bélyegkép|jobbra|260px|Talleyrand címere
Charles-Maurice de Talleyrand-Périgord (kiejtése: ʃaʁl moʁis də tal(ɛ)ʁɑ̃ peʁiɡɔʁ; röviden, közkeletűen Talleyrand; kiejtése kb. tal(e)ran) (Párizs, 1754. február 2. – Párizs, 1838. május 17.) Autun püspöke, Périgord, majd Benevento (1806), utána Dino (1815) hercege. Kiemelkedő, de ellentmondásos megítélésű francia politikus, diplomata, államférfi volt. Sikeresen tevékenykedett XVI. Lajos, a nagy francia forradalom, majd Napóleon, XVIII. Lajos, X. Károly és I. Lajos Fülöp szolgálatában. A történészek egy része szerint rendkívül tehetséges diplomataként és politikusként következetesen és eredményesen működött az akkoriban a jövőt képviselő feltörekvő polgárság érdekei védelmében. Mások szerint erkölcsileg romlott, született áruló volt, aki minden megbízóját elárulta, és kizárólag egyéni haszonszerzés volt a célja. Kétségtelenül végtelenül pénzéhes és korrupt volt, de egy olyan korban, amikor ez nem csak általános, hanem szinte elfogadott volt; viszont társadalmilag és politikailag általában kitűnő pontossággal értékelte a helyzetet és a jövő fejlődési vonalait, felismeréseihez következetesen ragaszkodott és azoknak megfelelően, a társadalmi és a francia nemzeti érdekek védelmében cselekedett. Síkraszállt a forradalmi és a fehérterror ellen egyaránt, nemzetközileg is a békés megoldások híve volt, ellenezte Napóleon céltalan, önsorsrontó hódító politikáját. Ebben a gyors változásokkal terhes történelmi időszakban az általa támogatott rendszereket és uralkodókat akkor hagyta el, amikor azok sorsa – gyakran saját hibájukból – már megpecsételődött, és a történelmi-társadalmi fejlődés új irányt vett.
Származása, tanulmányai Előkelő és régi, de elszegényedett nemesi családból származott. Apja Charles-Daniel de Talleyrand-Périgord (1734–1788), főnemes, aki mindössze 20 éves volt Charles-Maurice születésekor, Versailles-ban élt feleségével, Alexandrine de Damas d'Antigny-val (1728–1809). A családi hagyományok szerint az első ősük a 9. században Kopasz Károly rokona volt. Újabb kutatások azonban a família ilyen fokú ősiségét, a kora középkori Périgord grófokkal való rokonságukat kétségbe vonják. Talleyrand maga azonban – ahogy környezete is – mélyen hitt családja ősi arisztokrata mivoltában.
Gyermekkorától fogva erősen sántított jobb lábára, ortopéd cipőt kellett viselnie, ami nagyon kedvezőtlen hatással volt lelki fejlődésére is. Sánta ördögnek csúfolták (diable boiteux). Életrajzíróinak egy része szerint rokkantsága veleszületett volt, ő maga azonban memoárjaiban szüleit, illetve dadáját teszi felelőssé, akik nem törődtek vele, és így leesett egy magas komódról. Mindenesetre Talleyrand örömtelen gyermekkorra emlékezett vissza. Szülei a fizikai alkalmatlansága miatt kizárták az elsőszülöttségből, nevelőhöz adták, és évekig nem törődtek vele. Iskoláit kollégiumban élve végezte, örökké a magányosság érzése uralkodott rajta.
Tanulmányaiban nem volt szorgalmas, de 15 éves korára azért befejezte az iskolát, és nagybátyja, Alexandre Angélique de Talleyrand-Périgord, akkor Reims érseke támogatásával papi szemináriumba lépett – mivel szülei másra alkalmatlannak tekintették. A papi rend ekkoriban megfelelő megoldás volt olyan nemesi ifjak eltartására, akik nem voltak alkalmasak a katonai szolgálatra, vagy szüleik nem voltak elég gazdagok ahhoz, hogy – a szokásoknak és a jogi lehetőségeknek megfelelően – a polgári közigazgatásban vásároljanak számukra állást. Talleyrand-t nem vonzotta a papi pálya, gyűlölte a reverendát, és hideg szkeptikusként fejezte be a szemináriumot.
Egyházi pályafutása Talleyrand a Saint-Sulpice-templom papneveldéjében fejezte be tanulmányait. Ekkor jelentette ki: „Arra kényszerítenek, hogy pap legyek, de meg fogják bánni”. A papi szeminárium épülete előtt sétálgatott az utcán barátnőjével. Pappá szentelése után megfelelően jövedelmező hivatal után nézett, egyidejűleg szerelmi kalandokkal töltötte idejét. Rokkantsága ellenére szellemességével számtalan nőt meghódított. Mindig ő hagyta el szeretőit, akik aztán arra panaszkodtak, hogy őutána mindenki más unalmasnak tűnt. Madame Dubarry szalonjában kijelentette: „Párizs olyan város, ahol sokkal könnyebb egy nőt meghódítani, mint egy jól jövedelmező káplánságot!”
21 éves korában, 1775-ben azonban már abbé lett Reimsben, és szerepet kapott XVI. Lajos koronázási szertartásán, nemsokára pedig fővikáriussá lépett elő ugyanott. Tehetsége itt is gyorsan megnyilvánult: 1780-tól öt évig a francia katolikus egyház egyik legmagasabb rangú gazdasági végrehajtó tisztségét töltötte be. Az egyik vezető francia egyháztörténész szerint „a század egyik legjelentősebb általános ügyvivője” volt a katolikus egyházban. Felváltva élt Reimsben és Párizsban, ahová az egyház delegálta a kormánnyal az egyházi adókról és más pénzügyi kérdésekről folytatandó tárgyalásokra. Gondtalan társasági életet élt, ügyesen építette kapcsolatait az udvarban. Később klasszikussá vált az a mondása, hogy „aki nem élt 1789 előtt, nem ismeri az élet igazi édességét”. 1788. november 2-án XVI. Lajos kinevezte őt Autun püspökévé. Hamarosan megkapta emellé egy királyi apátság jövedelmeit is.
1789 elején szentelték fel püspökké. Rövid, de intenzív választási kampány után a papi rend helyi képviselőjének választatta meg magát az akkor összehívott rendi gyűlésre, amely a forradalom közvetlen előzménye lett. Kitért a húsvéti mise személyes megtartása elől, és sürgősen, végleg elhagyta Autunt, Párizsba utazott.
A forradalom híve bélyegkép|jobbra|Madame de Flahaut, Talleyrand hosszú időn át „hivatalos” szeretője és barátja bélyegkép|jobbra|Talleyrand La Fayette tábornok oldalán az 1790. július 14-i nemzeti ünnepen. Korabeli festmény
Mint sokan mások, Talleyrand is érezte a közelgő forradalmat, de ő azt is felismerte, hogy a rendi gyűlésben a harmadik rend, a polgárság összehasonlíthatatlanul erősebb lesz a másik kettőnél. Álláspontját maga a következőképpen fogalmazta meg: „egyetlen észszerű megoldás maradt: engedni, mielőtt erre erőszakkal kényszerítenek, olyan időben, amikor ezt az engedékenységet még az érdemünkül számíthatják be.” Ezért, bár a papi rend képviseletében választották meg, Versailles-ban hamarosan átvonult a papi rend terméből a harmadik rend termébe, és ott a nép barátjaként, a privilégiumok ellenségeként, az elnyomottak védelmezőjeként szónokolt. Annyira meg volt győződve a monarchia közeli bukásáról, hogy végtelen anyagiassága ellenére visszautasította azt a pénzt, amivel a királyi udvar meg akarta vesztegetni. Memoárjából az is kitűnik, hogy nem csak elkerülhetetlennek, hanem végső soron az ország számára is hasznosnak tartotta a forradalmat.
Belevetette magát a munkába, és a forradalom első három évében olyan értékekért szállt síkra, amelyek máig érvényesek maradtak. Vezető szerepet vállalt az Emberi és polgári jogok nyilatkozata megfogalmazásában, ő volt a szerzője a híres VI. fejezetnek, amely a polgároknak a törvény előtti egyenlőségét fogalmazta meg. Óriási jelentősége volt a forradalom gazdasági túlélése és a további fejlődése szempontjából annak, hogy 1789 októberében, püspökként, javasolta az Alkotmányozó Nemzetgyűlésnek az egyházi földek kincstári tulajdonba vételét (későbbi elárverezésük érdekében), és azonnal megfelelő törvényjavaslatot is benyújtott. A forradalom egyik fontos célja ugyan a magántulajdon szentségének biztosítása volt (a korábbi királyi önkénnyel szemben), de Talleyrand bravúrosan áthidalta ezt a problémát: az indoklásban kifejtette, hogy az egyházi tulajdon egészen más természetű, mint a közönséges magántulajdon, és az állam bátran kisajátíthatja. Ezzel Talleyrand hihetetlen népszerűséget szerzett, és 1790 februárjában a Nemzetgyűlés az elnökévé választotta.
Közben azonban magánéletében nem tagadta meg önmagát; egyszerre két előkelő hölggyel folytatott bonyolult szerelmi viszonyt, esténként kártyaklubokban játszott nagy tétekben, és amikor a spanyol követ kezdeményezte a Franciaországgal fennálló kereskedelmi egyezmény megújítását, a Nemzetgyűlés diplomáciai bizottságának tagjaként amerikai dollár kenőpénzt kért és kapott tőle.
Az egyházi javak elkobzása miatt a papság és a nemesség gyűlölte Talleyrand-t, de velük mint a múlt képviselőivel, már nem törődött. 1790. július 14-én nagy részt vállalt az új nemzeti ünnep megteremtésében és lebonyolításában, teljes püspöki díszben jelent meg, „megtestesítve az evangélium és a forradalmi testvériség egybeolvadását”. Megáldotta a királyi családot, a Nemzeti Gárdát, a Nemzetgyűlés tagjait, a forradalmi tömegeket egyaránt. Este és éjjel aztán – saját visszaemlékezései szerint – egymás után két kártyaklubban robbantott bankot, majd egyik szeretőjéhez, Laval grófnőhöz sietett, és boldogan mutatta neki a nyereség pénzhalmait – még a kalapja is tele volt bankókkal.
Még egyszer vehette hasznát püspöki süvegének: a pápa ellenében püspökké szentelte azokat a papokat, akik szolgálatokat tettek az új rendnek. Ezután azonban már a pápa kiközösítette. Talleyrand első reagálásaképpen a forradalmi Franciaország nevében visszautasította az egyházfő erre vonatkozó jogát, de aztán élt az alkalommal és végleg levetette az általa amúgy is gyűlölt papi talárt.
1792 januárjában a francia forradalmi kormány attól tartott, hogy a monarchista Európa háborút indít ellene. Ezért diplomáciai feladatot bíztak Talleyrand-ra, Londonba küldték, hogy eszközölje ki Anglia semlegességét egy európai háború esetére. Londonban a közvélemény nagyon ellenségesen fogadta, a sajtó intrikusnak, tolvajnak és kiugrott papnak titulálta. Az angol arisztokrácia, az udvarral az élen, az emigráns francia királypártiak mellett állt. Talleyrand azonban ebben a helyzetben is megmutatta tehetségét, a támadásokat fel sem vette, hatalmas önbizalommal tárgyalt, és – legalábbis egy évre – biztosította is Anglia semlegességét.
Emigrációban A köztársaság kikiáltása 1792 augusztusában azonban meggyőzte Talleyrand-t arról, hogy az ország egyre veszélyesebbé válik a számára is; megérezte a terror időszakának közeledését. Még megfogalmazta azt a forradalmi hévvel átitatott jegyzéket, amelyben Nagy-Britannia kormányát értesítették a trónfosztás szükségességéről, aztán útlevelet kért a maga számára azzal, hogy Angliában akar tárgyalni a közös súly- és hosszmértékek elfogadásáról. A téma valóban napirenden volt, de Talleyrand menekülésének igazi oka az volt, hogy a frissen trónfosztott király iratai között olyan, tőle származó levelek is voltak, amelyek minden bizonnyal a vesztét okozták volna. Egy jellemző anekdota szerint a francia partokat elhagyó hajón így suttogott maga elé: „Leshetik, amíg én még egyszer forradalmat csinálok mások számára…” Szeptember 10-én távozott, és decemberben már vádat emeltek ellene. Miután megtagadta a hazatérést, 1793 augusztusában hivatalosan is emigránsnak nyilvánították, vagyonát elkobozták.