex Iuris Canonici, a keleti katolikus egyházaké az 1990-es Codex Canonum Ecclesiarum Orientalium. A részleges jog meghatározott területre, egyházmegyére, püspöki konferenciára, tartományra vagy közösségre vonatkozik. A saját jog egyes intézmények, például szerzetesrendek, társulatok vagy egyházi intézmények belső normarendszere.
Az 1983-as kódex a II. Vatikáni Zsinat egyháztani és lelkipásztori hangsúlyai nyomán nagyobb teret ad a részleges jognak és az egyházi közösségek saját szabályozásának, mint a korábbi, 1917-es kódex. Ez különösen a püspöki konferenciák, a részegyházak, az egyházmegyei zsinatok, a világi hívek társulásai és a megszentelt élet intézményeinek területén jelenik meg.II. János Pál: Sacrae disciplinae leges apostoli konstitúció, 1983. január 25.
Kánoni méltányosság
A kánonjog sajátos alapelve az aequitas canonica, vagyis a kánoni méltányosság. Ez a jog alkalmazásának olyan elve, amely a törvény szövegét, célját, a konkrét személyi és lelkipásztori körülményeket, valamint az igazságosságot együtt veszi figyelembe. Nem a törvény alóli önkényes kivételt jelenti, hanem a kánonjog lelkipásztori és igazságossági céljának megfelelő jogalkalmazást.
A katolikus kánonjog történeti fejlődése
Ókeresztény kánonok
Az első keresztény századokban a közösségek jogi rendje nem egységes törvénykönyv formájában létezett. A normák forrásai közé tartoztak az apostoli hagyomány, a püspöki döntések, a helyi szokások, a zsinati kánonok, a liturgikus gyakorlat és a római püspökök levelei. Kenneth Pennington szerint a korai keresztény közösségekben a szokás, az íratlan hagyomány és a Szentírás határozta meg a közösségi élet kereteit, és csak fokozatosan alakult ki a kánonjog átfogóbb rendszere.Kenneth Pennington: A Short History of Canon Law from Apostolic Times to 1917.
A niceai zsinat (325) és a későbbi egyetemes zsinatok kánonjai a keresztény egyházfegyelem első nagy, egyetemes tekintélyű forrásai közé tartoztak. A késő antik korban a zsinati, püspöki és pápai normák saját egyházi tekintélyük alapján működtek, miközben a keresztény birodalmi jog több ponton külső jogi keretet adott az egyházi intézmények működéséhez.
Kora középkori gyűjtemények
A kora középkorban számos regionális és tematikus kánongyűjtemény keletkezett. Nyugaton jelentős volt Dionysius Exiguus gyűjteménye, a Vetus Gallica, a hispániai gyűjtemények, a Dionysio-Hadriana, a pszeudo-izidori dekretálisok, Prümi Regino kézikönyve, Fleuryi Abbo gyűjteménye, Wormsi Burchard Decretuma és Chartres-i Ivó gyűjteményei.Lotte Kéry: Canonical Collections of the Early Middle Ages (ca. 400–1140): A Bibliographical Guide to the Manuscripts and Literature. Washington, D.C.: Catholic University of America Press, 1999.
A pszeudo-izidori dekretálisok későbbi álnevű gyűjtemények voltak. Történeti hitelességük külön forráskritikai kérdés, ugyanakkor jelentős hatást gyakoroltak a középkori kánonjogi gondolkodásra, különösen a püspöki jogvédelem és a pápai fellebbvitel témájában.
Gratianus és a klasszikus kánonjog
A 12. században Gratianus bolognai mester Concordia discordantium canonum című műve, későbbi nevén a Decretum Gratiani, fordulópontot jelentett a nyugati kánonjog történetében. A mű célja az egymással látszólag ellentétes kánonok összehangolása volt. Nem pápai törvénykönyvként keletkezett, és hivatalosan sohasem hirdették ki törvényként, mégis fokozatosan a klasszikus kánonjog alapművévé vált.
A Decretum körül kialakuló bolognai iskola a kánonjogot önálló tudományként művelte. A dekretisták glosszákkal, kommentárokkal és jogeseti módszerrel magyarázták Gratianus művét. A modern kutatás, különösen Anders Winroth munkái nyomán, a Decretum keletkezését több szerkesztési fázisra és recenzióra bontva értelmezi.Anders Winroth: The Making of Gratian’s Decretum. Cambridge: Cambridge University Press, 2000.
Corpus Iuris Canonici
A pápai dekretálisgyűjtemények a 13. században váltak a klasszikus kánonjog meghatározó forrásaivá. IX. Gergely pápa 1234-ben kihirdette a Liber extra néven ismert dekretálisgyűjteményt. VIII. Bonifác pápa 1298-ban adta ki a Liber Sextust, majd XXII. János pápa 1317-ben tette közzé a Clementinae gyűjteményt. Később ezekhez kapcsolódtak az Extravagantes Ioannis XXII és az Extravagantes communes magángyűjtemények.Wilfried Hartmann – Kenneth Pennington szerk.: The History of Medieval Canon Law in the Classical Period, 1140–1234. Washington, D.C.: Catholic University of America Press, 2008.