bélyegkép|jobbra|300px|A Bayern csatahajó süllyedőben
A Német Császári Haditengerészet fő erejét adó Nyílttengeri FlottaA Nyílttengeri Flotta (német: Hochseeflotte) a magyar szakirodalomban rendre előforduló írásmód, nyelvtanilag a Nyílt Tengeri Flotta lenne a helyes. A szócikkben korábban előforduló kötőjeles írásmód (Nyílt-tengeri Flotta) azért nem megfelelő, mert nem egy földrajzi helyre utal. Angolban a High Seas Fleet illetve High Sea Fleet megnevezéssel illetik. zömének saját legénysége általi elsüllyesztésére 1919. június 21-én került sor az Orkney-szigetek déli részén lévő Scapa Flow-i brit flottatámaszponton, ahol az első világháborút lezáró fegyverszüneti egyezmény után internálták. Az internált flotta parancsnoka, Ludwig von Reuter ellentengernagy a hajók elsüllyesztése révén akarta megakadályozni, hogy a hajók a versailles-i békeszerződés rendelkezései alapján az antant kezére kerüljenek.
Az összesen 74 hadihajóból 52-t sikerült elsüllyeszteni, számos hajó megfeneklett a sekély horgonyzóhelyen, néhányuk elsüllyesztését pedig brit őrhajók akadályozták meg. A hajók elsüllyesztését erőszakkal megakadályozni igyekvő britek több, fehér zászlót kitűző mentőcsónakra is tüzet nyitottak. A háborús bűncselekménynek nyolc halálos áldozata és öt sebesültje volt. Egy már hadifogságba esett német tengerészt június 24-én gyilkolt meg egy ittas brit tengerész. Ő számít a háború utolsó halálos áldozatának.
A Nyílttengeri Flotta cselekedete pontot tett a győztes hatalmak közötti civakodás végére, mivel a német flotta hajóinak szétosztásából mindenki minél nagyobb szeletet akart volna magának. A kimutatott felháborodással szemben a brit politika számára a kifejlet valójában pozitív fogadtatású volt, mivel a német hajók elsüllyesztése révén a rivális haditengerészetek nem állíthattak hadrendbe a britekénél jelentősen magasabb technikai színvonalat képviselő hadihajókat. A német cselekedetre válaszul a békediktátumba újabb német hadihajók és a német kereskedelmi flotta többségének elkobzását foglalták bele.
Németországban a közvélemény pozitívan fogadta a hadihajók elsüllyesztésének hírét. Úgy vélték, hogy a novemberi forradalomban a matrózai révén dicstelen szerepet játszó haditengerészet e cselekedete révén helyreállította becsületét. A háborút követő évtizedekben a hajók többségét kiemelték és lebontották. Az öböl mélyén mindössze hét maradt.
Előzmények A fegyverszüneti megállapodás Az 1918. november 11-én megkötött compiègne-i fegyverszünet lezárta az első világháború harccselekményeit. Az antanthatalmak egyetértettek abban, hogy Németországnak ki kell szolgáltatnia az összes tengeralattjáróját, de a felszíni flottáját illetően nem tudtak megállapodni. Az Egyesült Államok azt javasolta, hogy a hajókat egy semleges kikötőben internálják mindaddig, míg a kérdésben megegyezés nem születik. A fegyverszüneti egyezmény véglegesített, a német felszíni flottát érintő 23. cikkelye a következőket tartalmazta:
A Beatty–Meurer-találkozó
A feltételeket 1918. november 12-én közölték a német kormányzattal. November 15-én Hugo Meurer ellentengernagy, Franz von Hipper tengernagynak, a Hochseeflotte parancsnokának képviseletében a Königsberg könnyűcirkáló fedélzetén a skót partokhoz utazott, ahol találkozott David Beatty tengernaggyal annak zászlóshajóján, a Firth of Forth-nál horgonyzó Queen Elizabeth csatahajón. Beatty felvázolta a brit elképzeléseket, melyeket egy másnap megtartott újabb megbeszélés során részletesebben kifejtettek. Ezek értelmében a német tengeralattjáróknak Reginald Tyrwhitt ellentengernagynak a dél-angliai Harwichban kellett megadniuk magukat és az itt állomásozó erőknek (Harwich Force) kellett felügyelni őket. A felszíni flotta internálásáról a következőképpen állapodtak meg:
Meurer tengernagy a megbeszélések során tudatta Beatty-vel, hogy a König csatahajó és a Dresden könnyűcirkáló műszaki okok miatt csak később indulhat útnak, valamint hogy a hatodikként kikért csatacirkáló, a Mackensen még építés alatt áll, ezért nem tud a flottával tartani. Helyette 1919 januárjában a flotta zászlóshajóját, a Baden csatahajót indították útnak. A német tengernagy kérte a kifutás határidejének kitolását, mivel a hajók legénysége még mindig hajlandóságot mutatott a lázongásra és a tiszteknek nehézséget okozhatott a parancsok végrehajtására bírni őket. Meurer végül éjfél után aláírta a feltételeket.
Az Északi-tengeren átvezető út bélyegkép|jobbra|300px|A Cardiff könnyűcirkáló, nyomában a német csatacirkálók
A németek az internálásra kijelölt hajókat, melyeket különböző kikötőkben osztottak szét, hogy a semleges államokban (Hollandia, Dánia, Svédország, Norvégia) kijelölni vélt internálóhelyekre hamarabb eljuthassanak, most ismét összevonták Wilhelmshavenben. A német vezetés a brit követelés mögött hátsó szándékot vélt felfedezni és emiatt felvetődött a gondolat, hogy a hadihajókat német vizeken süllyesszék el, de úgy ítélték meg, hogy a legénység tagjai nem működnének ebben együtt.Reuter
A britek visszautasították a hajókat kézben tartó katonatanácsokkal való tárgyalásokat és követelték, hogy a flotta néhány napon belül leszerelt állapotban, a hajók tisztjeivel és egy tengernagy vezetése alatt vezettessék át Nagy-Britanniába. A diktátum Helgoland szigetének megszállását helyezte kilátásba, amennyiben a Nyílttengeri Flotta kijelölt része nem állna készen a november 18-ai útnak induláshoz. Franz von Hipper flottaparancsnok kérésére november 18-án az I. felderítőcsoport addigi vezetője, Ludwig von Reuter ellentengernagy vállalta el a feladatot. Meurer tengernagy – akinek a jelenlétére a fegyverszüneti bizottságban volt szükség és ezért nem vehette át az internálandó flotta vezetését – a von Reuterrel folytatott megbeszélése során jelezte azon benyomását, hogy az angoloknak nem áll szándékában a német hajókat semleges kikötőkben internáltatni.Reuter 20. o. Hipper a november 19-ei indulás előtt a következő írásbeli parancsot küldte von Reuternek:
Az internálásra kijelölt flottarészre a németek hivatalosan az „Überführungsverband” (jelentése nagyjából: „átvezetendő kötelék”) megjelölést alkalmazták és mint egy a Nyílttengeri Flottától elkülönített köteléket (detachierter Verband) kezelték.Reuter 21. o. A kifutás előtt a felszerelésük minden értékes és könnyebben mozdítható alkatrészét (mint pl. optikai berendezések) kiszerelték a hajókból.
Elsőként a tengeralattjáróknak kellett útnak indulniuk és az összesen 176 egység 1918. november 20-tól kezdődően érkezett meg Harwichba. A Ludwig von Reuter ellentengernagy vezette felszíni hajóhadnak november 21-én reggel a Cardiff könnyűcirkálóval kellett találkoznia. Abban a hitben, hogy a hajókat csak a béke megkötéséig, átmenetileg tartják őrizet alatt zálogként egy semleges kikötőben és azután visszatérhetnek Németországba, a legfőbb katonatanács is felszólította a hajók legénységét, hogy „az új német köztársaság jelentette Haza szolgálatában tartsák fenn a katonai erejüket.”Fragwürdiger Heldentat; „(…) im Dienste des Vaterlandes der neuen deutschen Republik ihre Wehrkraft zu erhalten“. A legfelsőbb katonatanács egy vörös zászlónak az előárbóc csúcsán való kitűzését tudta elérni, de a tisztek azon érvelésére, hogy azt a britek kalózzászlóként értelmezhetik és tüzet nyithatnak rájuk, röviddel a nyílt tengerre való kifutás után bevonták. Ezután a flotta a német hadilobogó alatt hajózott tovább.Reuter 23. o.
A kifutást megelőző napokban aknakeresők fésülték át azt a területet, amerre a flottának el kellett haladnia és világítóhajókat helyeztek el a biztonságos útvonal jelölésére. (A németek előbb a biztonságosabb dán partok menti útvonalon kívánták volna megközelíteni a skót partokat, de a britek ragaszkodtak ahhoz, hogy az Északi-tengert keresztbe átszelve, annak aknamezőktől veszélyes részein hajózzanak át.) A német kötelék 50 km hosszúságban nyúlt el és 11 csomós sebességgel tartott Skócia felé. Ekkor összesen 70 hajóból állt, mivel a König csatahajónál és a Dresden könnyűcirkálónál hajtóműproblémák jelentkeztek és hátra kellett hagyni őket, a V 30 jelű romboló pedig útközben aknára futott és elsüllyedt. A Cöln könnyűcirkáló hajtóműhiba miatt maradt le a többi hajótól.
Bár a többi antant hatalom ezt nem tartotta indokoltnak, a britek Beatty tengernagy kezdeményezésére egy erős flottademonstrációt rendeztek a német hajók fogadására. A Grand Fleet egésze kifutott a hozzá beosztott amerikai csatahajórajjal a kötelékében és néhány francia hajóval együtt. A 370 hajóból álló flotta közrefogta az érkező 70 német hadihajót és így kísérték őket a Firth of Forth-hoz. Ez volt a modern idők addigi legnagyobb flottafelvonulása. Beatty, aki kételkedett abban, hogy a német flotta hajói valóban harc nélkül hajlandók lesznek áthajózni Skóciába, a hajók fő tüzérségét alaphelyzetbe állíttatva, de egy esetleges harcra felkészülten a legénységet állandó készültségben tartotta."Turrets and guns are to be kept in the securing positions, but free. Guns are to be empty with cages up and loaded ready for ramming home. Directors and armoured towers are to be trained on. Correct range and deflection are to be kept set continuously on the sights." Marek Pruszewicz: The day the entire German fleet surrendered, BBC 2014. november 20.
Fegyverzetellenőrzés a Firth of Forthnál A flották november 21-én érkeztek a Firth of Forthhoz, ahol horgonyt vetettek. Ezután Beatty a következő zászlójelzést adta le:
„A német lobogó be lesz vonva ma napnyugtakor és engedély nélkül nem lesz felvonva ismét.”
Reuter tengernagy tiltakozott az utasítás ellen és közölte, hogy a hajók az internálás végett vannak itt, nem pedig azért, hogy megadják magukat. Beatty válaszában azt közölte, hogy háborús helyzetben nem lehet ellenséges zászló alatt horgonyozni brit kikötőkben. Napnyugtakor, 15:57-kor a német hajókon bevonták a lobogókat. Az intézkedés nem vonatkozott a tengernagyi lobogóra és a tengernagyi jelzőzászlókra. Beatty ezt követően a sajtó képviselői előtt hangzatos, a német haditengerészetet becsmérlő beszédeket tartott. A The Globe című lapban megjelent egyik idézet így hangzott:
„A német haditengerészet nem csak le lett győzve, hanem mindörökre meg lett becstelenítve, a harcban mutatott alattomossága révén ugyanúgy, mint a vereség napján tanúsított gyávasága révén.”Johann Althaus: So demütigten die Briten die deutsche Marine, Welt.de, 2018. 11. 19.
A német hajók fedélzetére az antant hatalmak küldöttségei érkeztek, hogy leellenőrizzék, a német hajók valóban le vannak-e fegyverezve. Az ellenőrzések vége felé a Bayern parancsnokának az egyik amerikai tengerésztiszt állítólag a következőket mondta:
„Maga nem is tudja, hogy a flottájuk révén miféle fegyver volt a kezükben Angliával szemben. Ha tudtak volna erről és ki is használták volna, akkor másként alakultak volna a dolgok. Az Önök hajóival és főként a Bayernnel egyetlen angol hajó sem ér fel távolról sem.”Reuter 30. o.
Az itteni tartózkodása alatt a német flottát számos kisebb hajó közelítette meg fedélzetükön bámészkodó civilekkel, azonban a német várakozásokkal ellentétben visszafogottan viselkedtek, mindössze egy idősebb hölgy rázta meg egy alkalommal az öklét feléjük. Reuter úgy érezte, a rövid itt tartózkodásuk azt a célt szolgálta, hogy közszemlére tegyék a német flottát. Érkezésükkor azonban sűrű köd ereszkedett alá, így némileg Reuter megkönnyebbülésére az igazán nagy látványosság elmaradt.
A németek számára kijelölt horgonyzóhely ki volt téve a kelet felől érkező szeleknek, ami bár Reuter szerint kellemetlenül érintette őket, nagyobb jelentőséget nem tulajdonítottak neki. Az angolok ellenben aggodalmukat fejezték ki a rossz kikötőhely miatt és Scapa Flow-t hozták fel, mint egy védettebb kikötőt és egyre inkább az oda való mielőbbi áthajózás szükségességét hangsúlyozták.Reuter 31. o.
Internálás Áthajózás Scapa Flow-ba