Anatéma

Az anatéma (görögül ἀνάθεμα, anáthema; latinul anathema) eredetileg „elkülönített”, „felajánlott” vagy „félretett” dolgot jelentett, később pedig a bibliai, teológiai, liturgikus és egyházjogi nyelvben súlyos vallási elítélést, közösségi elhatárolást, illetve a keresztény közösségből való ünnepélyes kizárást is jelölhetett.Joseph Gignac: „Anathema”. In The Catholic Encyclopedia, 1. kötet, Robert Appleton Company, New York, 1907. Online: https://www.newadvent.org/cathen/01455e.htm A szó jelentése korszakonként és vallási hagyományonként változott: az ókori görög vallásban fogadalmi ajándékot is jelenthetett, a görög Ószövetségben gyakran a héber חֵרֶם, hérem megfelelője volt, az Újszövetségben súlyos vallási elítélésként fordul elő, a keresztény zsinati nyelvben pedig elsősorban tévtanítások elutasítására szolgáló formula lett.

A magyar köznyelvben az anatémát gyakran „kiátkozásként” említik, de a katolikus teológiai és egyházi-jogi szóhasználatban pontosabb a kiközösítés, illetve történeti értelemben az ünnepélyes kiközösítés megnevezés. Az „átok” itt nem egyszerű rossz kívánságot vagy gyűlöletet jelent, hanem vallási-jogi elítélést, a közösségtől való elhatárolást és annak kimondását, hogy egy tanítás vagy magatartás összeegyeztethetetlen a közösség hitével vagy fegyelmével. Egy vallási közösség — hasonlóan más, szabályozott tagsággal és alapelvekkel rendelkező közösségekhez — saját belső rendje szerint megállapíthatja, hogy valamely nyilvános magatartás vagy tanítás a közösségi tagsággal összeegyeztethetetlen; a keresztény anatéma történeti formái ezt a határkijelölést ünnepélyes vallási nyelven fejezték ki.

A hatályos latin katolikus egyházjog az anatémát már nem önálló büntetési kategóriaként szabályozza. A mai latin kánonjog a kiközösítés, az egyházi tilalom és a felfüggesztés technikai fogalmaival dolgozik.Erdő Péter: Egyházjog. Szent István Társulat, Budapest, 2003, 552–555.Code of Canon Law, Book VI: Penal Sanctions in the Church, canons 1330–1340. The Holy See. https://www.vatican.va/archive/cod-iuris-canonici/eng/documents/cic_lib6-cann1311-1363_en.html A történeti anatéma tartalma részben a kiközösítésben él tovább, de a fogalom ma inkább bibliai, dogmatörténeti, zsinati, liturgikus és köznyelvi jelentésben használatos.

Jelentései röviden

Terület Jelentés Példa Megjegyzés Ókori görög vallás Fogadalmi ajándék, istenségnek szentelt tárgy Delphoi fogadalmi ajándékai Az ilyen tárgyat gyakran templom falára, oszlopára vagy szentélyben látható helyre függesztették. Héber Biblia és Septuaginta Hérem: Istennek elkülönített, tiltott vagy pusztulásra rendelt dolog Jerikó hérem alá helyezése Jelenthetett szent célra félretett dolgot, de háborús vagy kultikus összefüggésben pusztulásra ítélt tárgyat, várost vagy személyt is. Újszövetség Súlyos vallási elítélés, Istentől vagy Krisztustól való elszakadás nyelve Gal 1,8–9; 1Kor 16,22 Pál apostol leveleiben teológiai és retorikai formulaként szerepel. Ókeresztény egyház és zsinatok Tévtanítás vagy fegyelmi visszaélés ünnepélyes elítélése Alexandriai Szent Cirill tizenkét anatémája Nesztoriosz ellen A „Ha valaki azt mondja…, legyen anatéma” formula különösen a dogmatikai kánonokban vált ismertté. Középkori latin egyházjog Ünnepélyes vagy nagyobb kiközösítés pontifikális anatematizáló rítus A kiközösítés egyik súlyos, ünnepélyesen kihirdetett formájának is tekintették. Modern katolikus egyházjog Nem önálló hatályos büntetési kategória 1331. kánon: a kiközösítés joghatásai A hatályos latin Egyházi Törvénykönyv a kiközösítés, egyházi tilalom és felfüggesztés kategóriáival dolgozik; a történeti anatéma tartalma részben ezekben, főleg a kiközösítésben jelenik meg. Keleti ortodox hagyomány Liturgikus és zsinati elhatárolás tévtanításoktól Ortodoxia vasárnapja A hangsúly gyakran a hit megvallásán és a tévtanítás liturgikus elutasításán van, nem a latin kánonjogi büntetésen. Köznyelv Teljes elutasítás, végletes megbélyegzés „Ez a nézet anatéma számukra” A vallási eredetű szó politikai, kulturális vagy erkölcsi értelemben is metaforává vált.

Etimológia

Az anatéma a görög ἀνατίθημι, anatithémi igével függ össze, amelynek jelentése „feltesz”, „felajánl”, „félretesz”, „elkülönít”. Az ἀνάθημα, anáthéma az ókori görög vallásban elsősorban istenségnek szentelt ajándékot, fogadalmi felajánlást jelentett. Ilyen lehetett fegyver, hadizsákmány egy része, versenygyőzelmi díj, ékszer, lámpás vagy más értékes tárgy. A görög szentélyekben, például Delphoiban, az ilyen felajánlások számára külön kincsesházak is épültek. Az ókori római vallásban részben hasonló szerepet töltött be a votum, vagyis a fogadalmi ajándék.

A görög szó jelentése azért változott meg, mert a Septuaginta a héber חֵרֶם, hérem kifejezést gyakran az anáthema szóval adta vissza. A hérem a héber חרם, haram gyökből származik, amely elkülönítést, elvágást, tiltást vagy átok alá helyezést fejezhet ki. A szemita szócsalád tágabb összefüggése miatt rokonítható az arab حرام, magyaros átírással harám szóval is, amely „tiltott”, illetve bizonyos összefüggésekben „szentként elkülönített” jelentésű. A bibliai szóhasználatban ezért az anatéma nemcsak Istennek felajánlott dolgot, hanem az emberi használatból kivont, tiltott, megsemmisítésre rendelt vagy vallási értelemben átkozott dolgot is jelenthetett.

A magyar „kiátkozás” szó a köznyelvben régóta kapcsolódik az anatémához, de a katolikus teológiai és kánonjogi nyelvben nem teljesen pontos. A katolikus jog nem „átkot kíván” az érintettre, hanem közösségi, liturgikus és jogi következményekkel járó kiközösítést vagy cenzúrát állapít meg. Az anathema sit („legyen anatéma”) zsinati formula a keresztény hagyományban nem pusztán érzelmi átkozódás, hanem annak kinyilvánítása, hogy egy meghatározott állítás vagy magatartás összeegyeztethetetlen a közösség hitével vagy fegyelmével.P. de Letter: „Anathema”. In New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, Gale – The Catholic University of America, Detroit–Washington, 2003.

Bibliai használata

Ószövetség

Az Ószövetségben az anatéma görög megfelelője a héber hérem fogalmához kapcsolódik. A hérem eredetileg olyan dolgot jelölhetett, amelyet Istennek elkülönítettek, és ezért nem tartozott többé a közönséges emberi használat körébe. Egyes esetekben ez templomi vagy kultikus felajánlást jelentett; más esetekben tiltott, érinthetetlen vagy pusztulásra rendelt dolgot. A fogalom vallástörténeti szempontból ezért nem pusztán „átok”, hanem szent elkülönítés és tilalom is. Ez a kettősség — szent célra kivonás és tilalom — magyarázza, hogy ugyanaz a szó miért jelölhetett fogadalmi vagy kultikus elkülönítést, illetve háborús-vallási pusztulási tilalmat.

A Második Törvénykönyv 7. fejezetében a bálványokhoz kapcsolódó tárgyakról mondja a szöveg, hogy azokat nem szabad bevinni a házba, mert az ember maga is héremmé, vagyis átok alá helyezetté válhat. A szöveg értelme szerint az ilyen tárgyat el kell utasítani, mert bálványimádással kapcsolatos. A bibliai elbeszélésekben népek, városok, tárgyak, állatok vagy személyek is kerülhettek hérem alá. Jerikó történetében a város és javai ilyen vallási-háborús tilalom alá esnek (Józs 6), míg más esetekben a háborús zsákmány egy része a győzteseké lehetett (Józs 8,27).

A hérem megszegésének súlyát mutatja Ákán története (Józs 7), amelyben a tilalom alá eső zsákmány elrejtése az egész közösségre nézve következményekkel jár. A történet jól érzékelteti, hogy a bibliai hérem nem egyszerűen magánbűnt jelölt, hanem a szövetségi közösség rendjét és tisztaságát érintő tilalmat. A fogalom súlyossága a bibliai elbeszélésekben a zsidó nép vallási elkülönítésének, a bálványimádástól való védelemnek és a szövetségi hűségnek a gondolatához kapcsolódik.

A modern bibliatudomány és teológia ezért különbséget tesz a kifejezés ókori vallási-háborús jelentése, a későbbi zsidó és keresztény értelmezések, valamint a modern erkölcsi és jogi olvasatok között. Az Ószövetségben az Istennek szánt ajándék másik fontos fogalma a korbán, amely a Márk evangéliuma 7,11-ben is előfordul. A korbán és a hérem nem azonos fogalmak, de mindkettő azt fejezi ki, hogy valamely dolog vallási okból kiemelődik a közönséges használatból.

Újszövetség

Az Újszövetségben az anathema már nem a bibliai háborús pusztulási parancs technikai kifejezése. Inkább súlyos vallási elítélést, Krisztustól vagy a hívők közösségétől való elszakadást, illetve valamely tan vagy magatartás elfogadhatatlanságát jelöli. Pál apostol több helyen használja a szót. A Római levél 9,3-ban retorikai túlzással azt írja, hogy kész volna maga is anatéma lenni Krisztustól testvéreiért; a Galata levél 1,8–9-ben az evangélium meghamisítóira alkalmazza a formulát; az 1Kor 16,22-ben pedig az „Aki nem szereti az Urat, legyen anatéma” mondat szerepel a marana tha kifejezéssel együtt.

Az Újszövetségben külön kell kezelni az anathema szót és a „Sátánnak átadás” formulát. Az 1Kor 5,5 és az 1Tim 1,20 olyan fegyelmi nyelvet használ, amely szerint az érintettet „átadják a Sátánnak”, hogy a bűn súlya nyilvánvalóvá váljon és a megtérés lehetősége megnyíljon. A későbbi egyházi fegyelem ezt a nyelvet kapcsolatba hozta az anatéma és a kiközösítés gyakorlatával, de Pálnál még nem a középkori értelemben vett ünnepélyes exkommunikáció rítusáról van szó.

A keresztény értelmezésben a legsúlyosabb fegyelmi elhatárolódás célja nem pusztán a büntetés, hanem a közösség védelme, a botrány megszüntetése és az elkövető megtérésre hívása. Ez a szempont már az újszövetségi közösségfegyelemben is megjelenik, különösen Máté evangéliuma 18,15–18, 1Kor 5, 2Tessz 3,6–15 és Tit 3,10–11 szövegösszefüggésében.

Anathema maranatha

Az 1Kor 16,22-ben szereplő „anathema, marana tha” formula a nyugati keresztény hagyományban különösen ünnepélyes elítélő kifejezéssé vált. A marana tha arámi eredetű szókapcsolatot a keresztény hagyomány általában „Jöjj el, Urunk!” vagy „Az Úr eljön” értelemben magyarázza. A középkori latin egyházi használatban az anathema maranatha gyakran egyetlen, fokozott súlyú formulaként jelent meg, amely az érintettet Isten végső ítéletére bízta.

A modern bibliaértelmezésben gyakori az a magyarázat, hogy a marana tha eredetileg korai keresztény liturgikus akklamáció volt, nem pedig önálló átokformula. Ebben az olvasatban Pál az anatéma súlyos elítélő kijelentését az Úr eljövetelének várásával és a végső eszkatológiai ítéletre való utalással kapcsolja össze. A formula középkori jogi-liturgikus használata ezért nem azonos egyszerűen az újszövetségi szöveg eredeti helyzetével.

Az ókeresztény egyházban

A korai keresztény egyházban a közösségi fegyelem a hit, a keresztség, az Eucharisztia, a bűnbánat és a tanítás egységéhez kapcsolódott. A súlyos bűnöket elkövetőket vagy a közösség tanítását nyíltan megtagadókat különböző bűnbánati vagy fegyelmi intézkedésekkel lehetett sújtani. Az anatéma ebben a környezetben egyre inkább a közösség hitével összeegyeztethetetlen tan vagy magatartás ünnepélyes elutasításának nyelvévé vált.

A legrégibb fennmaradt zsinati anatémaformulák közé szokás sorolni az elvirai zsinat kánonjait a 4. század elejéről. Az elvirai kánonok híresen szigorú bűnbánati fegyelmet tükröznek: egyes súlyos bűnök esetében hosszú vagy akár életfogytig tartó kizárást írtak elő az eucharisztikus közösségből. Ez a szigor a korai bűnbánati fegyelem történeti helyzetét jelzi, nem pedig a későbbi kánonjog változatlan modelljét.

A 4–5. század krisztológiai és szentháromságtani vitáiban az anatéma különösen fontos szerepet kapott. A zsinatok és püspöki gyűlések nemcsak személyeket ítéltek el, hanem tanításokat is meghatározott formulákkal zártak ki a keresztény hit normatív értelmezéséből. Híres példa Alexandriai Szent Cirill tizenkét anatematizmusa Nesztoriosz ellen, amely az epheszoszi zsinat körüli krisztológiai vitákban vált jelentőssé.

Zsinati és dogmatikai használata