A News of the World a brit Queen rockegyüttes hatodik stúdióalbuma. 1977. október 28-án jelent meg (Amerikában november 1-jén), a producerei az együttes tagjai voltak, Mike Stone hangmérnök társproduceri segédletével. Az előző albumaikat ért kritikák után úgy döntöttek, hogy ezúttal egy nyersebb, spontánabb lemezt készítenek, elvetve a korábbi túlprodukált, végletekig kimunkált hangzásukat. Ennek érdekében több dal felvételénél élőben egymás mellett játszottak, igyekeztek kihasználni a stúdiók természetes akusztikáját, hogy a lehető legkevesebb effektust kelljen használniuk. Mivel az előre lekötött fellépéseik miatt kevesebb idejük volt, a korábbi albumaikhoz képest viszonylag hamar, tíz hét alatt elkészültek a felvételekkel, Stone pedig nagy segítséget jelentett számukra mind műszaki, mind emberi szempontból.
A dalírási és felvételi szakaszban több olyan hatás érte őket, amely befolyásolta a felvett dalok stílusát: Brian May gitáros és Freddie Mercury énekes a koncertjeik hatására írták a „We Will Rock You” és „We Are the Champions” dalokat, azzal a szándékkal, hogy a koncerteken a közönség velük együtt énekelhesse, míg Roger Taylor dobost az általa kissé lenézett punk stílus hirtelen népszerűvé válása a stílust gúnyoló dalok írására késztette.
Az album vezető kislemeze a „We Are the Champions”/„We Will Rock You” lett, amely hatalmas sikert aratott, és napjainkban is az együttes legismertebb, legtöbbre értékelt dalai között tartják számon. A kritikusok vegyesen fogadták, egyesek dicsérték a sokszínűségét és keménységét, mások viszont úgy vélték, hogy egyes dalok az együttes felsőbbrendűségét hirdetik. Kereskedelmileg nagy volt a sikere, milliós eladásaival sikerült végre betörniük az amerikai zenei piacra.
Háttér A Queen utolsó két albumával, az 1975-ös A Night at the Operával és az 1976-os A Day at the Racesszel nagy közönségsikert ért el Angliában, és egyre jobban megismerték őket Amerikában is. Az akkoriban előretörő vad punkmozgalom tükrében azonban az évtizedes múltra visszatekintő rockegyüttesek egyszerre kimentek a divatból. Különösen érvényes volt ez egy olyan együttesre, amelynek énekese a koncerteken balettruhában lépett fel, és rózsát dobált a közönség közé. A kritikusok véleményét jól tükrözte Nick Kent írása az NME-ben az A Day at the Races-ről: „Zajlik a nagy punk összeesküvés – a Sex Pistols a Brit Közerkölcs ellen –, hirtelen mindenki érzi, hogy valami nagy dolog fog történni, hogy a maradék rock hierarchia leomlik – én eközben egy szobában ülve hallgatok egy albumot, amelyet a Nagy Brit Közerkölcs ezekben a vészterhes napokban vidáman ölel a nagy közös keblére, egy albumot, amely olyan fullasztóan terméketlen, mintha groteszk paródiája lenne az összes létező zenei formának.”
Ahogy az együttes egyre ismertebb lett, a tagjai – több kortárs vallomása szerint – egyre több sztárallűrt vettek fel. Míg Brian May gitáros és John Deacon csendes családi életet éltek, addig Roger Taylor dobos és Freddie Mercury énekes egyre inkább az éjszakai élet ismert szereplői lettek, és egyre több különcségükről számolt be a sajtó. 1977-ben Tony Stewart újságíró riportot készített Mercuryval, és az NME hasábjain egy gúnyos cikket jelentetett meg végül, amelyben kigúnyolta az énekes hozzáállását a szórakoztatóiparhoz és a balett imádatát. „Mercuryt kicsit helyre kellene rakni – írta. – El kellene magyarázni neki, hogy egy rock-koncert többé nem a Rajongók Sztárjának ünnepélyes bálványozásáról szól. Az egész Queen által képviselt illúzió gyorsan összeomlani látszik.” Stewart később azt nyilatkozta, hogy Mercury nagyon lekezelő volt vele az interjú során, és hogy „elvesztette a realitásérzékét”. Ettől kezdve Mercury és az együttes tagjai nagyon elutasítóak lettek az újságírókkal szemben, és legendásan bizalmatlanná vált a kapcsolatuk a médiával, és fordítva, a sajtó sem kedvelte az együttest.
Felvételek A felvételeket 1977 júliusában kezdték, és mivel novemberre már előre le voltak követ a fellépéseik, tíz hetük maradt a munkára, ami sokkal kevesebb volt, mint amennyi időt az utolsó három albumuk elkészítésével töltöttek. Júliusban a Basing Street Studiosban kezdték a munkát, ahol 3M M79 hangrögzítőket használtak MCI 500-as keverőpulttal. A társproducerük a régóta ismert Mike Stone volt, ami egy szokatlan lépés volt, mivel a Wessexben általában a „házi producereket” szokták alkalmazni. Stone első intézkedése az volt, hogy újra cserélte a stúdió hangszóró berendezését. Andy Turner, a stúdió akkori hangmérnök asszisztense szerint semmi baj nem volt a régi hangszórókkal, de ez egy olyan dolog, amit az „megtehettek, tehát meg is tettek”. Egy másik történet szerint két napon keresztül csak Taylor dobjainak minél jobb akusztikai elrendezését próbálgatták, Taylor pedig folyamatosan ütögette, próbálgatta a dobokat – miközben óránként kétszáz fontot fizettek a stúdió használatáért.
Az utolsó két albumuk művészkedő, túlprodukált hangzása után kicsit spontánabbra, nyersebbre akarták venni a hangzást. Sokan hitték azt, hogy a punk előretörése adta ehhez az ötletet, de May szerint valójában inkább az első albumuk nyersségét akarták felidézni. Ehhez nemcsak hogy keményebb dalokat írtak, de igyekeztek kevésbé „mű” módon felvenni azokat. A korábbi szokásuktól eltérően, amikor a különböző vokálok és hangszerek hangjai szinte csak a keverőszobában találkoztak, ezúttal az élő hangzásra törekedtek, egy időben és egy helyen zenéltek. Jó példa volt erre a „Sleeping on the Sidewalk” amelyről mindig hangoztatták, hogy élőben vették fel, a hibákat is benne hagyva. Ennek eredményeképpen a dalok nagy részének szinte demó-jellege van (különösen Taylor dalainak, aki már 1977 nyarán elkezdett dolgozni a szólódalain, és az albumra tervezett munkáin), csak a „We Are the Champions” és az „It’s Late” idézi az együttes kidolgozottabb stílusát.
Augusztusban átmentek a Wessex Sound Studiosba, ahol 3M és Studer A80 hangrögzítőket használtak Cadac 32/24 sávos keverőpulttal. Az egykori templom épületéből kialakított stúdiónak nagyszerű volt az akusztikája, és Stone segítségével sokat kísérleteztek a mikrofonok elhelyezésével, a természetes hangzással kiváltani az effektusokat. Itt vették fel a „We Will Rock You” dobbantós és tapsolós alapjait is, ennek során Stone akit csak meglátott, behívott a stúdióba a zajkeltéshez.
Egy időben a Sex Pistols a Wessex stúdió egy másik részében dolgozott a Never Mind the Bollocks albumán. Később híre ment, hogy a punk stílust kissé lenéző Queen és a progresszív zenekarokat megvető Sex Pistols tagjai találkoztak egymással, és egymáson gúnyolódtak. A történetnek több változata is ismert. Egy változat szerint Sid Vicious részegen azt kérdezte Mercurytól (utalva az énekes interjújára az NME-ben): „te vagy az, aki el akarja hozni a balettot a tömegekhez?”, mire az azt válaszolta: „nem te vagy Stanley Ferocious, vagy micsoda? Nos, megteszünk minden tőlünk telhetőt, kedvesem!” Peter Hince, a Queen turnécsapatának tagja úgy emlékezett, hogy a szóváltás után Mercury a gallérjánál fogva kilódította Vicioust a stúdióból. Másik változat szerint Rotten és Vicious négykézláb kúsztak be a stúdióba, miközben Mercury zongorázott. Mercury azt mondta, hogy rá akarta venni Rottent és Vicioust, hogy énekeljenek az egyik dalukban, de ők visszautasították. May később azt mondta, hogy nem emlékszik semmilyen hasonló szóváltásra, és hogy ő beszélgetett Johnny Rottennel, aki mindvégig tisztelettudóan viselkedett. Taylor is hasonlóan emlékezett: egy ideig kölcsönös bizalmatlansággal néztek egymásra, de aztán megtalálták a közös nevezőt.
Kompozíció Szöveg Az együttesben mind a négy tag írt dalokat, és általában külön dolgoztak a szerzeményeiken. Gyakran segítettek be egymásnak, de végső soron azt jelölték szerzőnek, akitől a szöveg alapötlete jött. Az albumot kezdő „We Will Rock You” May szerzeménye, aki nem magyarázta túl a jelentését: 2008-ban a Q-ban a „az ember három életszakaszáról szóló” himnusznak”, egy 2001-es interjúban pedig „egy az életről szóló üzenet”-nek nevezte. Ezt követi Mercury „We Are the Champions” című győzelmi dala, amelyet sokan támadtak a szövege miatt, de később Taylor megmagyarázta: „nem mi (az együttes) vagyunk a bajnokok, hanem mi mindannyian (az együttes és a hallgatók).” Taylornak két dalára is szokás úgy tekinteni, mint a dobos által lenézett punk stílus gúnyolására: a „Sheer Heart Attack” a punkdalok egyszerűségét parodizálja, a „Fight From the Inside” a punkokat éltető korabeli kritikusokat támadja. A szomorkás „All Dead, All Dead” megírásakor May a gyermekkorában elvesztett háziállatára gondolt. Deacon „Spread Your Wing”-je „munkásosztálybeli valóságshow egy ír kocsmát takarító srácról,” aki ki akar szabadulni nyomorúságos helyzetéből.
Az egyszerű szövegű „Get Down, Make Love” Mercury szexuális szabadosságáról beszél. May „Sleeping on the Sidewalk”-ja egy utcazenész híressé válásáról és bukásáról mesél – May félelmeit fogalmazza meg, aki szerény személyiségével nehezen tudta feldolgozni a híressé válását. Deacon egyszerű „Who Needs You”-ja egy szerelmes férfiról szól, aki kiadja a barátnője útját, miután az nem becsülte semmire. Az „It’s Late” Maytől egy szerelmi történetet mesél el három felvonásban: „Az első rész otthon játszódik, a férfi a kedvesével van. A második rész egy szobában zajlik valahol, ahol a fickó egy másik nővel van, akit szeret, és nem tudja nem szeretni, a harmadik részben viszont újra visszatér a kedveséhez”. Mercury dalában, a szomorkás „My Melancholy Blues”-ban a megrögzött kocsmatöltelék azon kesereg, hogy a szerelme elhagyja őt, de biztosítja, hogy rögtön lerészegedik, így felejtve el a bánatát.
Zene Jack Nelson, az együttes exmenedzsere egyszer azt mondta: „amikor megérkezünk egy reptérre, az egyik megáll, a másik elmegy jobbra, a harmadik elmegy balra, a negyedik pedig előre indul”. Mark Blake az együttesről írt Is This the Real Life? – The Untold Story of Queen című könyvében úgy vélte, hogy a News of the World volt az első albumuk, amelyen ezek a felfogásbeli különbségek látványosan megjelentek. Bár a tagok különböző stílusa már addig is az albumaik meghatározó jellemzője volt, ez alkalommal nem jelentett egyértelmű összetartó erőt. Georg Purvis a Queen: Complete Works című könyvében azt írta, hogy a viszonylag rövid felvételi idő friss jelleget kölcsönöz a végeredménynek, hiszen ezúttal nem voltak hónapokig összezárva, az előre lekötött fellépések miatt határidőre el kellett készülniük, így a legtöbb dal úgy hangzik, mint egy demófelvétel. May szerint „a különböző személyiségek jól körvonalazódtak ezen az albumon, ahol mindegyik dal teljesen különbözik az előtte lévőtől, és nem köti össze őket semmilyen koncepció. Ezúttal Roger és John is több részt vettek ki a dalírásból.” Chuck Eddy kritikus 2010-ben ezt írta az album stílusáról: „Néhányan odáig mentek, hogy a lemez tulajdonképpen a punk rockra adott válasz, bár ez meglehetősen vad elgondolás, mivel ha a Queen annyira gyűlölte a punk egyszerűségét, akkor nem kellett volna egy, még a korábbiaknál is cizelláltabb albumot készíteniük? […] Az igazság az, hogy a lemezt végighallgatva nehéz tagadni, hogy inkább a funkra adott válasznak tekinthető. […] a „We Will Rock You”, a súlyos alapütemre épülő, énekközpontú dal is az ősrap világába tett első kalandozásuk terméke. [...] Ám még ennél is egyértelműbb funk-metal hatásokat mutat az emlékezetesen vastag „Fight From the Inside”, amely már magában hordozza a „Dragon Attack”, és ebből következően Billy Squier stílusjegyeit. A „Get Down, Make Love” elsőre talán kissé lomhának tűnik, ám annál funkosabb és harsányabb, nem is beszélve az ős-industrial zene perverzitásáról…”