A kanócos lakat a kanócos fegyverek – pl. kanócos puskák, muskéták – elsütő szerkezete, az első a kézi lőfegyverek fejlesztésében, ami jelentősen megkönnyítette a fegyver elsütését. A legkorábbi egyszerű lakatoknál egy fémlemezre egy közepénél tengelyre rögzített S alakra hajlított fémkart az egyik végén a parázsló kanóccal a gyúlyukba vagy a serpenyőbe lehetett billenteni a kar másik felének meghúzásával. Fejlettebb változatainál egy elsütőbillentyű meghúzásakor a kanócot tartó fémkart egy megfeszített rugó löki a serpenyőbe. A kanócos lakatot a kerékzárás lakat, majd a kovás lakat váltotta fel.
Áttekintés jobbra|bélyegkép|200px|Muskétás lövés közben hátraütő kanócos sárkányú lakattal17. századi német fametszeten bélyegkép|200px|Muskétások a harmincéves háborúban.
A lőfegyvereket addig (mint a kéziágyút, szakállas puskát) egy kézben tartott parázsló kanóccal, izzó vaspálcával, égő fával (vagy ezekkel egyenértékű más eszközzel) kellett elsütni úgy, hogy ezt a gyúlyuk előtti mélyedésbe, később a serpenyőbe öntött felporzó lőporhoz kellett érinteni pont abban a pillanatban, amikor a katonának a célra kellett összpontosítania; ezért sok esetben egy másik katona tartotta oda az égő kanócot, miközben az első biztosan tartotta a fegyvert. A kanócos lakattal a tüzelést egyszerűbben, megbízhatóbban adhatta le egyetlen katona; a fegyvert mindkét kezével biztosan tarthatta és a szemével a célt követhette.
A kanócos lakatok megjelenése lehetővé tette a fegyver biztos vállhoz tartását és a fából készült tus archoz szorítását, így a lövés pontosabb lett. A kanócos lakatszerkezetű fegyverek egyszerűségük, olcsóságuk és megbízhatóságuk miatt a legelterjedtebb, a legtovább gyártott és használt lőfegyverek a világon.
A fejlesztések állomásai: egy „C” majd „S” alakúra hajlított fémkar a gyúlyukhoz érinti a ráerősített kanócot; két kézzel egyedül lehet fogni a puskát és elsütni, a gyúlyuk felülről oldalra került, így a vaspálca, a kanóc, vagy a kakas nem zavarta a célzást, a gyúlyuk mellé egy serpenyőt helyeztek, amibe a kanóc belehajlik, később a serpenyőre zárható fedelet szereltek, a kakast egy rugó tüzelésre kész helyzetben tartja egy bevágásban a lövés indításáig, ahonnan egy elsütőszerkezet billenti ki, a japánok elkészítették a lakatszerkezet „esőmentesítését” egy lakkozott fadobozzal.
A kanócos fegyverek leggyakoribb elnevezése arquebuse és muskéta, illetve ezekből a változatokból gyártották a legtöbbet; a korai meghatározásuk szerint a nehéz puska az arquebuse, a könnyű puska a muskéta, de az elnevezések gyakran keveredtek és változtak. A kanócos puskát „füstös moskotér"-nak, a kanócot „tüzes madzagnak” vagy „apró csollongnak” hívták a korabeli magyar nyelvben.
Főbb hátrányai: egy égő kanóc kell, hogy mindig legyen valakinél az egységnél biztosítékként, meneteléskor, szállításkor, nem képes azonnali tüzelésre, a folyamatosan égő kanóc gyakori igazítást igényel a kakas pofájában, a kanóc és a felporzólőpor nedvességérzékeny, a serpenyőben lévő lőpor kiszóródhat, vagy a szél elfújhatja.
A kanócos lakatot a fejlesztésben a kerékzárás lakat, majd a kovás lakat követte és szorította ki a 17. század végén, de sok régiókban, például Közép-Ázsiában, a kanócos fegyvereket legalább a 19. század végéig használták.
Leírása A hagyományos európai kanócoslakat-szerkezetű tűzfegyvereken egy kis íves, többször hajlított kar (más néven kígyó, szerpentin) az egyik végén a kanóctartóba beszorított lassúégésű kanócot tart. A kar (vagy a később gyártottaknál az elsütőkar, avagy köznapi néven a ravasz) másik vége kiáll a fegyver aljáról, aminek a meghúzásakor a kar felső vége, a „kakas” (sárkány), benne a parázsló kanóccal a gyúlyukba, majd a későbbi fejlesztéseknél a serpenyőbe bukik, ott begyújtva a felporzó lőport. A lobbanás a gyúlyukon keresztül begyújtja a fő töltetet a fegyver csövében. Nyilvánvaló biztonsági okokból a kakasból a parázsló kanócot ki kell venni, mielőtt újratöltenénk a fegyvert. Általában a kanóc mindkét vége folyamatosan parázslik biztosítékképpen, ha az egyik vége véletlenül kialudna.
A legkorábbi, kezdetleges emelőkaros lakatokon csak egy „C”, majd egy „S” alakúra hajlított fémkart (kígyót, „szerpentint”) rögzítettek a lemezre a serpenyő mögött, vagy előtte (ez az úgynevezett „kígyólakat”, kígyózár, kígyózávár); egyik végén meghúzzák a kart, a másik fele a tengely körül elfordul és a kanócot a serpenyőbe érinti.
A legtöbb kanócos fegyvernél a kakast a serpenyő elé szerelték. Ilyen esetben a kakas hátrafelé billenve lobbantja be a lőport. Ez a működés épp fordított az előre ütő kovás kakashoz és a későbbi lőfegyverek működéséhez képest.
További fejlesztése volt a puskaműves mestereknek, hogy a fegyver csövét már huzagolták. Ettől a fegyver sokkal pontosabb lett ugyan és távolabbra is hord, de nagy hátránya, hogy sokkal tovább tart az újratöltése, mert a jól illeszkedő golyót a cső aljára kell verni a töltővesszővel a hornyok ellenében.
A kanócos lakat egyik fejlesztési változata az úgynevezett csapódó kakasos kanócos lakat,The defences of Macau: forts, ships and weapons over 450 years Author Richard J. Garrett, Publisher Hong Kong University Press, 2010, , P.176 amelynél a kígyót vagy sárkányt tüzelésre kész, felhúzott helyzetben egy gyenge „V” rugó tartotta meg, a lövés leadásához az elsütő billentyűt (ravaszt) kellett meghúzni. Mivel a kanóc gyakran kialudt, amikor a kakas viszonylag erősen a serpenyőbe csapódott, ezért ezt a típust a sorkatonák nem szerették, de a mesterlövészek és a vadászok gyakran használták.
Hátrányai, hibái
A kanócos gyújtású fegyvereket sok gyengéjük ellenére szerették a katonák. Ha nem ég a kanóc, nem lehet tüzelni a fegyverrel; emiatt a kanócnak állandóan égnie kell, ezért egy későbbi ötlet alapján azt átitatták kálium-nitráttal, amitől a kanóc biztosabban és hosszabb ideig izzik. A kanóc nagyon érzékeny az időjárásra, így ez a legnagyobb hátránya ennek a fegyvernek. Esőben, hóesésben, ködben, de erősen párás időben is a kanóc nyirkos, nedves lesz, ami megnehezíti a meggyújtását, vagy a folyamatos izzását, égetését. Erős szélben viszont túl gyorsan ég a kanóc, ami így hamar elfogy, vagy a szél rossz helyre fújhatja róla a szikrát, vétlen elsülést, sőt tüzet is okozhat akár a lőportartó szaruban, vagy a lőporos hordóban tárolt lőport is begyújthatja. Másik nagy hátránya az égő kanócnak, hogy az izzása napközben is, de főleg éjjel felfedi, elárulja az ellenségnek a katonák helyzetét; ez járőrben, vagy őrségben a legveszélyesebb. Zavaró és árulkodó az égő kanóc szaga és füstje is. Nagyon veszélyes az a helyzet is, ha a katonák hanyagul kezelik a kanócot nagy mennyiségű puskapor mellett (például, amikor feltöltik a lőportartó szaruikat). Ezért a lőport szállító és őrző katonai egységek elsők között kaptak a biztonságosabb fegyverekből, mint például a keréklakatos, majd a kovás fegyverekből.
Nagyon drága és gazdaságtalan kanócos fegyveres őrséget is hosszú ideig állítani. Egyetlen őr éjszakai őrségben, ha a kanócot mindkét végén égetette, óránként 30 centimétert, évente akár másfél kilométer kanócot is elhasználhatott.Dale Taylor (1997), The Writer's Guide to Everyday Life in Colonial America, , p. 159.
Története bélyegkép|370px|Leonardo da Vinci rajza sárkányos lakatokról és elképzelése egy forgó többlövetű zárról (revolver).15. századi rajz titkosírással
A kanócos lakat ötlete Közép-Európából származik a 15. század közepéről, valószínüleg a számszeríjak elsütő szerkezetének mintájára találták ki; a „kígyó" alak első rajza egy osztrák kéziratban tűnik fel. Az első kanócos lakatú szerkezet rajza 1475-ből való (ez az első lőfegyver ábrázolás „ravasszal”),Petzal, David E., and Bourjaily, Phil, with Fenson, Brad. The Total Gun Manual (Canadian edition) (San Francisco: WeldonOwen, 2014), p.5 de ez a változat általánosan csak a 16. században vált elterjedtté. Ebben az időszakban a kanócos fegyverekkel a csatasorba állított katonák sortüzet adtak le az ellenség csapataira. Ez a sortűz sokkal hatékonyabban találta el az ellenfél egységeit, vagy állított meg egy rohamot, mintha a katonák külön-külön próbáltak volna meg eltalálni egyéni célokat.
A kanócos lakatú fegyverek nagyon egyszerű lőfegyverek, és gyakran összehasonlították azokat az íjakkal és számszeríjakkal tűzgyorsaságuk, átütőerejük és megállítóképességük alapján. Sok tényezőben elmaradtak ugyan az íjakkal szemben, de a muskéta és az arqebuse előállítási költsége kisebb és gyártása jóval gyorsabb; a kanócos fegyverek elsütésekor a hangja miatt a lélektani hatása a lovakra és az emberekre pedig sokkal nagyobb, mint az íjzápornak. A legnagyobb előnyük az íjászokkal szemben azonban az, hogy muskétásokat sokkal olcsóbb és gyorsabb tömegesen kiképezni, mint íjászokat; két-három hét alatt bárkiből megfelelő sorkatonát képezhettek, aki meg tudta tölteni a fegyvert, és parancsra sortüzet adott az ellenség soraira.
Annak ellenére, hogy már megjelentek és sorozatban gyártottak fejlettebb gyújtási rendszerű lőfegyvereket, mint például a keréklakatos és egyszerű kovás puskákat; az alacsony gyártási költség, az egyszerűség, valamint a hosszan tartó biztos működés miatt a kanócos lakatot az európai hadseregekben egészen 1720-ig hadrendben tartották. Végül a kanócos lakatú szerkezeteket a valódi kovás fegyver teljesen kiszorította, és ez lett a gyalogos katonák fő fegyvere a nagy hadseregekben.
Oszmán birodalom
David Nicolle elmélete szerint janicsár csapatok már az 1440-es évektől kezdődően kanócos fegyverrel harcoltak az oszmán hadseregben, de ezt az elméletet még nem támasztották alá kellő bizonyítékokkal. Robert Elgood szerint a török és az olasz hadsereg használt már Arquebuse-t a 15. században, de az is lehet, hogy az egy kézi ágyú féle fegyver (vagy valamilyen szakállas puska) lehetett, nem pedig kanócos lakatú puska. A jelenlegi általánosan elfogadott nézet szerint a kanócos lakat az elsütőszerkezettel először 1470 körül jelent meg Németországban, és onnan terjedt szét egész Európában a zsoldos katonák közvetítésével, ők mutatták meg az új lakatú fegyvereiket helyi puskaműveseknek és javíttatták velük azokat, majd később a kereskedelem az egész világra terítette.
Az arquebuse egy továbbfejlesztett változatát kereskedők szállították például Indiába Bábur mogul sah seregének 1526-ban.
Kínai birodalom
Kínában találták fel ugyan a puskaport és az ezt használó lőfegyvereket is, de a kanócos lakatú fegyverek portugál közvetítéssel érkeztek oda. Európai puskaműves mesterek finomították, fejlesztették a kínai eredetű Kéziágyúk felépítését, szerkezetét és működését, amely fegyverek a korai 15. században jutottak erre a földrészre, itteni fegyverkovácsok művei a kanócos lakatszerkezetű fegyverek. A kínaiakhoz a 16. században a portugálok juttatták el a kanócos fegyvergyártási eljárást és az arquebuse-öket még a 19. században is használták ott. Kínai források szerint 1522-ben egy kínai-portugál háborúban, a Xicaowan (Shancǎo Wān) tengeri csata után foglaltak le portugál ágyúkat és arquebuse-öket, amik másolásával kezdtek ilyen fegyverek gyártásába. Egy másik vélemény szerint Kínába, mielőtt a portugál fegyverek megjelentek volna, már eljutott egyfajta török könnyű muskéta, amit a kínaiak „madarászpuskának” hívtak.
Japán birodalom
bélyegkép|balra|150px|Japán gyalogos katonák (ashigaru) tanegasimával (kanócos puskával)