Az ind filozófia az indiai szubkontinens ősi vallásfilozófiai hagyományai. A fő iskoláit, aszerint hogy elfogadják a Védák érvényességét vagy nem, ortodoxnak (ásztika) vagy heterodoxnak (násztika) nevezik.
A hat fő ortodox hindu iskola (amelyek elfogadják a Védákat): szánkhja, jóga, mímánsza, védánta, vaisésika és njája. A fő heterodox rendszerek a dzsainizmus, buddhizmus, csárváka (lókájata) és ádzsívika. Az ind filozófia fő iskolái kb. Kr. e. 1000-től a Kr. u. első századokig alakultak ki. bélyegkép|jobbra|200px|Hindu szimbólum
Fő témák Az ind filozófiai iskolák többek közt a következő alapvető kérdésekre próbálnak választ keresni:Szvámi Ráma: Élet a Himalája Mestereivel → A keleti filozófia hét rendszere; 2004 Ki vagyok én? Honnan jöttem és miért jöttem? Milyen kapcsolat fűz a sokrétű világegyetemhez és más emberi lényekhez? Mi a lényünk alapvető természete, mi a manifesztálódott világ alapvető természete és oka? Milyen kapcsolatban állnak a központi tudatosság és a világ tárgyai? Milyen a világ tárgyaihoz fűződő formák és nevek természete, és miként szolgálják az ember alapvető természetét vagy az egyetemes tudatot? Mi vezérelje tetteinket, míg földi testünkben élünk? Tovább élünk-e a halál után? Mi az igazság, és hogyan juthatunk észszerű következtetésekre az igazság kérdésében?
Védikus irodalom
A Védák a hinduizmus szentírásait tartalmazzák, nyelvük a szanszkrit. A Véda szó azt jelenti, hogy "tudás". Keletkezési időpontjuk bizonytalan, valószínűleg Krisztus előtt kb. 1500-ra nyúlik vissza. Ezeknek az írásoknak tartalma vallásos jellegű, amelyeknek az volt a céljuk, hogy a papok kultikus célokra használják. A védikus irodalom magába foglalja az eredeti négy Védát – Rigvéda (dicsőítő himnuszok), Atharvavéda (varázsénekek), Jadzsurvéda (áldozati formulák) és Számavéda (énekek) – az Upanisadokat, a Mahábháratát (amelynek a Bhagavad-gíta az egyik fejezete), a Pancsarátrát, a Rámájanát és a Puránákat.
A hagyomány szerint bármely mű, amely a Védák végkövetkeztetéseit tárgyalja azok jelentésének megváltoztatása nélkül, védikus írásnak fogadható el, még akkor is, ha a Védákkal nem egy időpontban keletkezett. A védikus szentírások hatalmas terjedelműek.
Jadzsurvéda néhány vallásos szertartás szabályait magyarázza el, s leírja a védikus áldozatok végzésének, valamint az áldozati helyek és az oltárok készítésének módját. Számavéda főleg a zene és az éneklés tudományával foglalkozik (száma = dallam), s olyan istenségekhez intéz imákat, mint Indra, Agni és Szóma, a hold félistene. Rigvéda Indrát (a Mennyek Királyát), Szúrját (a Napistent) és Agnit (a tűz félistenét) dicsőítő himnuszokat találhatunk benne. Atharvavéda 6 000 versből áll, leginkább az áldozatok során használatos mantrákat tartalmazza, s ezenkívül az orvostudományról, bizonyos varázslatokról és a felszabadulásról is ír.
Upanisadok
Az Upanisadok (szanszkritül: उपनिषद्), i. e. 800-500 körül keletkeztek Az „upanisád” szó jelentése: valaki mellé ülni, „mellé-leülés”. Ez onnan ered, hogy eredetileg a tanítványok a mester köré ültek és így hallgatták őt. Ezek a tanítások titkosak voltak, azaz a köznép számára nem volt elérhető, csak a beavatottak ismerhették.
Fontosabb Upanisadok: Brihadáranyaka-upanisad, Cshándógja-upanisad, Aitaréja-upanisad, Taittiríja-upanisad, Kausítaki-upanisad, Prasna-upanisad, Ísa-upanisad, Svétásvatara-upanisad.
A régi Upanisadok közel száz filozófust említenek, közülük kiemelkedő személyek: Uddalaka és Yadnavalkya . Uddalaka természetfilozófus, gondolatmenete sok hasonlóságot mutat a preszókratikus görög gondolkodókkal időben azonban jóval megelőzi őket, Yadnavalkya misztikus volt.
Az Upanisadok legismertebb tanításai egyike az átman és a brahman egységéről szóló tanítás. A brahman a régi papi filozófia fogalma, amely fejlődése utolsó stádiumában mint személytelen istenség s mint a teremtés princípiuma jelentkezett. Az ember végső célja, hogy felismerje az átman és a brahman egy. A brahman a világ ős oka, átman pedig a lélek.
A másik ismert tanítás a karmáról és az újjászületésről szóló tanítás. A lélekvándorlás tana, bár a régibb védikus periódusban is felmerül, részletesen csak az upanisadokban van kialakítva. Természetfilozófiai tanítás szerint, a világ atomokból épül fel (Vajsésika). A világok folyton keletkeznek és elmúlnak (ugyanazon) atomok egyesülése és szétválása során.
Poszt-védikus filozófia thumb|right|250px|Mahabharáta részlet
A poszt-védikus filozófia forrásai túlnyomóan szútrák, "vezérfonalak", egészen rövid, gyakran csak két-három szavas aforizmából álló rendszeres tankönyvek, s a hasonló jellegű metrikus kompendiumok (káriká) és a megértésükhöz nélkülözhetetlen kommentárok és szuperkommentárok. Mindezen források csaknem mind jóformán egy évezreddel későbbi keletűek az upanisadoknál, úgyhogy a különböző rendszerek kialakulása ez idő szerint meglehetősen homályos.
Ortodox rendszerek
Szánkhja
A Szánkhja-rendszer a legrégibb igazi bölcseleti rendszer. Óriási befolyással volt az ó- és kora középkori India bölcseleti és vallási életére, sőt India határain túlhatolva a nyugati gnoszticizmusra és a neoplatonizmusra is. A rendszer alapítója a hagyomány szerint Kapila (Kr. e. 6. sz.). Forrása elsősorban a 72 strófás Szánkhja-káriká, Isvara-Krisna műve (Kr. u. 5. sz.), és a jóval későbbi, azonos tartalmú, de eltérő szellemű (Védánta-szinezetű) Szánkhja-szútrák (526 szútra az 1400 körüli időből).
A Szánkhja-rendszer adott okot a legtöbb félreértésre nyugaton. Ez onnan ered, hogy ebben a rendszerben nincs szó Istenről. Tény az, hogy a Szánkhja nem vonja bölcseleti vizsgálódásába az isten-fogalmat, de egyetlen szóval sem állítja, hogy nincs Isten. Hangsúlyozza, hogy Istent csak a tudatfeletti szemlélet foghatja fel, de a Szánkhja-rendszer az észszerű tudat megismerési módjaival igyekszik rávezetni az embert arra, hogy elérje a felszabadulást.Baktay Ervin: India bölcsessége, reprint 2000.
Másik alaptana, amely az upanisadok és a Védánta idealisztikus monizmusával diametrális ellentétben van, a dualizmus (dvaita-váda), az anyag és szellem kettőssége. E szerint két rendbeli örökkévaló, lényegileg teljesen különböző, magasabb egységes elvből levezethetetlen szubsztancia van: az érzékfeletti ősanyag (prakrti), és a szanszárában bolyongó egyéni lelkek (átman, purusa) végtelen sokasága.
Az elnevezés a 'szánkhja', a 'szám' szó származéka, arra úttal: a rendszer szívesen alkalmaz felsorolásokat. De lehet szam + hja ige ami végigmond, teljesen kifejt. Így fordítható: számba veszi a tapasztalati és a tapasztalaton túli világ összetevőit, számot vet az ember sorsával "e világon" mint a transzcendenciába vezető úton. A szánkhja, mint minden indiai filozófia, kiinduló pontja az, hogy az élet szenvedés. A filozófia célja, hogy az élet szenvedéstelítettségéből kiutat mutasson. Nem beletörődés hanem metafizikai menekvés.
A "helyes tudás" vezet a szenvedések megszűnéséhez. Ez kétféleképp képzelhető el: A szenvedés teli világ a tudatlanság gyümölcse, illúzió. A világ és a szenvedés tény, a tévedés az, hogy magamra veszem. A tudatlanság abban áll, hogy azonosulok a testemmel, a rangommal stb.
A szánkhja felfogás szerint a világtól el kell vonulni, le kell mondani mindenről ami elválasztható tőlünk. Azonban ha lemondunk az anyagi dolgokról mégis megmarad a testünk ami szenvedést okozhat.. A megoldás az, hogy felfogjuk, hogy énünk nem azonos a testünkkel. A lélek különbözik mindentől ami anyagi, örök és elpusztíthatatlan.
A szánkhja filozófia dualista: az anyag (pakriti) és a lélek (purusa)egymástól teljesen elkülönül. A lélek nagyon kis részét képviseli a tudatnak, ezért sok pszichikus funkciót az anyag egyes formái látnak el. Ez azért lehetséges mert a természet nem halott hanem elven. Az anyagi természet = tömeg + energia + információ. Ezekből fejlődik ki a tapasztalati világ 23 (tattva)összetevője. Ezek közül az értelem az a pszichikum anyagi részei. A világ holt részei: éter, föld, víz, tűz, levegő. Ezekről az öt érzékszerveink révén szerzünk tudomást. A változó anyagi dolgok egysége az örök ősanyag vagy a "gyökér természet", nem érzékelhető de kikövetkeztethető. E következtetés az ok-okozat szánkhja elmélete.
A 25-ik tattva a lélek (purusa). Kíváncsiságból kapaszkodik bele a világfolyamatba. A köré szerveződő pszichikummal és "finomtesttel" képezi a 'lingát'(jel). Halálunkkor csak a durva test pusztul el a finomtest újjászületik. Így a halál nem vet véget az anyagi létnek, sőt a szenvedésnek sem, a megoldás: el kell választani a purusát az anyagtól.
Amikor a lélek felismeri, hogy teljesen független a természettől, akkor szabad lesz. Azonban ez nem a boldogság elérése, hanem a szenvedés hiánya. Manapság a szánkhja önállóan már alig létezik, már csak a védákba átmentett elemei élnek tovább.
Jóga
A Jóga-rendszer legrégibb tankönyve, a Patandzsali nevéhez fűződő 196 Jóga-szútra.
A jóga a klasszikus szánkhjával rokon álláspontra helyezkedő tan a gyakorlati meditációról,Helmuth von Glasenapp: Az öt világvallás de a szánkhjától eltérően a jóga azt állítja, hogy létezik egy Isten (Ísvara). Isvara azonban a világot nem teremtette meg és még a történelembe sem avatkozik bele. Isvara egy öröktől fogva szabad, klésáktól nem érintett purusa (Lélek). Elsősorban a jógik istene, nekik siet a segítségükre, aki már a jógát választotta. Vjásza hozzáteszi, hogy a "megszabadult szellem" és Isvara közötti különbség: míg az előbbi hajdan kapcsolatban állt (bárha illuzórikusan) a pszichomentális tapasztalattal, addig Ísvara mindig is szabad volt.Mircea Eliade: A jóga, 2005
Technikai értelemben az érzékeknek módszeres elfordítása a külvilágtól s befelé irányítása, a léleknek magába mélyedése, a gondolkozás koncentrációja – a rendszer szerint a leghatályosabb eszköz "a megkülönböztető megismerés" elérésére. A rendszer voltaképpen sajátos tartalma a koncentráció technikája, a jóga-praxis, amelyet a jógin gyakorol.
A módszeres jóga-gyakorlatnak nyolc "tagja" (anga) van. Az első kettő még nem része a koncentrációnak, hanem nélkülözhetetlen előfeltétele, a következő három "tag" a testi, az utolsó három a szellemi gyakorlatokat foglalja magában. Az első „tag” a jama. A jama tartalma: erőszakmentesség, nem-ártás (ahimsza), igazmondás és igazságosság (szatja), a tulajdon tisztelete (asztéja), önmegtartóztatás, önfegyelmezés (brahmacsarja) és a birtoklásmentesség (csak a létfenntartáshoz szükséges dolgok megtartása – aparigraha). A második tag a nijama. Az öt nijama: a (külső és belső) tisztaság (saucsa), a megelégedettség (szantósa), az önfegyelem (tapasz), öntanulmányozás és önnevelés a szent iratok tanulmányozása által (szvádhjája) és Isten iránti teljes odaadás (ísvara-pradhána). A jama és nijama elveinek betartása nélkül a jóga csupán csak tornagyakorlat.Godfrey Devereux: A jóga alapjai, 62. oldal, 2002 A harmadik tag az ülés (ászana), illetőleg a testtartás ülés közben A negyedik tag a lélegzet szabályozása (pránájáma) Az ötödik tag „az érzékszervek visszavonása” (pratjáhára) A hatodik tag a „lekötés”, koncentráció (dháraná) A hetedik tag az elmélkedés v. meditáció (dhjána) A nyolcadik és utolsó fokozat az elmélyedés, abszorpció, koncentráció (szamádhi)
Mímánsza
A Mímánszá „vizsgálat, kutatás, spekuláció” – amelynek tárgya a Véda. A helyes megismerés egyetlen eszköze a teremtetlen, örökkévaló hang (sabda). A Mímánszá vagy Púrva-mímánszá, „első vizsgálat”, vagy Karma-mímánszá, „a (rituális) cselekvények kutatása”, a brahmani rituáléra vonatkozó védikus szövegek helyes magyarázatának szabályait akarja nyújtani. A szertartások leírása ugyanis a védikus szövegekben nem teljes, nem részletes és nem világos. A helyes megismerés egyetlen eszköze a teremtetlen, örökkévaló hang (sabda).
Védánta