Carsten Egeberg Borchgrevink (Christiania,Oslo történelme során háromszor is megváltoztatták a település nevét: először 1624-ben IV. Keresztély dán király tiszteletére Christiania lett, amit 1878-ban Kristiania névre módosítottak, harmadszor pedig 1925-ben, amikor is visszakapta eredeti nevét. Ez eredményezi azt, hogy Borchgrevink Christianiában született, Kristianiában élt, és Oslóban hunyt el. 1864. december 1. – Oslo, 1934. április 21.) norvég-angol származású felfedező, sarkkutató, az Antarktisz-kutatás aranykorának egyik előfutára, amit olyan híres felfedezők képviselnek, mint Robert Falcon Scott, Roald Amundsen és Ernest Shackleton.
Felfedezői pályafutása 1894-ben kezdődött, amikor csatlakozott Henrik Johan Bull norvég bálnavadász expedíciójához, melynek során az egyik első ember volt, aki az Antarktisz szárazföldjére lépett. Az ott szerzett tapasztalatok és a hírnév segítettek neki megszervezni első saját expedícióját, a brit anyagi támogatással létrejött Southern Cross-expedíciót 1898 és 1900 között. Az expedíció során a csapat – a világon elsőként – a teljes telet az antarktiszi szárazföldön töltötte, új rekordot állított fel a 78°50' déli szélesség elérésével, és Sir James Clark Ross óta először eljutott a Ross-selfjéghez (korabeli nevén a Nagy jégfalhoz).
Az expedíció sikereit, köztük a déli szélességi rekordot a közvélemény mérsékelt érdeklődéssel fogadta, ugyanúgy, mint a brit tudományos szervezetek, melyek akkorra már teljes egészében Scott közelgő Nemzeti Antarktisz Expedíciójára összpontosították figyelmüket. Borchgrevink néhány munkatársa nyíltan kritizálta vezetési módszereit, és az expedícióról készített beszámolóit szenzációhajhásznak és megbízhatatlannak nevezte.
Az antarktiszi expedíciót követően Borchgrevink egyike volt annak a három tudósnak, akiket a National Geographic Society tudományos alapítvány 1902-ben a Karib-térségbe küldött, hogy beszámoljon a Mont Pelée tűzhányó kitörésének következményeiről. Ezt követően Kristianiában (korábbi nevén: Christiania, mai nevén: Oslo) telepedett le, és a nyilvánosságtól visszavonulva élt.
Úttörő munkásságát később több országban is hivatalos kitüntetésekkel ismerték el, és 1912-ben Roald Amundsen, a Déli-sark meghódítója is méltatta felfedezői munkásságát. 1930-ban végül a Brit Királyi Földrajzi Társaság is elismerte Borchgrevink sarki felfedezések körében végzett munkáját, és a Patron’s Medal arany érdeméremmel tüntette ki. A Társaság elismerte, hogy korábban nem a jelentőségének megfelelően kezelték a Southern Cross-expedíció eredményeit.
Gyermek- és ifjúkora (1864–1893)
Carsten Borchgrevink 1864. december 1-jén született Norvégiában, Christiania városban egy norvég ügyvéd, Henrik Christian Borchgrevink és egy angol anya, Annie Ridley gyermekeként. A család az Uranienborg városrészben élt, azon a környéken, ahol Roald Amundsen is felnőtt. Borchgrevink alapfokú és középiskolai tanulmányait a Gjertsens magániskolában végezte, Christianiában, majd 1885 és 1888 között a Szász Királyi Erdészeti Akadémia hallgatója volt Tharandtban, Németországban.
Az erdészeti gyakorlat elvégzése után visszatért Norvégiába, majd 1888-ban, huszonnégy éves korában kivándorolt Ausztráliába. Ahogy Roland Huntford történész fogalmazott, nyughatatlan természete és a kalandok utáni olthatatlan vágya arra indította, hogy szerencsét próbáljon. Négy évig Queensland és Új-Dél-Wales kormányzatának dolgozott földmérőként és geológusként, majd Bowenfels kisvárosban telepedett le, ahol a Cooerwull Akadémián nyelveket és természettudományokat tanított.
Az első Ausztrál Antarktisz-kutatási Bizottság munkájáról szóló sajtóhíradásainak olvastán fordult korábban is meglévő érdeklődése ismét a sarkkutatás felé. Ez az 1886-ban helyi tudósok által alapított szervezet állandó tudományos kutatóállomások létesítésének lehetőségét vizsgálta az antarktiszi régióban. Bár ezek a tervek nem valósultak meg, de a kereskedelmi bálnavadászat 1890-es évek eleji újjáéledése lehetőséget nyújtott Borchgrevinknek arra, hogy 1894-ben csatlakozzon egy norvég Antarktisz-expedícióhoz.
Henrik Bull bálnavadász-expedíciója (1893–1895)
Az expedíciót, amelyhez Borchgrevink csatlakozott, Henrik Bull (1844–1930) norvég üzletember szervezte, aki az 1880-as évek végén – Borchgrevinkhez hasonlóan – Ausztráliában telepedett le. Bull úgy tervezte, hogy egy bálna- és fókavadász-expedíciót indít az antarktiszi vizekre, melynek során tudományos kutatásokat is végeznek. Mivel a Melbourne-i tudományos elit körében nem talált támogatókat az expedíció költségeinek részbeni átvállalására, ezért hazatért Norvégiába, hogy ott keressen támogatókat. Bull Norvégiában találkozott Svend Foyn gazdag vállalkozóval, aki a modern szigonyágyú feltalálásával forradalmasította a bálnavadászatot, és jelentős vagyonra tett szert. Foyn anyagi segítségével megvásárolta a Kap Nor nevű, 226 tonnás, háromárbócos, gőzgéppel felszerelt bark típusú bálnavadász vitorláshajót, amelyet Antarctic névre keresztelt át. A hajó kapitányának a tapasztalt bálnavadászt, Leonard Kristensent fogadta fel, és a legénységgel, valamint egy kis létszámú tudományos csapattal 1893 szeptemberében elhagyta Norvégiát. Amikor Borchgrevink tudomást szerzett arról, hogy a hajó Melbourne-be érkezik, remélte, hogy sikerül az expedícióhoz csatlakoznia. Szerencséjére a Foyn által felvett két természettudós, William Speirs Bruce későbbi sarkkutató és Eivind Astrup az Antarctic kihajózásáig nem tudott Melbourne-be érni. Ez a körülmény megnyitotta a lehetőséget Borchgrevink előtt, akit Bull matrózként és részmunkaidős tudósként felvett a hajó legénységébe.
Az Antarctic 1894. szeptember 26-án futott ki Melbourne-ből, és Tasmania, a Macquarie-sziget és a Campbell-szigetek érintésével Új-Zélandra, Port Chalmersbe hajózott, ahol a hajó műszaki problémái miatt elvégezték a szükséges javításokat. A kikötőben a hajó legénysége közül kilencen visszaléptek a további utazástól. Bull attól tartva, hogy Foyn meghallva a történteket leállítja az expedíciót, a hajó kifutásáig visszatartotta a híreket. A következő hónapokban a szubantarktiszi szigetek körül végzett fókavadászat kifejezetten sikeres volt, azonban bálnákat nem találtak a térségben. Mivel az expedíció kifejezett célját – Foyn elvárásai szerint – a simabálnák vadászata képezte, ezért tovább haladtak dél felé, olyan területekre, ahol korábbi expedíciók bálnák jelenlétéről számoltak be. Dél felé haladva a zajló jégen keresztül elérték a Ross-tengert, és 1895. január 18-án partra szálltak a Possession-szigeten, ahol James Clark Ross 1841-ben kitűzte a brit lobogót. A szigeten Bull és Borchgrevink egy tartályban üzenetet hagytak partra szállásuk bizonyítékául. Borchgrevink a szigeten zuzmókat talált, amelyek a déli sarkkörön túl felfedezett első növények voltak.
1895. január 24-én a hajó elérte az antarktiszi szárazföld partvonalát, a Viktória-föld északi nyúlványát, az Adare-fokot. Ross 1841-es expedíciója nem tudott itt partra szállni, azonban most a körülmények kedvezőek voltak ahhoz, hogy egy csónakot vízre bocsássanak. Bull, Kristensen, Borchgrevink négy másik társukkal partra szálltak az Adare-foknál. Állításuk szerint ez volt az első alkalom, hogy ember az Antarktisz szárazföldjére lépett. Az elsőség kérdése több szempontból is vitatott volt. Bizonyos források szerint valószínűleg már sokkal korábban, 1821-ben John Davis és Andrew McFarlane partra szálltak az Antarktiszi-félszigeten és Mercator Cooper a Ross-tengeren. A csapat tagjai között sem volt egyetértés abban a tekintetben, hogy a csónakból ki lépett elsőként a szárazföldre; Kristensen, Borchgrevink és Alexander von Tunzelmann matróz is azt állította, hogy ő volt az első. Ettől függetlenül az kétségtelenül kijelenthető, hogy ez volt az első egyértelműen dokumentált és bizonyított partraszállás az antarktiszi szárazföldön.
A partraszállást követően a csapat egy póznát állított, a tetején egy dobozzal, melyre felírták a hajó nevét, a dátumot, és ráfestették a norvég zászlót. Borchgrevink eközben a parton kőzetmintákat és további zuzmópéldányokat gyűjtött, amelyek iránt utóbb nagy tudományos érdeklődés mutatkozott, mivel korábban vitatták, hogy növényzet ilyen déli területeken, az antarktiszi körülmények között meg tud élni. Emellett részletesen feltérképezte a partszakaszt abból a szempontból, hogy ott egy jövőbeli expedíció számára milyen lehetőségek vannak egy téli szállás kialakítására. Amikor az Antarctic március 12-én Melbourne-be ért, Bull és Borchgrevink elhagyták a hajót, és egy új antarktiszi expedícióhoz próbáltak forrásokat szerezni, azonban egyikük sem járt sikerrel. A két férfi között közben megromlott a viszony, mivel mindketten saját szerepüket hangsúlyozták az expedíció eredményei tekintetében, anélkül, hogy a másik tevékenységét elismerték volna.
Bár az expedíció sok tekintetben előfutára volt a későbbi déli-sarki vállalkozásoknak, azonban gazdasági szempontból – a várakozásokkal szemben – nem volt sikeres. Ezt a kettősséget jól szemlélteti Bull The Cruise of the Antarctic című könyvében megfogalmazott értékelése is: „Elsőként lépni az antarktiszi szárazföldre egyszerre volt különös és felemelő, azonban nem kétséges, hogy Foyn úr ezt a szenzációs érzést, ami úrrá lett rajtunk, gondolkodás nélkül elcserélte volna egy kisebb méretű simabálnára.”
A saját expedíció előkészületei (1895–1898)
Nemzetközi Földrajzi Kongresszus (1895)
Borchgrevink az expedíciót követően Londonba utazott, hogy a Királyi Földrajzi Társaság által szervezett VI. Nemzetközi Földrajzi Kongresszuson ismertesse expedíciós terveit. A kongresszuson 1895. augusztus 1-jén beszédet tartott, melyben beszámolt az Adare-fokon szerzett tapasztalatairól, és kiemelte, hogy ez a helyszín alkalmas lehet egy tudományos expedíció téli szállásának kiépítésére, ahol lehetőség van arra, hogy egy csapat a teljes telet az antarktiszi szárazföldön töltse. A helyszínt úgy írta le, hogy az alkalmas a házak, sátrak és felszerelések biztonságos elhelyezésére, és azt tapasztalta, hogy ezen a ponton a „a déli sarkkör féktelen erői nem mutatják meg hatalmuk teljes súlyát”. Utalt arra is, hogy a kontinens belső területei könnyen megközelíthetők az adott partvidékről. Beszédét azzal zárta, hogy hajlandó lenne maga vezetni a felvázolt expedíciót.
Hugh Robert Mill, a Királyi Földrajzi Társaság titkára, aki jelen volt a kongresszuson, a következőképpen számolt be Borchgrevink beszédének fogadtatásáról: „Nyers modora és egyszerű beszéde a realizmus friss szellőjeként hatott a tudományos megbeszélésekre. Bár akkoriban senkinek sem tetszett Borchgrevink személye igazán, azonban dinamizmusa és az a törekvése, hogy ismét eljusson az ismeretlen déli vidékekre, néhányunkat rádöbbentett, hogy jól látja a felfedezések jövőjét.” A kongresszus azonban nem támogatta Borchgrevink ötleteit. Ehelyett egy általános állásfoglalást fogadott el az Antarktisz felfedezésének támogatására, azzal a céllal, hogy „a világ különböző tudományos társaságainak a számukra leghatékonyabbnak tűnő eszközökkel ösztönözniük kell, hogy ezt a munkát a század vége előtt elvégezzék”.
Támogatók keresése
A következő két évben Borchgrevink Európában és Ausztráliában próbált támogatókat szerezni a tervezett expedíciójához, azonban nem járt sikerrel. Ebben az időszakban tárgyalásokat folytatott a lehetséges együttműködésről William Speirs Bruce-szal, aki szintén saját antarktiszi expedícióját szervezte. A tárgyalások akkor szakadtak meg, amikor Borchgrevink tudomást szerzett róla, hogy Bruce Henrik Bull-lal is tárgyalásokat folytat, akivel korábban minden kapcsolatot megszakított.