Tibet (tibeti:བོད Wylie:Bod; IPA: pʰø̀; ) hegyvidéki és fennsíki terület Belső-Ázsiában, a tibeti nép otthona. Az átlagosan 4900 méter tengerszint feletti magassággal a Föld legmagasabban fekvő területe, amelyet az utóbbi néhány évtizedben a „világ teteje”-ként szokás emlegetni. Amikor még Tibet kevésbé volt reflektorfényben, a „világ teteje” kifejezést a Pamír-hegységre alkalmazták.
A tibeti nyelven a nép illetve az ország neve Bod. A „tibeti” elnevezés az arab nyelvből származik: tibat, töböd, tibet stb. Az arabok ugyanis először Felső-Tibettel (Töböd) kerültek kapcsolatba, s így terjesztették ki az elnevezést a teljes népre illetve országukra.A világ nyelvei, 1396 oldal. A forrás nem fogalmaz világosan, hogy akkor az arab szó a Felső (Tö) és a Böd (Bod) szóösszetétel lenne?
Tibet a 13. századig független volt, több különböző királyságra osztva. Kína mongol meghódítása idején Tibet is mongol uralom alá került, és a mongol Kínával együtt kormányozta. Azóta a különböző kínai császári dinasztiák Kína részének tekintették, bár időről időre jelentős autonómiát élvezett. Napjainkban a terület zöme a Kínai Népköztársaság része (Tibeti Autonóm Terület néven), egy kis részét pedig a kínai kormány és néhány másik ország, valamint szakmai és civil szervezetek szerint India ellenőrzi. A Kínai Népköztársaság kormánya és a Központi Tibeti Adminisztráció jelenleg sem ért egyet abban, hogy amikor Tibet Kína részévé vált, a terület bekebelezése mennyire volt törvényes a nemzetközi jog szerint. Mivel az, hogy mi minősül tibeti területnek, jelenleg komoly vita tárgya (lásd a térképet jobb oldalon), ezért sem a méretét, sem a népességét nem könnyű meghatározni, ugyanis a különféle szervezetek másként definiálják a tibeti régió területeit. Ráadásul a Tibet jó részét bitorló Kína a Tibeti Autonóm Terület részének tekint olyan területeket is, amelyeket nem ellenőriz. Jelenlegi területének egy részére India is igényt tartana. A száműzött tibeti kormány, a Központi Tibeti Adminisztráció szerint is tartoztak a történelmi Tibethez a jelenlegi kínai tartományon kívüli területek is.
Tibet egyesülése elsőként Szongcen Gampo ideje alatt valósult meg a 7. században. A dalai lámák – Tibet spirituális vezetőinek kormányzata – névlegesen uralták a tibeti régió nagy részét különböző időkben, kezdve az 1640-es évektől egészen a Kínai Népköztársaságba való integrálásáig az 1950-es években. Ez idő nagy része alatt a tibeti adminisztráció a Csing-dinasztia által uralt kínai birodalomnak volt alárendelve. A Csing-dinasztia bukása után a 13. dalai láma 1913-ban kinyilatkoztatta Tibet függetlenségét, azonban más országok nem ismerték el független nemzetnek. A régensek hatalmáról érdemes tudni, hogy a tizennégy dalai lámából ténylegesen csak három uralkodott Tibetben; az 1751 és 1960 közötti időszak csaknem 77%-ában régensek uralkodtak. Közép- és Nyugat-Tibet (a tibeti területet a dalai láma uralta) 1950-ben került a kommunista Kína birtokába, miután döntő katonai győzelmet arattak Csamdóban. A 14. dalai láma Indiába 1959-ben menekült, a Tibeti Autonóm Területet 1965-ben hozták létre. 300x300px|Tibet mint kulturális és történeti régió az egymással konkuráló különféle területi igények színjelölésével Tibet határai száműzött csoportok szerint. Tibet Kína szerint. A Tibeti Autonóm Terület (ténylegesen). India igénye Axai Csin részeként. Kína igénye a Tibeti Autonóm Terület részeként. Egyéb, történelmileg-kulturálisan Tibethez kapcsolható területek.
bélyegkép|Tibet leírva Tibeti és Kínai írással
300px|bélyegkép|jobbra|Műholdas kép a régióról
Nyelv
A tibeti nyelvet a Pamírtól kiinduló Himalája és Tien-san hegyvonulatai által körülzárt Tibeti-fennsíkon beszélik. Annak ellenére, hogy óriási területről van szó, a zord időjárás és a természeti körülmények miatt csak mintegy 5-6 millió ember él itt, akiknek ez az anyanyelve. A tibeti nép túlnyomó része a Kínai Népköztársaságban él, azon belül is a Tibeti Autonóm Területen, ahol a lakosság 90%-át teszi ki. Élnek még továbbá a nyugati tartományokban (Szecsuan és Csinghaj), ahol keverednek a kínai és egyéb nemzetiségekkel. Kisebb részük a Himalája hegyvidékén, Indiában, Kasmír állam keleti részein, és a majdnem teljesen tibeti lakosságú Szikkimben és Bhutánban lakik, néhány törzs pedig Kelet-Nepálban.
Földrajza bélyegkép|A Himalája a Tibeti-fennsík déli peremén bélyegkép|Magas fennsíkja miatt Tibetet gyakran nevezik a „világ tetejének” is bélyegkép|balra|A Jarlung Cangpo-folyó
A Tibeti Autonóm Terület a Kína belső-ázsiai területén fekvő Tibeti-fennsík és az azt övező hegyvidékek földrajzi leírását foglalja magába. Tibet földrajzi fogalma nem egyértelmű. A legtágabb értelemben vett Tibet (kínaiul , más néven -tibeti-fennsík (kínai: 青藏高原) 2,3 millió négyzetkilométeren fekszik, nyugat-keleti irányban a Pamírtól a Szecsuáni-medencéig, észak-déli irányban a Tarim-medencétől a Himalájáig terjed. A Föld legnagyobb átlagmagasságú területe: kelet-nyugati csapású, 5000-6000 méteres, helyenként a 8000 métert is megközelítő hegyláncai között 3000–4500 m magasan fekvő medencék vannak. A szűkebb értelemben vett Tibet, a tulajdonképpeni Tibeti-fennsík ennek csak a Kunlun és a Transzhimalája közötti része.
Tibetben található a világ néhány legmagasabb csúcsa, amelyből pár a legmagasabb tíz között szerepel. A Csomolungma a Nepállal közös határon emelkedik, és méteres magasságával a világ legmagasabb hegycsúcsa. Több fontos folyó ered a Tibeti-fennsíkról (elsősorban a mai tartomány területén). Ezek közé tartozik a Jangce, a Sárga-folyó, az Indus, a Mekong, a Gangesz, a Szalvin folyó és a Jarlung Cangpo (Brahmaputra). A Jarlung Cangpo szurdok a világ egyik legmélyebb és leghosszabb szurdoka.
Tibetet Ázsia víztornyának is nevezik, és Kína rengeteg pénzt fektet be különböző vizes projektekbe Tibet területén. Az Indus és a Brahmaputra folyók egy tóból erednek (tibeti: Co Mapham) Tibet nyugati részén, a Kajlás-hegy közelében, amely fontos zarándokhely mint a hindu, mind a tibeti buddhisták számára. A hinduk szerint Siva lakhelye, a tibetiek úgy nevezik, hogy Khang rinpocse.
Tibetben számtalan magasan fekvő tó található, amelyet tibetiül úgy neveznek, hogy co. Ezek közé tartozik többek között a Csinghaj-tó, a Manaszarovar-tó, a Jamdok-tó, a Lhamo La-co és a Raksasztal-tó. A Csinghaj-tó (Koko Nor) egyben Kína legnagyobb tavának is számít.
Az esőárnyék jelenség eredményeképpen a légkör az év kilenc hónapjában nagyon száraz, és az éves hómennyiség mindössze 18 cm. A nyugati hágók évente igen kevés friss havat kapnak, így egész évben járhatóak maradnak. Ezeken a nyugati területeken a hőmérséklet mindenhol jellemző, és a sivár pusztaságot csupán néhány bokor töri meg. A hatalmas, üres pusztaságokon nagy erejű szelek söpörnek végig. Az indiai monszun némi hatást gyakorol Tibet keleti részén. Tibet északi részén nyáron akár egész magas is lehet a hőmérséklet, a tél azonban itt is nagyon hideg.
Élővilág
Történelem
Korai történelem bélyegkép|A Tibeti Birodalom legnagyobb kiterjedése 780-as és 790-es években. bélyegkép|jobbra|Szongcen Gampo szobra egy imafülkében bélyegkép|A 13. dalai láma, Tubten Gyaco bélyegkép|A Mongólia és Tibet barátsági és szövetségi szerződésének egyik példánya A proto-tibeti-burmai nyelveket beszélő népek az i. e. 40. század előtt válhattak el a kínai nép őseitől, amikor az utóbbiak a Jangce völgyében megkezdték a rizstermelést, az előbbiek pedig továbbra is a nomád életmód mellett tartottak ki. A tibeti és a burmai népek és nyelvek elválása i. e. 500 körülre tehető.Van Driem, George "Tibeto-Burman Phylogeny and Prehistory: Languages, Material Culture and Genes"Bellwood, Peter & Renfrew, Colin (eds) Examining the farming/language dispersal hypothesis (2003), Ch 19.
A kínai hagyomány szerint a tibetiek Kr. e. 2200 körül elvándorolt, a Hunanban lakó, régi San Miao nép leszármazottai. Más elképzelések Belső-Ázsiából kivándorolt népcsoportokból eredeztetik őket.
Az első tibeti írásos beszámolók i. e. 313-ban keletkeztek. Hiteles történeti leírások azonban i. sz. 629-ből származnak és Tibet első történelmi királyához, a „tankirálynak” is nevezett Szongcen Gampo nevéhez köthetők.
Az őt követő királyok alatt Tibet regionális nagyhatalommá vált: beolvasztotta a Kuku-nor-tó környékét, a Tarim-medence megszállásával pedig egy évszázadra tibeti fennhatóság alá került a Selyemútnak egy terjedelmes része is. Az észak és kelet felé terjeszkedő tibeti nagyhatalom azonban keleten kínai érdekszférákat sértett. A 690-es évektől hosszan tartó háborúskodás vette kezdetét, amelynek eredményeképpen a tibeti-karluk-abbászida katonai szövetség a híres Talasz-menti csatában (751) megállította a kínaiak nyugati irányú terjeszkedését, sőt 763-ban, a Kínában fennálló polgárháborús helyzetet kiaknázva, a tibeti hadsereg Csangant, Kína akkori fővárosát is elfoglalta.
A tibeti dominancia a két ország viszonylatában azonban hamar véget ért. Glang-dar-ma király (836-842) halála után a tibeti birodalom egészen rövid idő alatt apró hercegségek tucatjaira esett szét. A 822-ben kötött tibeti-kínai béke azonban hosszú időre normalizálta a helyzetet. Később, a 13. század zavaros belső-ázsiai viszonyai nem is tették lehetővé a kínai beavatkozást, az erősödő mongol hatalom ugyanis hamar kiterjesztette a fennhatóságát mindkét államra.
A mongol-tibeti kapcsolat rövidesen konszolidálódott, és a sztyeppei mongolok nemsokára a tibeti kultúra hatása alá kerültek. Ennek jeleként tibeti szerzetesek tucatjai térítették buddhista vallásra a mongol törzseket, egyfajta patrónusviszony alakult ki közöttük: a mindenkori mongol kán biztosította katonáival a rendet az országban, a mongolok egyházi vezetője pedig tibeti volt. Tulajdonképpen mongol megszállásról a szó klasszikus értelmében nem beszélhetünk, hiszen amíg a mongol kán világi fennhatósággal rendelkezett, feltétel nélkül elismerte az éppen aktuális tibeti egyházfőt, mint szellemi vezetőt.
18. század–1950
A gyengülő mongol, majd az erősödő kínai hatalom azonban egészen a 18. század elejéig nem kerül összeütközésbe Tibetben. Az első kínai beavatkozást pedig – meglepő módon -, maguk a tibetiek kérték 1720-ban, amikor az országot megszálló dzsungár csapatok ellen külföldön kerestek támogatót.
A máig tartó kínai fennhatóságot Tibet felett az 1720-as évektől számíthatjuk, konkrétabban 1793 utántól, hiszen a kínai császár nem megszállta Tibetet, hanem inkább a mongol kánok patrónusi intézményét vette át. Kijelenthetjük, hogy az 1790-es évekig kínai sereg nem is tartózkodik állandóan Tibetben. Az állam irányítását a lhászai tibeti kormányra bízzák, a császárt pedig egy hol helytartónak (ambán), hol követnek nevezett személy képviselte. A folyamatos belpolitikai zavargások következtében a kínaiak a közvetlen beavatkozás mellett döntöttek. 1793-tól végleg megszilárdul az ambanátus intézménye, s a mindenkori tibeti kormány felett álló két ambán a fővárosban állomásozó kínai helyőrségre támaszkodva erős befolyásra tett szert. A gyakran korrupt, a császári udvarba hamis jelentéseket küldő ambánok azonban - tudatosan - instabillá tették a helyzetet az országban. A külvilágtól szinte hermetikusan elzárt Tibet hivatalos uralkodói, a dalai lámák közül négy (9-12.) meg sem érte a nagykorúságot, hanem tisztázatlan körülmények között fiatalon elhunytak, és a hatalmat gyakorló régensi intézmény is éles belpolitikai csatározások céljává vált. Mindezek következtében az ambánok, az igen kis létszámú, mindössze 3-4 ezer fős kínai csapatokkal megtámogatva, képviselték az egyetlen igazi hatalmi centrumot. A kínai befolyás egészen a 19. század végéig konzerválódott, változást majd csak az angol térhódítás hoz a század végén. 1864-65-ben indiai brit csapatok szállták meg Bhutánt, és felderítőik révén elkezdik Tibet bevonását érdekszférájukba. A Kínában is terjeszkedni próbáló angolok 1886-ban, 1890-ben és 1893-ban több kereskedelmi egyezményt kötöttek a mandzsu császárral, amelyek következtében a britek Tibetben is kereskedelmi jogokat kaptak.