bélyegkép|A tékozló fiú példázata a keresztény hagyományban gyakori képe az isteni irgalomnak és kegyelemnek.
A kegyelem vallási értelemben az isteni jóindulat, ajándék, irgalom vagy segítség megnevezése. A kereszténységben különösen Isten ingyenes, érdemtelenül adott szeretetét és üdvözítő segítségét jelenti, amely által az ember bűnbocsánatban, megújulásban és az üdvösség reményében részesülhet. A különböző keresztény hagyományok egyetértenek abban, hogy az üdvösség Isten ajándéka, de eltérően magyarázzák a kegyelem, a hit, a szabad akarat, a jócselekedetek, a szentségek és a megigazulás kapcsolatát. Más vallásokban is találhatók a kegyelemhez hasonló fogalmak, például az isteni irgalom, könyörület, áldás, kegy vagy megszabadító segítség, de ezek jelentése a vallási összefüggéstől függően változik.
Etimológia és szóhasználat
A magyar kegyelem szó a kegy, kegyes, kegyelmes szócsoporthoz kapcsolódik, és tág értelemben jóindulatot, irgalmat, méltányosságot, elengedést vagy ajándékozó kedvezést is jelenthet. Emiatt a hétköznapi és jogi nyelvben is használatos, például büntetés elengedésére vagy mérséklésére. A vallási és teológiai használat azonban ennél szűkebb: az ember és Isten viszonyára, különösen Isten üdvözítő működésére vonatkozik.
A keresztény teológiában a kegyelem latin megfelelője a gratia, görög megfelelője pedig a kharisz (χάρις). A görög szó jelenthet kedvességet, jóakaratot, hálát, ajándékot vagy kegyet. Az Újszövetségben különösen Pál apostol leveleiben válik központi teológiai fogalommá. A gratia a nyugati teológiában egyszerre jelölheti Isten jóindulatát, az embernek adott természetfölötti ajándékot, valamint az ebből fakadó hálát is.Magyar katolikus lexikon, „kegyelem”, „kegyelemtan”. Szent István Társulat, Budapest.Reginald Garrigou-Lagrange: Grace. Commentary on the Summa Theologica of St. Thomas, Ia IIae, q. 109–114. B. Herder Book Co., St. Louis–London, 1952.
A keresztény hagyományban fontos különbség van az általános értelemben vett isteni jóság és a szorosabb értelemben vett üdvözítő kegyelem között. A teremtés, az élet, az értelem vagy a lelkiismeret is Isten ajándékaként értelmezhető, de a kegyelemtan többnyire arról a természetfölötti ajándékról beszél, amely az embert Isten életében való részesedésre, megtérésre és üdvösségre vezeti.Előd István: Katolikus dogmatika. Szent István Társulat, Budapest, 1978, IV. főrész: „Kegyelemtan”.
Alapfogalmak
A kegyelemtan több olyan fogalmat használ, amely első olvasásra nehéznek tűnhet. Ezek a fogalmak a keresztény hagyományokban nem mindig azonos hangsúllyal szerepelnek.
Fogalom Rövid magyarázat Megjegyzés Áteredő bűn Az emberiség Istentől való eredeti elszakítottságának és sebzettségének állapota, amely a keresztény tanítás szerint minden embert érint. A katolikus tanítás szerint nem a személyes bűnnel azonos, és nem jelenti azt, hogy az emberi természet teljesen rosszá vált; inkább megsebzett és gyógyításra szoruló állapot. Megigazulás Az a folyamat vagy isteni tett, amely által a bűnös ember Isten előtt igaz helyzetbe kerül. Katolikus értelmezésben bűnbocsánat és belső megszentelő megújulás; sok protestáns hagyományban elsősorban Isten igaznak nyilvánító ítélete. Forenzikus megigazulás Jogi vagy ítéleti jellegű megigazulás-felfogás. Hasonlattal: olyan, mint amikor a bíró a vádlottat felmenti vagy igaznak nyilvánítja. A protestáns teológiák egy része ezzel írja le a megigazulás fő mozzanatát. Theószisz „Istenivé válás”, vagyis az ember részesedése Isten életében. A keleti ortodox teológiában központi fogalom: nem azt jelenti, hogy az ember természet szerint Istenné válik, hanem hogy kegyelemből egyre inkább Istenhez hasonlóvá lesz. Szünergia Isten kegyelme és az ember szabad együttműködése. Különösen a keleti kereszténységben hangsúlyos, de a katolikus tanításban is jelen van a kegyelem és szabad akarat viszonyának leírásában. Segítő kegyelem Isten átmeneti belső segítsége, amely megvilágosítja az értelmet és megerősíti az akaratot. Latin neve gratia actualis. Például a megtérésre indító felismerés vagy a jó megtételére adott belső erő. Megszentelő kegyelem Tartós kegyelmi állapot, amely a keresztény tanítás szerint Isten életében való részesedést ad. Latin neve gratia sanctificans vagy gratia habitualis. Katolikus értelmezésben a lélekben marad mindaddig, amíg súlyos bűn el nem veszi. Elégséges és hatékony kegyelem Az elégséges kegyelem valódi lehetőséget ad az üdvös cselekvésre; a hatékony kegyelem ténylegesen el is vezeti az embert az adott jó cselekedetre. Egyszerű hasonlattal: az elégséges kegyelem olyan, mint a nyitott ajtó és a belépés lehetősége; a hatékony kegyelem az a segítség, amely ténylegesen át is segít az ajtón. A hasonlat csak szemléltető, nem teljes dogmatikai meghatározás.
Kegyelem a Bibliában
Ószövetség
Az Ószövetségben a későbbi teológiai értelemben vett „kegyelemtan” még nem jelenik meg kidolgozott rendszerként, de számos fogalom előkészíti. Ilyen a héber ḥesed vagy chesed, amely Isten szövetségi hűségét, irgalmas szeretetét és jóságát jelöli, valamint a raḥamim, amely könyörületet, irgalmat, anyai jellegű részvétet is kifejezhet. Isten kegyelme az Ószövetségben gyakran konkrét tettekben mutatkozik meg: kiválasztásban, szövetségkötésben, szabadításban, bűnbocsánatban és vezetésben.H. J. Zobel: „ḥesed”. In: G. Johannes Botterweck – Helmer Ringgren – Heinz-Josef Fabry (szerk.): Theological Dictionary of the Old Testament, 5. köt. Eerdmans, Grand Rapids, 1986, 44–64.
A Kivonulás könyvében Isten úgy jelenik meg, mint „irgalmas és kegyelmes” Úr (Kiv 34,6). A zsoltárok sok helyen Isten hűségét és irgalmát ünneplik, különösen a bűn, veszély, betegség vagy elnyomás tapasztalatával szemben. Az Ószövetségben az ember teljesen Istentől függ: a teremtés, a szövetség, a törvény, a prófétai figyelmeztetés és a szabadítás mind Isten kezdeményező jóságának jelei.
Újszövetség
Az Újszövetségben a görög kharisz szó a kegyelem egyik fő kifejezése. János evangéliuma szerint Jézus Krisztusban „kegyelem és igazság” jelent meg (Jn 1,14–17). A keresztény értelmezésben Jézus nemcsak hirdeti Isten irgalmát, hanem személyében közvetíti is: bűnöket bocsát meg, betegeket gyógyít, megtérésre hív, és életét adja az emberek üdvösségéért.
Az evangéliumok több története a kegyelem konkrét megtapasztalásaként olvasható. Zakkeus történetében (Lk 19,1–10) Jézus kezdeményező odafordulása megtérést és jóvátételt indít el. A kánaáni asszony története (Mt 15,21–28; Mk 7,24–30) az irgalomért való kitartó könyörgést mutatja be. A keresztre feszített megtérő lator (Lk 23,39–43) példája a késői megtérés és az ajándékszerű üdvösség egyik legismertebb újszövetségi képe. A tékozló fiú példázata (Lk 15,11–32) pedig az Atya megbocsátó irgalmát szemlélteti.
Pál apostol leveleiben a kegyelem különösen szoros kapcsolatban áll Krisztus halálával és feltámadásával. A Rómaiaknak írt levél szerint „a bűn zsoldja a halál, Isten kegyelmi ajándéka azonban az örök élet Krisztus Jézusban” (Róm 6,23). Pál a kegyelmet nem puszta erkölcsi buzdításként, hanem az új üdvrend megnyilvánulásaként értelmezi: az ember nem a mózesi törvény cselekedetei által, hanem Krisztus érdeméből és Isten ajándékából igazul meg (Róm 3–6; Gal 2–3; Ef 2,8–10).
Kegyelem és Szentlélek
A keresztény Újszövetség szerint a kegyelem elválaszthatatlan a Szentlélek működésétől. A Szentlélek adja az új életet, a hitet, a reményt, a szeretetet, a belső megújulást és a közösség építésére szolgáló karizmákat. Pál apostol a karizmákat is a kegyelem ajándékainak tekinti (Róm 12; 1Kor 12), de megkülönböztethető az egyén megszentelésére irányuló kegyelem és a közösség javára adott szolgálati ajándék.
A kegyelemtan történeti fejlődése
Patrisztikus kor
Az első keresztény századokban a kegyelemről szóló tanítás nem önálló dogmatikai fejezetként jelent meg. A kegyelmet a megváltás, a keresztség, az Eucharisztia, a bűnbocsánat, a Szentlélek és az új élet összefüggésében tárgyalták. Az apostoli atyák írásaiban együtt szerepel az erkölcsi megtérés, a szentségi élet és a Krisztus-követés hangsúlya.
A görög egyházatyák gyakran az isteni életben való részesedés felől közelítettek. Iréneusz a gnosztikus önmegváltási elképzelésekkel szemben Isten üdvtörténeti tervét hangsúlyozta, amelyben Krisztus összefoglalja és helyreállítja az emberiséget. Alexandriai Kelemen, Órigenész, Nüsszai Gergely és más keleti szerzők a kegyelmet a Szentlélek hatásával, a megtisztulással, a megvilágosodással és az isteni életben való részesedéssel kapcsolták össze. Alexandriai Szent Atanáz híres megfogalmazása szerint Isten Fia emberré lett, hogy az ember Isten életében részesedhessen; ezt a későbbi ortodox teológia a theószisz témájához kapcsolta.Athanasius: De incarnatione Verbi, 54.3.
Ágoston és Pelagius vitája
A nyugati kegyelemtan egyik legfontosabb fordulópontja Pelagius és Szent Ágoston vitája volt a 4–5. században. Pelagius és követői az ember erkölcsi felelősségét és szabadságát hangsúlyozták, a kegyelmet pedig elsősorban külső segítségként — például törvényként, tanításként vagy Krisztus példájaként — értelmezték. Ágoston ezzel szemben azt tanította, hogy a bűn által megsebzett embernek belső isteni segítségre van szüksége még a megtérés kezdetéhez is.Augustinus: De natura et gratia; De gratia et libero arbitrio; De correptione et gratia; De dono perseverantiae.
A vita során váltak központivá az olyan kérdések, mint az áteredő bűn, a szabad akarat, a megelőző kegyelem, a jóban való kitartás és a predestináció. A 2. orange-i zsinat (529) elutasította a pelagianizmust és a szemipelagianizmust, és hangsúlyozta, hogy a hit és a megtérés kezdete is Isten kegyelméből fakad.Heinrich Denzinger – Peter Hünermann: Enchiridion symbolorum definitionum et declarationum de rebus fidei et morum. Magyarul: Az Egyházi Tanítóhivatal megnyilatkozásai. Örökmécs–Szent István Társulat, Budapest.
Skolasztika
A középkori skolasztika a kegyelemtant fogalmilag tovább pontosította. Petrus Lombardus és a skolasztikusok a kegyelmet egyre inkább az emberben létrejövő természetfölötti valóságként írták le. Aquinói Szent Tamás a Summa Theologiae I–II. részében a kegyelmet az emberi cselekvés külső isteni elveként tárgyalja: Isten törvénye tanít, kegyelme pedig belül segít.Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae, I–II, q. 109–114.
Tamás szerint a kegyelem szükséges ahhoz, hogy az ember elérje természetfölötti végső célját. A megszentelő kegyelem tartós természetfölötti habitus, vagyis a lélekben maradó állapot, amely Isten életében való részesedést ad. A segítő kegyelem ezzel szemben átmeneti isteni mozgatás, amely az értelem megvilágosításában és az akarat megerősítésében működik. A tomista hagyományban a kegyelem nem puszta külső jóindulat, hanem a lélekben valóságosan jelenlévő természetfölötti ajándék.
A késő középkorban a nominalizmus egyes irányzatai — például Ockham és Gabriel Biel teológiája — más hangsúlyokat adtak a kegyelem, az érdem és Isten szabad döntése kapcsolatának. A késő középkori viták előkészítették a reformáció korának megigazulási vitáit, de nem vezethetők le egyszerűen egyetlen iskolából vagy szerzőből.
Reformáció és Tridenti Zsinat
A 16. századi reformációban a kegyelem kérdése szorosan összekapcsolódott a megigazulás tanával. Luther Márton a sola gratia („egyedül kegyelemből”) és a sola fide („egyedül hit által”) elveit hangsúlyozta: az ember nem saját érdemei vagy cselekedetei alapján igazul meg Isten előtt, hanem Krisztusért, hit által fogadja el az üdvösséget. A lutheri hagyományban fontos a „boldog csere” gondolata is: Krisztus magára veszi az ember bűnét, az ember pedig Krisztus igazságában részesül.Augsburgi hitvallás, IV. cikk: „A megigazulásról”. In: The Book of Concord.