Második vatikáni zsinat

A második vatikáni zsinat vagy II. vatikáni zsinat a katolikus egyház huszonegyedik egyetemes zsinata volt, amely 1962. október 11. és 1965. december 8. között ülésezett a Vatikánban, a Szent Péter-bazilikában. A zsinatot XXIII. János pápa hívta össze, megnyitását ő vezette, majd 1963-ban bekövetkezett halála után VI. Pál pápa folytatta és zárta le. A négy őszi ülésszakon a világ püspökei, szerzetes elöljárói, teológiai szakértők, megfigyelők és meghívott vendégek vettek részt.Norman P. Tanner (szerk.): Decrees of the Ecumenical Councils, vol. 2, Sheed & Ward – Georgetown University Press, London–Washington, 1990.Giuseppe Alberigo – Joseph A. Komonchak (szerk.): History of Vatican II, 5 köt., Orbis – Peeters, Maryknoll–Leuven, 1995–2006.

A zsinat fő célját XXIII. János az aggiornamento szóval fejezte ki, amelyet magyarul általában „korszerűsítésnek”, „időszerű megújításnak” vagy „naprakésszé tételnek” fordítanak. A fogalom nem a hitletétemény megváltoztatását, hanem az Egyház tanításának és lelkipásztori gyakorlatának olyan előadását jelentette, amely a 20. század társadalmi, tudományos, kulturális és vallási helyzetében is érthető és hatékony. A zsinat másik kulcsfogalma a ressourcement, vagyis a „visszatérés a forrásokhoz”: a Szentírás, az egyházatyák, a liturgia és az első keresztény századok teológiájának újbóli tanulmányozása.John W. O’Malley: Mi történt a II. Vatikáni Zsinaton?, ford. Nemeshegyi Péter, Jezsuita Kiadó, Budapest, 2015.Gál Ferenc: Zsinat és korforduló, Szent István Társulat, Budapest, 1968.

A zsinat egyszerűen megfogalmazva a világegyház nagy püspöki tanácskozása volt arról, hogyan lehet az evangéliumot a gyorsan átalakuló világban úgy hirdetni, hogy közben a katolikus hit alapjai változatlanok maradjanak. Ezért a zsinat nyelvezete sok helyen kevésbé vitairatszerű és kevésbé skolasztikus, inkább biblikus, lelkipásztori és párbeszédre törekvő. E nyelvi és módszertani váltás lett a későbbi értelmezési viták egyik fő oka.

A zsinat 16 dokumentumot fogadott el: négy konstitúciót, kilenc dekrétumot és három nyilatkozatot. Legjelentősebb iratai közé tartozik a liturgiáról szóló Sacrosanctum Concilium, az Egyházról szóló dogmatikus konstitúció, a Lumen gentium, az isteni kinyilatkoztatásról szóló Dei verbum, az Egyház és a modern világ kapcsolatáról szóló Gaudium et spes, az ökumenizmusról szóló Unitatis redintegratio, a nem keresztény vallásokról szóló Nostra aetate és a vallásszabadságról szóló Dignitatis humanae.A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai, Szent István Társulat, Budapest, 2000.

A második vatikáni zsinat a 20. századi katolicizmus egyik legnagyobb hatású eseménye lett. Támogatói a biblikus, liturgikus, ökumenikus és lelkipásztori megújulás döntő állomásának tekintik. Kritikusai, különösen egyes neotomista és tradicionalista szerzők, a dokumentumok bizonyos megfogalmazásaiban, valamint a zsinat utáni reformokban és értelmezésekben kétértelműséget, szakítást vagy legalábbis súlyos folytonossági problémát láttak. A hivatalos katolikus értelmezésben, különösen XVI. Benedek pápa 2005-ös beszéde nyomán, a zsinatot a „folytonosságban végbemenő reform hermeneutikája” szerint kell olvasni: nem a hagyomány megszakításaként, hanem annak hűséges, történelmileg új helyzetben történő kibontásaként.XVI. Benedek pápa: Karácsonyi beszéd a Római Kúriához, 2005. december 22.

Elnevezése és jellege

A „második vatikáni zsinat” név arra utal, hogy a zsinat helyszíne a Vatikán volt, és hogy közvetlen elődje az első vatikáni zsinat volt. Az első vatikáni zsinatot 1869–1870-ben tartották, de a Róma elfoglalását követő politikai helyzet miatt idő előtt félbeszakadt. A második vatikáni zsinat nem egyszerűen az első vatikáni zsinat folytatása volt, de több olyan kérdést is új összefüggésbe helyezett, amely az első zsinat óta nyitva maradt: a pápa és a püspöki kollégium viszonyát, az Egyház egyetemességét, a modern világ kihívásait és a keresztény egység kérdését.

A zsinatot gyakran „pasztorális” vagy „lelkipásztori” zsinatnak nevezik. Ez nem azt jelenti, hogy a dokumentumai teológiailag jelentéktelenek volnának. A katolikus értelmezés szerint a zsinat tanítása az Egyház hiteles tanítóhivatalának része, bár nem hirdetett ki új dogmát olyan formában, mint például a tridenti zsinat vagy az első vatikáni zsinat. A pasztorális jelleg inkább azt jelenti, hogy a meglévő hitletéteményt kívánta új módon, biblikusabban, liturgikusabban és a kor emberének kérdéseire figyelve előadni.Fernando Ocáriz: On Adhesion to the Second Vatican Council, L’Osservatore Romano, 2011. december 2.

A zsinat nem hirdetett ki új, ünnepélyes dogmatikai definíciót. A zsinati tanítás tekintélyét ezért a katolikus teológia megkülönböztetetten kezeli: ahol a dokumentumok korábbi dogmákat ismételnek vagy fejtenek ki, ott azok a korábbi dogmatikai tekintéllyel bírnak; ahol új lelkipásztori, fegyelmi vagy történeti alkalmazásokat adnak, ott a rendes tanítóhivatal tekintélyével kell őket olvasni. VI. Pál pápa és a zsinat teológiai bizottságának magyarázatai is ezt a pasztorális, de nem pusztán véleményjellegű státuszt hangsúlyozták.Acta Synodalia Sacrosancti Concilii Oecumenici Vaticani II, Typis Polyglottis Vaticanis, Roma, 1970–1999.

Fogalmi alapok

A zsinati szóhasználat több olyan fogalmat használ, amely a magyar olvasó számára magyarázatra szorul. A zsinati atya a szavazati joggal rendelkező résztvevőket jelenti: püspököket, bíborosokat, keleti katolikus pátriárkákat, apátokat és bizonyos szerzetesrendi főelöljárókat. A peritus olyan teológiai szakértő volt, aki nem zsinati atyaként, hanem tanácsadóként vett részt a munkában.

A konstitúció a zsinati dokumentumok közül a legnagyobb súlyú irattípus. A dogmatikus konstitúciók – például a Lumen gentium és a Dei verbum – a hitletétemény hiteles magyarázatát adják. A pasztorális konstitúció – a Gaudium et spes – hasonlóan átfogó irat, de a modern világ konkrét történeti helyzetére is alkalmazza az egyházi tanítást. A dekrétumok többnyire egyházi életet, szolgálatokat és szervezeti kérdéseket rendeznek, míg a nyilatkozatok egy-egy meghatározott témában – például vallásszabadság, keresztény nevelés vagy nem keresztény vallások – foglalnak állást.

Az aggiornamento és a ressourcement látszólag ellentétes irányba mutat: az egyik a jelenkor kérdéseire figyel, a másik a forrásokhoz tér vissza. A zsinat teológiájában azonban kiegészítik egymást. A forrásokhoz való visszatérés nem menekülés a múltba, hanem a hitletétemény elmélyítése, hogy az Egyház a jelenkor emberéhez hitelesebben szólhasson. A neoskolasztika és a nouvelle théologie vitája is e pont körül sűrűsödött: előbbi a fogalmi pontosságot és a tomista metafizika stabilitását, utóbbi a biblikus, patrisztikus és liturgikus források élőbb nyelvét hangsúlyozta.

Történelmi és teológiai előzmények

Az első vatikáni zsinat öröksége

Az első vatikáni zsinat 1870-ben dogmaként határozta meg a pápa egyetemes joghatósági primátusát és bizonyos feltételek mellett gyakorolt tévedhetetlenségét. A zsinat azonban politikai okok miatt nem tudta teljesen kidolgozni a püspöki kollégium, a helyi egyházak és az Egyház egészének teológiáját. A 20. század közepére egyre erősebben jelentkezett az igény, hogy a pápai primátust a püspöki testület és az egész Egyház misztériumának összefüggésében is tárgyalják.Denzinger–Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, Szent István Társulat, Budapest.

Az első vatikáni zsinat után a katolikus teológiában meghatározóvá vált a neotomizmus vagy neoskolasztika, amely Aquinói Szent Tamás filozófiájára és teológiájára épített. A neotomista irányzat célja az volt, hogy a modern racionalizmus, liberalizmus, materializmus és modernizmus kihívásai között is biztos metafizikai és dogmatikai alapot adjon a katolikus tanításnak. A zsinat előtti viták egyik mélyebb tétje az volt, hogy a teológiának mennyiben kell megőriznie ezt a szigorú fogalmi keretet, és mennyiben kell jobban támaszkodnia a Szentírásra, a patrisztikus hagyományra és a modern ember történeti tapasztalatára.

Modernista válság és antimodernista örökség

A 20. század elején az Egyházat erősen foglalkoztatta a modernista válság. X. Piusz pápa Pascendi Dominici gregis enciklikája és a Lamentabili sane exitu dekrétum elítélték azokat az irányokat, amelyek a kinyilatkoztatást belső vallási élménnyé, a dogmát változó szimbólummá, a Szentírást pusztán emberi vallási dokumentummá, az Egyházat pedig a hívők történeti közösségének termékévé tették. A modernizmus elleni fellépés hosszú időre óvatossá tette a katolikus teológiát a történeti módszerekkel és a modern filozófiai fogalmakkal szemben.

A második vatikáni zsinat nem rehabilitálta a Pascendi által elítélt modernista rendszert, vagyis nem fogadta el az immanentizmust, a dogmák relativizálását vagy a kinyilatkoztatás pusztán belső vallási élménnyé alakítását. Ugyanakkor a 20. század közepére a katolikus teológia több területén – a biblikus kutatásban, a liturgiatörténetben, a patrisztikában, az ökumenikus teológiában és az egyháztanban – olyan új kérdések jelentkeztek, amelyekre a pusztán kézikönyvi neoskolasztika nem mindig tudott megfelelően válaszolni. A történeti-kritikai biblikus módszerek egy része, amelyet a modernista válság idején még gyanakvással kezeltek, a 20. század közepén már óvatosan beépült a katolikus tudományos munkába, főként a Divino afflante Spiritu után. Ebből a feszültségből nőtt ki a zsinat előtti teológiai megújulás egyik fontos háttere.

Liturgikus, biblikus és ökumenikus mozgalmak

A zsinatot megelőző évtizedekben jelentős katolikus megújulási mozgalmak működtek. A liturgikus mozgalom a hívek aktívabb, tudatosabb és közösségibb részvételét kívánta előmozdítani a liturgiában. A bencés apátságok, különösen Solesmes, Maria Laach és más európai központok fontos szerepet játszottak a gregorián ének, a liturgiatörténet és a miseliturgia értelmezésének megújításában.

A biblikus mozgalom a Szentírás nagyobb szerepét hangsúlyozta a teológiában, az igehirdetésben és a hívők lelki életében. XII. Piusz Divino afflante Spiritu enciklikája 1943-ban nagyobb teret nyitott a katolikus biblikus kutatásban a filológiai, történeti és irodalmi módszereknek, miközben fenntartotta a sugalmazottság és az Egyház értelmező tekintélyének elvét.XII. Piusz pápa: Divino afflante Spiritu, 1943.

Az ökumenikus mozgalom a keresztény felekezetek közötti közeledés kérdését vetette fel. A katolikus egyház hosszú ideig óvatosan viszonyult az ökumenizmushoz, mert attól tartott, hogy az a dogmatikai különbségek relativizálásához vezethet. A 20. század közepére azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a keresztény egység kérdését nem lehet pusztán elutasító módon kezelni.

Nouvelle théologie és ressourcement

A nouvelle théologie néven ismertté vált irányzat – amelyhez többek között Henri de Lubac, Yves Congar, Jean Daniélou, Marie-Dominique Chenu és részben Hans Urs von Balthasar kapcsolódott – a 20. századi katolikus teológia forrásokhoz visszatérő megújulását képviselte. A megjelölés eredetileg sokszor polemikus volt; az érintett szerzők inkább a Szentíráshoz, az egyházatyákhoz és a liturgikus hagyományhoz való visszatérést hangsúlyozták. Balthasar helyzete különösen árnyalt: nem volt hivatalos zsinati peritus, és a zsinat utáni progresszív irányok több formáját maga is élesen bírálta, miközben teológiája a ressourcement tágabb világához kapcsolódott.Hans Urs von Balthasar: Cordula oder der Ernstfall, Johannes Verlag, Einsiedeln, 1966.

A neoskolasztikus kritikusok, köztük Réginald Garrigou-Lagrange, attól tartottak, hogy a skolasztikus fogalmi pontosság megkerülése a dogmák stabilitását veszélyezteti. A zsinaton és annak előkészítésében e két teológiai érzékenység – a római, neoskolasztikus, jogi-dogmatikai megközelítés és a biblikus-patrisztikus, történeti, lelkipásztori megközelítés – sokszor találkozott és ütközött.

Összehívása és előkészítése