Labancz Anna (Sajópetri, 1946. október 25. – Miskolc, 1970. április 19.) magyar ápolónő, aki 1966-tól dolgozott a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Központi Kórház szemészeti osztályán 1970. április 19-i hajnalban bekövetkezett haláláig. Meggyilkolása a magyar kriminalisztika egyik leghírhedtebb esete. Gyilkosát nem sikerült elfogni, és 1990-es években az ügy el is évült. Alakja és halála pedig a mai napig benne van a köztudatban.
Élete Labancz Anna 1946. október 25-én született a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Sajópetriben, Labancz János és Veres Anna gyermekeként. Annának két testvére volt. Nővérét Margitnak, míg bátyját Jánosnak hívták. A 20. század megszokott falusi körülményei között élték életüket. A családban az első nagy tragédia 1960 februárjában történt, mikor Anna édesapja elhunyt.
Az apa tragikus halála után a család vagyoni biztonsága is veszélybe került, így a gyerekeknek az általános iskola elvégzése után már munkába kellett állniuk. Anna egy távoli rokon felajánlásából a miskolci Mezőkernél kezdett el dolgozni, ahol nagyjából háromnegyed évet töltött, ám nem kedvelte az ottani légkört, és a faluban maradás sem volt a tervei között, így tizenöt évesen otthagyta előző munkahelyét, és Miskolcon kezdett dolgozni, háztartási alkalmazottként a Bláthy Ottó Villamosipari Technikum igazgatója, dr. Tenk Béla családjánál. Ekkor lett Miskolcon bejelentett lakos. Ismerkedett a városi élettel, megtanulta a családtól azokat a szokásokat és illemet, amelyek elsajátításának köszönhetően rövidesen értelmiségi körökben is gyakran megfordulhatott. Éveken keresztül felügyelt a gyerekekre, a háztartásra vagy kísérte el a szülőket rendezvényekre. Bizalmas és bensőséges kapcsolatot alakított ki velük. A családdal töltött évek alatt iratkozott be az egészségügyi szakiskolába.
1964 szeptemberében kezdte meg a felkészülést az ápolónői munkára, és 1966-tól kezdett el dolgozni a megyei kórház szemészeti osztályán szemészeti asszisztensként. Ápoltjai előzékeny és közvetlen viselkedése miatt kedvelték. Az ápolónői munka mellett a Földes Ferenc Gimnázium esti tagozatának tanulója volt. Tervei között szerepelt, hogy munkahelyén is továbbképzi magát műtősnőnek.
Barátnőivel sokat járta az akkori igényesebb szórakozóhelyeket és éttermeket, ismerkedés céljából. Szeretett volna elköteleződni egy férfi mellett, majd összeházasodni és családot alapítani vele. Kedvelt szórakozóhelyei közé a Katowice és Polónia éttermek, a Lillafüredi Palotaszálló, a Kossuth Szálló Fehér-terme és a Miskolci Egyetem 6-os terme tartoztak. Mindezek mellett eljárt a Csorba-tóhoz is, ahol a kajakosok baráti társaságával múlatta az időt. 1970. április 19-én hajnalban a nővérszállóban lévő szobája ablakában ismeretlen támadója több késszúrással meggyilkolta.
bélyegkép|180px|Labancz Anna síremléke a sajópetri temetőben Labancz Annát Sajópetriben temették el, ahol apja is nyugszik. 2001 óta az akkor elhunyt bátyjával, ifjabb Labancz Jánossal egy sírban fekszik. Korábbi sírkövén a következő felirat állt: „Téged feledni sohasem lehet. Te voltál a jóság és szeretet.” Tragikus halálával kezdetét vette egy olyan, máig hivatalosan megoldatlan bűnügy története, melyen nyomozógenerációk nőttek fel, s melyet Magyarországon ma is az egyik leghírhedtebb kriminalisztikai esetként tartanak számon.
Labancz Anna utolsó napja 1970. április 18-án Anna délutános műszakban volt, így reggel és délelőtt fontosabb ügyeit intézte. Reggel nyolc órakor ment be a kórház 1-es belgyógyászati osztályára, ahová néhány nappal azelőtt szállíttatta be az édesanyját, annak tüdőbetegsége miatt. Kilenc óra körül jelezte a nővérszálló portásának, hogy a belvárosba megy vásárolni, hogy az édesanyjának hálóinget vegyen.
Már a műszakban dolgozott, mikor nagyjából délután három óra körül csöngött a telefon a nővérszobában. A kagylót az ügyeletes orvos vette fel. A telefonáló férfihang bemutatkozás nélkül kérte a telefonhoz B. Erzsébet doktornőt. Miután közölték vele, hogy ő már hazament, hisz aznap délelőtt volt szolgálatban, az ismeretlen telefonáló így szólt: „Akkor az Anikóval szeretnék beszélni.” A viszontkérdésre, hogy milyen Anikót keres, azt válaszolta a források szerint, hogy „Azt nem tudom. Az a helyes barna…” Ezt követően az ügyeletes ismét rákérdezett a hívó személyére, ám azt válaszolta „Azt nem mondhatom meg.” Az ügyeletes erre kijelentette, hogy nem adja át a kagylót senkinek, ha nem mond egy nevet az illető. Ekkor a telefonáló bizonytalanul Anna egyik barátjának nevén, K. Szabolcsként mutatkozott be.
Ez a férfi egy helyi közkedvelt kajakos volt, akit hónapokkal a hívás előtt szállítottak a szemészetre, és sérülése miatt sokáig bent is tartották. Közte és Labancz Anna között tényleg baráti kapcsolat alakult ki az eltelt idő során, ezért az ügyeletes végül átadta Annának a kagylót.
Anna rövid ideig értetlenkedve hallgatta a hívót, majd mérgesen lecsapta a kagylót, és megmondta az ügyeletesnek, hogy az illető nem a barátja volt, mellesleg neki már csak annak „haverjaként” mutatkozott be. Soha nem hallotta a hangját, és biztos benne, hogy az illetőnek semmi köze az ő barátjához. A telefonáló bicskanyitogató dolgokat mondott Annának, mondatait a lány a visszaemlékezések szerint „felháborítóan pimasznak” nevezte. A telefonáló megemlített egy forradást Anna lábán, amit a lány mindig igyekezett elrejteni.
A lányt felzaklatta az eset. Még aznap beszélt udvarlójával és másnapra találkozót egyeztettek.
Az este folyamán, nagyjából nyolc óra körül egy újabb telefonáló Labancz Anna szobatársának beosztása felől érdeklődött. A nyomozás során előkerült a férfi, aki ismerte is Annát, de tagadta, hogy ő hívta volna a nővérszállást aznap este, ám azt nem tudni, hogy nem ugyanaz a telefonáló használt-e ismét álnevet.
Labancz Annát 21 óra 45 perc körül váltották le, így nagyjából tíz órakor ért a nővérszálláshoz, majd nyugovóra tért.
Halála 1970. április 18-án éjszaka a nővérszálló ablakai közül sok volt nyitott állapotban. Labancz Anna a földszinti 3-as szobában, az ablakhoz közeli ágyban aludt. Katalin nevű szobatársnője nem volt mellette, ő ugyanis akkor esti műszakban dolgozott. A nővérszállás előtti főúton többen láttak egy jól öltözött, ismeretlen férfit, aki tíz óra körül a hirdetőtáblánál álldogált és cigarettázott.
A közeli Katowice étteremben akkor tartották a kórház egyik összeforrott csapatának ünnepségét. Emiatt az átlagnál sűrűbb volt a jövés-menés a környéken.
Sz. László húszéves fiatalember a kórház rehabilitációs épületének ablakából rálátott a nővérotthonra és az azt körülvevő területre. Cigarettázása közben, olyan fél tizenkettő óra magasságában észrevett egy másik ismeretlen, barna orkánkabátos férfit. A szemtanú szerint a nagyjából 180 centiméter magas illető nemcsak elsétálgatott a nővérszálló nyitott ablakai alatt, hanem be is lesett rajtuk. További megfigyelés után a szemtanúnak úgy tűnt, mintha az ismeretlen alak bal kezével benyúlt volna valamelyik szobába.
Sz. Zsuzsanna ápolónő, aki a nővérszállóba ment, szintén látta az orkánkabátos férfit, aki szerinte szőke hajú és nagyjából 175 centiméter magas, vékony testalkatú volt. Sz. László is látta a szőke haját a közvilágításnak köszönhetően. A férfi mintha a szálló végéből figyelt volna, egy ideig eltűnt a sötétben, majd ismét megjelent, majd megállt a hármas szoba ablaka előtt és hallgatózott, majd a kettes szobához lépett.
Ezt O. Mária nővér is látta, aki akkor érkezett meg a szállóhoz. Mária megdermedt, amikor észrevette, hogy a férfi félrehajtja a függönyt, mintha a lakóját keresné, de a férfi is meglátta őt, és elsietett a szálló végéhez. Mária szerint a férfi 175-180 cm magas lehetett, mert az ablakpárkány a nyakáig ért.
A további órákban a nővérszálló környékén az ünnepségről hazatérők miatt folyamatos volt a mozgás, a városközpontból visszatérő szerelmesek le is ültek a nővérszálló előtti játszótéren. Így ha volt is valaki, aki figyelt a sötétből, az távol tartotta magát. Hajnali három óra körül csendesedett el teljesen a környék.
Hajnali negyed négy óra körül hangos sikoltás rázta meg a csendet, amit egy másik, elhaló sikoltás is követett. Ezt a szomszéd épületben hallotta a nővérszálló irányából M. Sándorné, aki akkor készült lefeküdni. A szálló nővérei is felriadtak a sikolyra, többen dübörgést és ablaktörést is hallottak. A folyosóra lépve meglátták Labancz Annát, akinek ugyan sikerült kitámolyognia szobájából, de ott összeesett, arca és teste teljesen véres volt. Próbáltak neki segíteni: beültették egy fotelba, igyekeztek letörölni az arcáról a vért. A folyosón egy szakadt pongyoladarabot találtak, azzal is próbálták törölgetni (talán Anna vitte magával, ám később elejthette). A nővértársak először azt hitték, hogy nekieshetett az ablaknak és összevagdosta magát. Szobájába lépve azt látták, hogy az ablak ki van törve, darabjai a szoba belső részébe estek és az ablakban, a falakon, az ágyon, a villanykapcsolón vérnyomokat, a faliszőnyegen véres tenyérlenyomatot láttak. Anna medálját leszakítva, az ágyán találták meg.
Annát a támadást követően a közeli baleseti sebészetre szállították. A kórházban az oxigén-lélegeztetés következtében a lány kicsit magához tért, és a kérdésekre, hogy mi történt vele, azt válaszolta: „Nem tudom… meghalok… segítsetek… fáj a szám… mentsetek meg, nem akarok meghalni.” Ezek voltak Labancz Anna utolsó szavai. Gégemetszéssel, szívmasszázzsal és infúzióval is próbálták megmenteni, és csak akkor látták meg a hátán keletkezett súlyos és nagy szúrt sebet, mikor végül véres pizsamáját levették róla. Ez a seb a tüdejéig hatolt, és olyan súlyos volt, hogy amikor meglátták, az életmentést vezető doktor ölébe kapta a lányt, és a műtőbe szaladt vele. A főorvossal együtt megnyitották a lány mellkasát, majd közvetlen szívmasszázst és elektromos kezelést végeztek, de hiába küzdöttek az életéért fél hatig, nem sikerült megmenteniük: Labancz Anna 23 évesen, 1970. április 19-én hajnalban elhunyt.
A nyomozás kezdete 7 óra 10 perckor érkeztek meg a szemlebizottság tagjai, akik pontos leírást alkottak a helyszín állapotáról. A helyszínelés közben egy szomszédos lakó jelezte a rendőröknek, hogy a pongyolájukat, melyet a szabadban hagytak, szakadt állapotban, összegyűrve, véresen találták meg. A rendőrök azt állapították meg, hogy a gyilkos a támadás előtt ezt a pongyolát húzhatta magára. A dulakodás közben Labancz Anna elkaphatta és leszakíthatta egy részét, majd elejthette a nővérszálló folyosóján.
Már aznap sikerült szemtanút találni. A szomszédos házban lakó M. Sándorné, aki a sikoltást meghallotta, elmondta, hogy a hálószobája ablakából látott egy férfit nagy léptekkel rohanni, átugrotta az elébe eső padot, szőke haja meglibbent az ugrástól. Az illetőn valami köpenyféle ruhát látott az asszony, ami nagyon nem illett rá. A kezét maga előtt tartva a szemközti igazgatósági épületek felé rohant, s másodpercekkel később eltűnt a sötétben.
M. Sándorné felső szomszédja, V. Ernőné is felriadt a sikoltásokra. Ő az erkélyre kilépve egy rohanó alakot látott, aki az előző beszámolóval ellentétben, néhány másodperc múlva már az ellenkező irányban, a főút túloldalán lévő bérházak felé futott, az úton keresztül. Kezével nem lendítette magát, olyan volt, mintha kezeit maga előtt tartotta volna és fogott volna valamit. Beszámolója szerint a férfi nagyjából 175-180 centiméter magas, vékony testalkatú szőkés vagy szőkésbarna, nyakba érő, hátrafésült hajú volt, akit a közvilágítás fényében jól látott.