Mahdi Arab írás المهدي Tudományos átírás al-Mahdī Magyaros átírás mahdi Jelentése „a helyesen vezetett” Vallási közeg iszlám eszkatológia, szunnita iszlám, síita iszlám Kapcsolódó fogalmak ad-Daddzsál, Íszá, imám, káim, gajba, kijáma
A mahdi (arabul: المهدي, tudományos átírással: al-Mahdī, „a helyesen vezetett”) a legtöbb muszlim hagyományban olyan végidőbeli alak, akinek megjelenését az igazságtalanság megszüntetésével, a vallási rend helyreállításával és a végítéletet megelőző eseményekkel kapcsolják össze.Wilferd Madelung: „al-Mahdī”. In: P. Bearman – Th. Bianquis – C. E. Bosworth – E. van Donzel – W. P. Heinrichs (szerk.): The Encyclopaedia of Islam. 2. kiadás, 5. kötet. Leiden: Brill, 1986, 1230–1238. A mahdi név szerint nem szerepel a Koránban; alakja főként hadíszokban, síita imámhagyományokban, valamint a fitan („megpróbáltatások”) és maláhim („nagy csaták”) néven ismert apokaliptikus irodalomban jelenik meg.Hugh Beattie: The Mahdi and the End-Times in Islam. The Open University, 2011.
A mahdi szerepét a muszlim irányzatok eltérően értelmezik. A szunnita hagyományok többségében a mahdi a jövőben megjelenő igazságos vezető, aki Mohamed családjából származik; a tizenkettes síita teológia viszont a 9. században született tizenkettedik imámot, Muhammad al-Mahdit azonosítja vele.Said Amir Arjomand: „The Crisis of the Imamate and the Institution of Occultation in Twelver Shi‘ism: A Sociohistorical Perspective”. International Journal of Middle East Studies, 28. évf., 4. sz. (1996), 491–515. A fogalom történeti jelentőségét az adja, hogy a mahdi-várás nemcsak teológiai elképzelés volt, hanem több politikai, reform- és lázadó mozgalom legitimációjában is szerepet játszott, például a fátimidák, az almohádok, az indiai Mahdavijja, a szudáni mahdista mozgalom és az ahmadijja esetében.Mercedes García-Arenal: „Introduction”. Revue des mondes musulmans et de la Méditerranée, 91–94. sz. (2000), 7–16.
Etimológia és alapfogalmak
A mahdi szó az arab h-d-j gyökből származik, amely a vezetés, útmutatás és helyes irányba terelés jelentésköréhez kapcsolódik. A klasszikus arab al-Mahdī jelentése „a helyesen vezetett” vagy „az isteni útmutatásban részesülő”. A kifejezés korai használata nem feltétlenül volt eszkatologikus: vallási-politikai megtisztelő címként is előfordult, és csak fokozatosan vált a végidők igazságos vezetőjének megnevezésévé.Torsten Hylén: „Mukhtār and the Mahdī: A Critical Inquiry into the Sources”. DIN: Tidsskrift for religion og kultur, 2. sz. (2017), 138–157.
A témához több arab fogalom kapcsolódik. A káim (tudományos átírással: qāʾim, „aki felkel”) főként síita közegben a jogtalan uralom ellen fellépő, végidőbeli imámra utal. A gajba (ghayba) „rejtőzködést” vagy „okkultációt” jelent, és a tizenkettes síita tanításban a tizenkettedik imám láthatatlanná válásának állapotát jelöli. A zuhúr (ẓuhūr) az elrejtőzött imám újramegjelenése; a radzsa (rajʿa) pedig egyes síita hagyományokban bizonyos személyek végidőbeli visszatérésének tanítása. Az ad-Daddzsál (al-Dajjāl) az iszlám apokaliptikus hagyomány hamis messiás- vagy antikrisztus-szerű alakja, akinek legyőzése több elbeszélésben Íszá, vagyis Jézus visszatéréséhez kapcsolódik.David Cook: Studies in Muslim Apocalyptic. Princeton: Darwin Press, 2002.
Források az iszlám hagyományban
Korán és hadíszok
A Korán nem említi név szerint a mahdit. Tartalmaz viszont végidővel kapcsolatos elemeket, például az utolsó ítéletet, Góg és Magóg alakját, valamint olyan kozmikus jeleket, amelyeket későbbi muszlim magyarázatok apokaliptikus keretbe illesztettek. A mahdi alakja ezért nem közvetlen koráni tanításként, hanem későbbi hagyományanyagban bontakozott ki.
A szunnita hadíszanyagban a mahdihoz kapcsolt elbeszélések nem a két legtekintélyesebb hadíszgyűjtemény, al-Buhári és Muszlim gyűjteményeinek központi részeiként jelennek meg, hanem más gyűjteményekben, például Abú Dáúd asz-Szidzsisztáni, at-Tirmidzi, Ibn Mádzsa, al-Hákim és at-Tabaráni műveiben.Ibn Khaldún: The Muqaddimah: An Introduction to History. Ford. Franz Rosenthal. Princeton: Princeton University Press, 1967, 2. kötet, 156–200. Abú Dáúd Kitáb al-mahdi című fejezete olyan hagyományokat közöl, amelyek szerint a mahdi Mohamed háznépéből, Fátima leszármazottai közül származik, neve Mohamed nevével egyezik, és igazsággal tölti meg a földet, miután az igazságtalansággal telt meg.Abú Dáúd asz-Szidzsisztáni: Szunan Abí Dáúd, Kitáb al-mahdi, 4282–4285. A hadíszszámozás kiadásonként eltérhet.
A hadíszok értékelése vitatott. Több szunnita tudós elfogadta a mahdiról szóló hagyományokat, míg Ibn Khaldún részletesen bírálta számos láncolatukat, és arra a következtetésre jutott, hogy a bizonyítékanyag nagy része gyenge vagy problematikus. Más szerzők, például as-Saukáni és egyes későbbi szunnita hadísztudósok Ibn Khaldúnnal szemben azt állították, hogy a mahdi-hagyományok összességükben olyan sok úton maradtak fenn, hogy hiteles eszkatológiai várakozásként kezelhetők. A vita ezért nem egyszerűen a mahdi „létezéséről”, hanem a hadíszok hitelességének, értelmezésének és dogmatikai súlyának kérdéséről szól.
Síita források és apokaliptikus irodalom
A síita hagyományban a mahdi és a káim alakja korán összekapcsolódott az imámátus tanával. A tizenkettes síita alapforrások közé tartozik al-Kulajni al-Káfí című gyűjteményének Kitáb al-huddzsa része, asz-Szadúk Kamál ad-dín va-tamám an-niʿma című műve, an-Numáni és at-Túszi Kitáb al-gajba című munkái.Jassim M. Hussain: The Occultation of the Twelfth Imam: A Historical Background. London: Muhammadi Trust, 1982. Ezek a művek nem semleges történeti beszámolók, hanem imámita teológiai és hagyománygyűjtő munkák; történeti használatukhoz ezért forráskritika szükséges.
A fitan és maláhim irodalom a politikai zűrzavarokról, háborúkról, végidőbeli csatákról és rendkívüli jelekről szóló elbeszélések gyűjtőneve. Nuajm ibn Hammád Kitáb al-fitan című műve a legkorábbi ismert ilyen gyűjtemények közé tartozik, de sok benne szereplő hagyományt a későbbi hadíszkritika gyengének vagy bizonytalannak minősített. Ez a forrástípus fontos a történeti kutatás számára, mert megmutatja, hogyan kapcsolódtak össze a politikai válságok, a végidő-várakozások és az uralkodói legitimáció kérdései.
Történeti kialakulás
A mahdi-eszme kialakulása a korai iszlám politikai és vallási konfliktusaihoz kapcsolódott. Mohamed halála után a közösség vezetésének kérdése gyorsan vitatottá vált; a későbbi síita értelmezések szerint Ali ibn Abi Tálibnak és leszármazottainak különleges joga volt az imámátusra, míg a szunnita történeti emlékezet a kalifák sorát másképpen értelmezte.Hossein Modarressi: Crisis and Consolidation in the Formative Period of Shi‘ite Islam: Abū Ja‘far ibn Qiba al-Rāzī and His Contribution to Imamite Shi‘ite Thought. Princeton: Darwin Press, 1993. A 7. század második felének polgárháborúi, Kerbela 680-as eseményei és az Omajjádokkal szembeni elégedetlenség kedvező közeget teremtettek a megváltó vagy igazságos helyreállító vezető várásának.
A kutatás gyakran összekapcsolja a mahdi eszkatologikus jelentésének kialakulását al-Muhtár ibn Abi Ubajd 685–687 közötti kufai mozgalmával, amely Ali egyik fiát, Muhammad ibn al-Hanafijját tekintette különleges vezetőnek. Hylén azonban óvatosságra int: szerinte bizonyítható, hogy al-Muhtár használta a mahdi címet Ibn al-Hanafijjára, de az nem bizonyítható egyértelműen, hogy már nála teljesen messiási, végidőbeli értelemben szerepelt volna. Ibn al-Hanafijja halála után a kajszánijja egyes követői úgy vélték, hogy nem halt meg, hanem rejtőzködik, és visszatér majd igazságot teremteni; ez a gondolat későbbi síita okkultációs tanokkal is összevethető.
A mahdi-várás nem kizárólag síita környezetben fejlődött. Az Abbászida forradalom idején és után a végidőbeli igazságos uralkodó motívuma szunnita és szélesebb muszlim közegben is terjedt. A fekete zászlók, a keleti hadseregek, az igazságtalan uralkodók bukása és a végidőbeli vezető megjelenése olyan motívumok, amelyek politikai válságok idején különösen erős értelmező keretet adtak.
A későantik vallási környezet is fontos háttér. A zsidó, keresztény és zoroasztriánus eszkatológiában is megtalálhatók olyan alakok és motívumok, amelyek a végidőbeli igazságos uralkodó, az Antikrisztus, Góg és Magóg, illetve a világvége előtti nagy háborúk témáihoz kapcsolódnak.Mohamed Osman Salih: Mahdism in Islam up to 260 A.H./874 A.D. and Its Relation to Zoroastrian, Jewish and Christian Messianism. PhD-disszertáció. University of Edinburgh, 1976. Lindstedt a „utolsó római császár” keresztény apokaliptikus alakját a muszlim mahdi-hagyományokkal összevetve rámutat arra, hogy a későantik és kora középkori vallási kultúrák végidő-elbeszélései egymással érintkező motívumkészletből dolgoztak.Ilkka Lindstedt: „The Last Roman Emperor, the Mahdī, and Jerusalem”. In: Antti Laato (szerk.): Understanding the Spiritual Meaning of Jerusalem in Three Abrahamic Religions. Leiden–Boston: Brill, 2019, 205–228.
Szunnita értelmezések
A szunnita iszlámban a mahdi-hit széles körben elterjedt, de általában nem tartozik a hit alapelvei közé. A legtöbb szunnita hagyomány szerint a mahdi Mohamed családjából, Fátima leszármazottai közül származó igazságos férfi lesz, akinek megjelenése a végidők egyik jele. Több hagyomány Haszan ibn Ali leszármazási vonalát hangsúlyozza, ami megkülönbözteti a szunnita elvárt mahdi-képet a tizenkettes síita tanítástól, amely Huszajn vonalán keresztül vezeti le a tizenkettedik imámot.
A szunnita hagyományanyagban a mahdi gyakran Íszá, vagyis Jézus visszatérésének korában jelenik meg. Egyes elbeszélésekben a mahdi vezeti a közösséget, Jézus pedig mögötte vagy vele együtt imádkozik; más változatokban Jézus legyőzi ad-Daddzsált, és a mahdi szerepe kevésbé hangsúlyos. A részletekben jelentős eltérések vannak: a mahdi uralkodásának hossza például különböző hagyományokban hét, kilenc vagy más számú évként szerepel.
Szunnita környezetben a mahdi-hitet többféleképpen értelmezték. A hagyományos hadísztudósok egy része elfogadta, és a végidőkről szóló tanítás részeként kezelte. Mások óvatosabbak voltak, különösen azért, mert a hagyományok láncolatai és tartalma gyakran eltérnek egymástól. A modern szunnita reformgondolkodás egyes képviselői, például Ahmad Amín és Rasíd Ridá köre, a mahdi-hit politikai és felekezeti eredetét hangsúlyozta, vagy legalábbis csökkenteni kívánta dogmatikai súlyát.David Cook: „Ḥadīth, Authority and the End of the World: Traditions in Modern Muslim Apocalyptic Literature”. Oriente Moderno, új sorozat, 21. évf. / 82. évf., 1. sz. (2002), 31–53.
Tizenkettes síita értelmezések
A tizenkettes síita iszlámban a mahdi a hit központi alakja. A tanítás szerint Muhammad ibn al-Haszan al-Aszkari, a tizenkettedik imám 869 körül született, apja, Haszan al-Aszkari halála után pedig elrejtőzött. A síita hagyomány őt nevezi Muhammad al-Mahdinak, az elrejtőzött imámnak, aki a végidőkben újra megjelenik, hogy beteljesítse az imámátust és igazságot hozzon.
A tizenkettes síita doktrína két okkultációs korszakot különböztet meg. A „kis okkultáció” 260/874 és 329/941 között tartott; ebben az időben a hívők szerint az imám négy küldöttön, az úgynevezett „négy szafíron” vagy „négy nagyköveten” keresztül tartott kapcsolatot a közösséggel. A negyedik szafír halála után kezdődött a „nagy okkultáció”, amely a tizenkettes síita felfogás szerint a mai napig tart.
Az okkultáció tana nem csupán jámbor legenda, hanem intézményi és politikai következményekkel járó teológiai megoldás volt. Haszan al-Aszkari halála után a közösség öröklési válságba került, mert nyilvánosan ismert felnőtt fiúörökös nem állt rendelkezésre. Arjomand és Modarressi szerint a 9–10. század fordulóján az imámita közösség több csoportra szakadt, és a tizenkettedik imám rejtőzködésének tana fokozatosan vált a későbbi tizenkettes síizmus meghatározó magyarázatává.