thumb|A Szkíta Királyság feltételezett kiterjedése (Kr. e. 5-3. század) bélyegkép|jobbra|250px|Szkíta aranyszarvas (i. e. 400–300 körül) bélyegkép|jobbra|250px|A Kul Oba halomsírban talált elektrum edény (i. e. 4. század) bélyegkép|jobbra|250px|Szkíta harcosok rajza a Kul Oba halomsírban talált edény alakjai nyomán bélyegkép|jobbra|250px|Szkíta fésű a Szoloha halomsírból (i. e. 4. század)
A szkíták – régi magyar nevükön: szittyák – indoiráni nyelvet beszélő, nomád lovasnép voltak. „A görög szkíta és az asszírok által használt iškuza eredetileg egy, az iráni nyelvű törzs vagy törzsszövetség, esetleg egy vezető klán önelnevezése lehetett.”
A késő antik kori és a kora középkori bizánci és nyugat-európai szerzők pusztán egyszerű gyűjtőnévként használták a Dontól a Duna torkolatáig terjedő sztyeppei és részben erdős sztyeppei régió területein élő vagy onnan származó, lovasíjász harcmodort alkalmazó, nomád életmódú, azonban etnikailag/származásilag és nyelvileg is teljesen különböző népességekre.Szabó Gábor (2022) interjú a Mandliner.hu-n URL
Ez a cikk azokat az eredetileg is szkítának nevezett iráni nyelvű népcsoportokat tárgyalja, amelyek az i. e. 1. évezred elejétől, lovasnomád népekként a történelemben először uralták a kelet-európai sztyeppéket és akiktől a velük rokon, hasonló kultúrájú szarmaták vették át a főhatalmat a térségben az i. e. 3. század körül.
A középkori magyar nemesség körében Anonymus nyomán élt egyfajta szittya/szkíta leszármazástudat. Valójában semmilyen adat nem utal arra, hogy a magyar uralkodó elitnek, vagy az etnogenezisben részt vevő népeknek lett volna bármilyen köze a szkítákhoz, még saját eredethagyományuk sem utal erre. A szkíta származás hiedelmére épült magyarországi történelmi-politikai ideológiáról a szkítizmus szócikkben lehet olvasni.
Elnevezésük A szkíta szövetség neve különböző népek hallása és ábécéje szerint lejegyezve: Išqigulu (urartui); Aškuza vagy Iškuza (akkád); Aškuz (אשכנו: ’askūz), illetve Szküthai (Σκυθαι) vagy Szkolotoi (Σκολοτοι) (görög); Scythae (latin).
A szkíta népnév különböző formái az i. e. 8. század végén, az i. e. 7. század elején jelentek meg görög és közel-keleti írásos forrásokban. A görög szkíta és az asszírok által használt iškuza név eredetileg egy iráni nyelvű törzs vagy törzsszövetség, esetleg egy vezető klán önelnevezése lehetett.
A magyar szkíta szó az ógörög nyelvből ered (Σκυθης), illetve továbbá a szkíták által saját magukra alkalmazott (endonim) népnévből, „Skuδatā”, azaz lövők vagy nyilazók. A szkíta nyelvben bekövetkezett /δ/ – /l/ hangváltás nyomán a szó új alakja „Skulatā” lett. Ezt a görögök Skōlotoi (Σκωλοτοι), alakban jegyezték fel és ez Hérodotosz szerint a királyi szkíták törzsének önelnevezése volt.
Szemerényi Oszvald nyelvész, etimológus a görögös Szküthai kifejezésben a feltételezett elő-iráni *skuda, illetve indoeurópai *skeud, *skudo (lő, mozgat, hajt) tövet véli felismerni. (A felsoroltak kimondva: szkuda, szkeud, szkudo.) Az asszír feliratokon rögzített Aškuza, Iškuza kifejezés kezdő magánhangzóját pedig járulékos hangnak tartja.
Történetük Genetikai kutatások arra mutatnak, hogy a szkíták és a velük rokon, később felemelkedő szarmaták a kora bronzkori Jamnaja-kultúra hordozóinak leszármazottai lehetnek. Lakóhelyük, temetkezési szokásaik alapján velük azonosítják a késő bronzkori, gerendavázas halomsírokat építő szrubnaja-kultúra (i. e. kb. 1900–800) népét is.
A kelet-európai sztyeppéken a vaskor elején, i. e. 1000 körül már megjelentek az agathürszök és a kimmerek ugyancsak indoeurópai törzsei, akik az első lovasnomád népek között lehettek. Maguk a szkíták az i. e. 9. és 8. század tájékán vándoroltak be Közép-Ázsiából a mai Ukrajna és Dél-Oroszország területére, ahol aztán körülbelül a 3. századig éltek.
A lovas hadviselést magas fokon művelő szkíták megérkezésüktől a legerősebb nép voltak a nyugat-eurázsiai sztyeppén.https://www.britannica.com/topic/history-of-Central-Asia/Prehistory-and-antiquity
A görög és asszír források tanúbizonysága szerint a szkíta támadások az i. e. 7. század folyamán erős nyomás alatt tartották az egész Közel-Keletet, feldúlták a térség királyságait. A Kisázsiát érő támadásaik által kialakult krízishelyzet a Bibliában is nyomot hagyott: Jeremiás próféta könyvében (I. 14-15) a szkítákat az éjszaka népeinek nevezik, akiknek „lovai gyorsabbak a sasoknál”.
Asszíria kezdetben nehezen boldogult a jól szervezett lovas harcosok folyamatos támadásaival, idővel azonban diplomáciai módszerekkel sikerül szövetségi viszonyt is kialakítani egyes csoportjaikkal.
A görög világ látóterében az i. e. 8. századtól jelentek meg a szkíták. Első említésük az Iliaszból ismert, ott a távoli északon élő lófejő, kancafejő népként említik őket. Az i. e. 7. századtól kezdődően gyakoribbá váltak a róluk szóló értesülések, mivel ekkortól megjelent az egyre erősebbé váló görög gyarmatosítás a Fekete-tenger északi partvidékén is.
Hérodotosz a görög-perzsa háborúkról írott nagy munkájának 4. könyvében, ahol I. Dárajavaus perzsa király i. e. 515-514-es szkíták elleni hadjáratát tárgyalja, részletesen foglalkozik a szkítákkal, eredetükkel, szokásaikkal, szomszédaikkal.
Későbbi értelmezései is tág határok között mozogtak: időnként az összes iráni nyelvű lovasnomád közösségre értették e nevet, így például a szarmatákat is közéjük sorolták, máskor a szűkebben vett szkítákon belül is megkülönböztettek népcsoportokat, mint a királyi szkítákat.
A régészeti kutatások sok ponton megerősítik a Hérodotosz által leírtakat. A leletekből kitűnik, hogy kelet-európai sztyepp és erdős sztyepp régióiban hasonló anyagi kultúrával rendelkező társadalmak alakultak ki. Ezekben jelen vannak mind a lovasnomád, mind a gabonatermelésre specializálódott, valamint a két gazdálkodási mód sajátos, hibrid változatait kialakító közösségek, de mindegyiküket egy látványosan egységes viseletű, szokásrendszerű, fegyverzetű, és harcmodorú elit kapcsolja össze.
Hanyatlásuk Az i. e. 4. század végén, Ateasz királyuk idején a szkíták súlyos vereségeket szenvedtek II. Philipposz makedón királytól illetve Lüszimakhosz makedón hadvezértől i. e. 339-ben és i. e. 313-ban. További katonai kudarcokat vallottak a Boszporoszi Királyság polgárháborújába történő beavatkozásukkor a trák gétákkal és a kelta basztarnákkal szemben. Ugyanakkor Közép-Ázsiában a Nagy Sándor hódításai nyomán alakult Szeleukida Birodalom is támadni kezdte a szakákat és dahákat, akik viszont, ennek következtében is, nyomást helyeztek a tőlük nyugatra élő szarmatákra. A szarmaták pedig a szkíták hanyatlását kihasználva nyugat felé mozdultak el.
A szkíták egy része a Krímbe vonult vissza. Az i. e. 2. században az ott felépült, hellenizált városukat, Schythian Neapolist elfoglalta VI. Mithridatész pontoszi király, és a Boszporoszi Királysághoz csatolta.
A 3. századra a szarmatákat és a szkíták maradékait elsöpörték a gótok, majd a hunok, és akik még megmaradtak belőlük, azokat a kora középkor népvándorlásai során érkező szlávok magukba olvasztották. A szkíta nép fontos szerepet játszik az oszétok etnogenezisében, akik úgy tartják, hogy az ő őseik, az alánok is tőlük származnak.
A szkíták eltűnése után a kortárs, középkori és kora újkori történetírók a „szkíta” megnevezést számos, velük nem rokonítható, de ugyanúgy sztyeppei népre alkalmazták.
Eredetük és nyelvük
A szkíta nyelv a mai nyelvtudomány értékelése szerint az iráni nyelvekhez tartozhatott. Írásbeliség hiányában ezt a szkíta személy- és törzsi nevek jelentős fennmaradt, de görög és latin források által közvetített állományából, illetve a népcsoport ma is élő utódainak, az oszétoknak a nyelvéből következtetik ki.
A királyi szkíták története
bélyegkép|jobbra|250px|Övén tegzet viselő szkíta íjász. Az athéni fekete alakos vázafestészet remeke. A görög felirat balra: vεγρασφεν, jobbra: εγρασφεν A szkíták, pontosabban a királyiak – Harmatta János, nagy hírű iranistánk szerint – az iráni népek csoportjába tartozó ókori lovasnépek közé tartoztak. Nyelvük – állítja Witzel – indoiráni eredetű, tehát az indoeurópai nyelvcsalád tagja, a mai perzsa nyelvhez áll közel.
A királyiak az i. e. 8. században elhagyták ősi szálláshelyüket – eredetileg az Urál folyó és a Don, illetve a Donyec között laktak –, és elfoglalták a kelet-európai puszta nyugati felét, a Don, illetve a Donyec és az Al-Duna közötti területet, a korai szkítáknak, vagy helytelenül kimmereknek nevezett rokon népesség korábbi lakóhelyét. A királyiak nagyurainak központi szálláshelye a Dnyeper alsó szakaszánál volt.
A korainak nevezett szkíták egy része nyugat felé vonult, s Délkelet-Európában telepedett le. A Kárpát-medencébe vélhetően legalább két hullámban – legkorábban az i. e. 8. században, Dénes György szerint az i. e. 560-as években – nyomultak be, elfoglalva annak keleti felét.
Hérodotosz leírása szerint a királyi szkíták az Al-Duna, a Fekete-tenger és a Kaukázus határolta pusztán éltek. Az Olbia Pontiké (ma Parutyino) városából keletre induló szkíta kereskedők a Tanaisznál (Don) hagyták el saját felségterületüket, s a folyón túl már a szauromaták birtokai következtek.
A királyiak keleti szomszédai – nagyjából a Don és a Volga között elterülő füves pusztát birtokolták – az i. e. 6–2. században a madai származású szauromaták voltak. Ez időben Közép-Ázsia pusztáit is szkíta népek, a szakák csoportjába tartozó isszédok, ászik, avarok, kangarok és szakaurak tartották megszállva. A Szamarkand köré tömörülő oázisok, illetve városok lakói ellenben nagyrészt iráni szogdok voltak.
A királyiak, pontosabban szövetségük neve első ízben urartui feliratokon (Išqigulu), valamint asszír évkönyvekben, ékiratos táblákon – II. Sarrukín, asszír király uralkodásának idején – jelenik meg (Aškuza, Iškuza). Szövetségük nevét a Biblia is említi: Aškuz (אשכנו: ’askūz), illetve rontott alakban Aškenáz (אשכנז: ’askənaz) (Jeremiás 51: 27). A feljegyzések szerint a szkíták nagyobb csoportja i. e. 700 körül tódult be északról, és a Kura, valamint az Araksz folyó völgyében, illetve az Urmia-tó környékén telepedett le. A szkíták egyik központja az Araksz völgyében, a mai Gjumri város környékén – egykor Szakaszene, illetve Aszkánia, ma Azerbajdzsán –, a másik az Urmia-tó vidékén, Saqqez város környékén volt.
Az asszírok és a szkíták i. e. 676. körül szövetségre léptek. Assur-ah-iddína, asszír király ekkor jóslatot kért Šamaš papjaitól. Kérdése ez volt: vajon megtartja-e adott szavát Bartatua, Iškuza ország királya, ha leányát adja hozzá feleségül.
Az i. e. 653. évben az asszírok elleni csatában esett el Khsathrita, a Méd Birodalom megalapítója, kit a Hérodotosz által említett ifjabb Phraortésszel azonosítanak.
Az asszírok és a szkíták szövetsége az i. e. 653–652. évben legyőzte az Asszíria ellen lázadó médeket, és az asszírok Média és Mannai irányítását szkíta hűbéresükre bízták.
Bartatua – Hérodotosz munkájában Protothüész – halála után fia, Madüész őrködött a médek és mannaiak fölött.
Az i. e. 625. évben Uvakhsatra, méd király megfosztotta a szkítákat hatalmuktól. A szkíta derékhad ezek után visszatért a kelet-európai pusztára, és a Kaukázus északi előterében, a Kubány és mellékfolyóinak völgyében telepedett le. A szkíták a magukkal ragadott hűbéres szauromatáknak a Don alsó szakaszánál, a bal parton jelöltek ki lakóhelyet.
Az i. e. 611. év előtt, a szkíták egy csoportja hadjáratot vezetett Egyiptom határáig, I. Pszammetik fáraó azonban, latba vetve kincstárának javait is, rábírta őket a visszavonulásra.
Az i. e. 516–512. évben I. Dárajavaus, perzsa király vezetett a királyi szkíták ellen (lényegét tekintve eredménytelen) hadjáratot. Seregeinek egy részét elveszítve kellett visszafordulnia az összecsapásokat elkerülő, az ellenség számára hasznos javakat elpusztító szkíták földjéről. A szkíták – állítja Vásáry István – nem alkottak egységes birodalmat. Törzsi szövetség keretében éltek, s közösségüknek más, nem szkíta népek is részesei voltak.