bélyegkép|jobbra|300px|A mai Szlovákia akkor még Magyarországhoz tartozó területének nemzetiségi térképe 1880-ban (anakronisztikus államhatárokkal) bélyegkép|jobbra|300px|A magyar lakosság aránya Szlovákiában a 2011-es népszámlálás adatai alapján bélyegkép|jobbra|300px|A magyar lakosság aránya Szlovákiában a 2001-es népszámlálás adatai alapján
A szlovákiai magyarok vagy felvidéki magyarokA Felvidék csak 1920 óta jelenti a mai Szlovákia területének egészét, korábban csak a Magyar Királyság északi hegyvidéki területét jelentette, így a Kisalföld mai szlovákiai területe nem tartozott hozzá egyike azon kisebbségeknek, amelyek az első világháborút lezáró versailles-i békeszerződések következtében alakultak ki. A jog immár több mint 100 éve a csehszlovák, illetve a szlovák államhoz köti őket, rokoni kapcsolataik, kulturális-nyelvi kötődésük és etnikai identitásuk azonban továbbra is erős szálakkal fűzi őket Magyarországhoz.
Történelem Trianontól a második világháború kezdetéig A szlovákiai magyar kisebbség története az első Csehszlovák Köztársaság 1918. október 28-ai megalakulásával vette kezdetét. A korabeli nagyhatalmi viszonyoknak és a csehszlovák politika érdekérvényesítő szerepének köszönhetően a csehszlovák-magyar államhatárt nem etnikai, hanem stratégiai, gazdasági és közlekedési szempontok alapján húzták meg. Így az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés értelmében mintegy 1 millió 70 ezer magyar anyanyelvű került a frissen kikiáltott csehszlovák államhoz. Ebből a Szlovákiának nevezett országrészben 890 ezer, míg Kárpátalján 180 ezer magyar élt.
A szlovákiai magyarok történetének első nagy korszakát a két világháború közötti Csehszlovákiában eltöltött 20 év története alkotja. Az 1918-tól 1938-ig létező ún. első Csehszlovák Köztársaság a térség egyik legfejlettebb gazdaságával és parlamentáris demokráciájával rendelkezett, de a csehszlovák nemzetállami törekvések következtében a magyarok mégsem tudták sajátjuknak érezni azt az országot, amelyben éltek. A demokratikusnak mondott csehszlovák politika részéről számos sérelem érte a két világháború között a szlovákiai magyarokat: magyarok tízezreit utasították ki az országból, emlékműveiket lerombolták, nyelvüket másodrangú nyelvvé silányították, iskolái egy részét bezárták. Különösen sérelmes volt a csehszlovák földreform, amely során a magyar vidéken felparcellázott nagybirtokokat nem a helyi szegényparasztság, hanem az odatelepített szlovák és cseh telepesek kapták meg. Ez a gazdasági veszteség kihatott a magyarok politikai érdekérvényesítő szerepére és kulturális lehetőségeire is. A két világháború között a szlovákiai magyaroknak voltak politikai pártjaik (a legjelentősebbek az ellenzéki politikát folytató Országos Keresztényszocialista Párt és a Magyar Nemzeti Párt, amelyek 1936-ban Egyesült Magyar Párt néven összeolvadtak), jelentős kulturális szervezeteik, számos napi-, heti- és havilapjuk, és önálló sportszervezeteik is.
A csehszlovák államfordulatot követően az új állami keretek között a magyarság számának csökkenése a statisztikai hibaforrásoktól eltekintve, kb. 105 ezer főre tehető, akik főként az értelmiség és a hivatalnoki középosztályból kerültek ki, mivel elvesztették megélhetésüket. További 16 ezer személytől megtagadták a csehszlovák állampolgárságot. A népszámlálási adatok szerint további 76 ezer fővel csökkent a magyarság létszáma 1921-1930 között.Az elnyomott kisebbségből legyen társnemzet. Magyarok Csehszlovákiában / Szlovákiában 1918-1992. Együttélés Politikai Mozgalom, 5; Gogolák Lajos szerint 57 ezer fővel (1935 Csehszlovákia. Budapest, 69-70); A trianoni Magyarországon kb. 350 ezer regisztrált menekült volt, melynek 2/3-a érkezett 1919-1920-ban. 30%-uk, tehát több mint 105 ezer ember Csehszlovákia területéről érkezett. A menekültek magyarországi viszonyaira lásd: Csóti Csaba 2010: Vagonlakók, barakklakók, menekültek. Rubicon 2010/4-5; Dékány István 2018: Trianoni árvák. Vö. 2011 Magyar Néprajz I.1
1938-1945 A nemzeti kisebbségek problémájának megoldását 20 éven át halogató csehszlovák állam 1938/39-ben a belső problémái és a náci Németország agressziójának következtében szétesett. Miután 1938. szeptember 29-én a müncheni egyezmény Németországnak ítélte Csehország németek által lakott térségeit, a magyar kormányzat is szorgalmazni kezdte az etnikai elvű revíziót. A nagyhatalmi döntés értelmében erről a két érdekelt országnak kellett megállapodnia, így 1938. október 9-e és 13-a között Komáromban tárgyalások kezdődtek Magyarország és Csehszlovákia között egy esetleges határmódosításról. Noha a tárgyalások végül eredmény nélkül zárultak, a két fél néhány nagyobb város hovatartozásának kivételével meg tudott egyezni az új államhatár vonalában. A végső döntést azonban a német és olasz külügyminiszter alkotta nemzetközi döntőbíróság mondta ki. A november 2-án a bécsi Belvedere palotában lezajlott döntés alapján Magyarország 11 927 négyzetkilométernyi területet kapott vissza valamivel több mint 1 millió lakossal. A visszatért lakosságnak 84%-a volt magyar, a maradék szlovák vagy rutén. A vitatott városok közül Pozsony és Nyitra ugyan Szlovákiában maradt, de a magyar kultúra olyan fellegvárai kerültek az anyaországhoz vissza, mint Dunaszerdahely, Galánta, Érsekújvár, Komárom, Léva, Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó, Kassa, Munkács és Ungvár.
Az első bécsi döntés és Kárpátalja megszállása következtében az 1918-ban Csehszlovákiához került magyar nemzetrész döntő többsége pár évre ismét Magyarország polgárává vált. A visszacsatolást a lakosság mindenütt kitörő örömmel fogadta, és a bevonuló honvédeket díszkapuk, ünnepségek, virágeső köszöntötték. A visszatérést követő öröm mellett azonban gyorsan jelentkeztek a gondok is. A visszacsatolt területeket elözönlő anyaországi hivatalnokok és a Csehszlovákiához képest elmaradottabb gazdasági és szociális viszonyok sok keserűséget okoztak a „visszatért magyaroknak” . Az igazi gondokat azonban a magyarok feje fölé gyülekező háborús fellegek jelentették, amelyek a megpróbáltatások újabb sorát hozták a felvidéki magyarok számára. A Don-kanyari katasztrófa közös sorsa volt a felvidéki és anyaországi magyaroknak. Ezen kívül a holokauszt borzalmai egyaránt érintették a felvidéki és az anyaországi zsidókat.
200px|bélyegkép|Esterházy János A magyarok egy kis – mintegy 67 ezres lélekszámúA szlovák demográfia adatai szerint mindössze 46689 volt magyar a 2567555 szlovák állampolgár közül az 1940-es népszámlálás alapján. 19 községben alkottak többséget (Pavol Tišliar 2011: Národnostný kataster Slovenska v roku 1940. Bratislava, 38-39). – közössége a fasizálódó első Szlovák Köztársaságban élte át a második világháború éveit. A két világháború közti csehszlovákiai magyar szellemi központok (városok) és szellemi vezetők többsége visszakerült Magyarországhoz, de a szlovákiai magyarok belső újraszervezése ezért sem állhatott le. Számos értelmiségi vállalt vezető szerepet a kisebbségi életben, például Aixinger László, Brogyányi Kálmán, Dallos István, Faith Fülöp, Gyürky Ákos, Klatt Aurél, Mártonvölgyi László, Peéry Rezső, Révay István, Sedivy László, Stelczer Lajos, Szalatnai Rezső, Szepesházy Bertalan. Közülük Bikszárdy Vincét egy felvonulás alkalmával bebörtönözték és valószínűleg agyonverték, többen börtönt szenvedtek, illetve Magyarországra költöztek. Egyetlen politikai reprezentánsa az Egyesült Magyar Párt volt, amelynek az elnöke végig az az Esterházy János volt, aki már a 30-as években is fontos szerepet játszott a szlovákiai politikában, de aki a háború idején vált a magyar kisebbség mindenki által elismert vezetőjévé. A szlovák parlamentben egyedüliként csak ő nem szavazta meg a zsidók deportálását lehetővé tevő 1942. évi 68. számú törvényt. Ma már tudjuk, hogy Esterházy tevékenyen kivette részét az üldözött zsidókat menekítő akciókból is. Segített nekik elbújni, és közel ezer zsidó megkeresztelését megszervezve megmentette őket az üldöztetéstől.
A második világháború utáni évek Mivel a győztes nagyhatalmak már a háború idején elfogadták Csehszlovákia 1937-es határainak felújítását, a szlovákiai magyarok ismét kisebbségi sorba kényszerültek. A Beneš vezette csehszlovák politikai vezetés célja egy nemzeti kisebbségek nélküli csehszlovák nemzetállam létrehozása volt. Ehhez a magyarok egyoldalú kitelepítését tervezték, amihez indokként a kollektív bűnösség elvének megfogalmazása szolgált. Miután azonban a nagyhatalmak az egyoldalú kitelepítés tervezetét elutasították (a németek kitelepítéséhez a nagyhatalmak jóváhagyásukat adták), a csehszlovák politika új módszerekkel akarta elérni célját. A magyaroktól megvonták az állampolgárságot és az ezzel járó jogokat (nyugdíj, szociális támogatás, állami alkalmazás), elkobozták földtulajdonukat, bezárták a magyar iskolákat, felszámolták a magyar sajtót és a magyar kulturális intézményeket, a magyar közvagyont pedig elkobozták. A magyar vezetőket bebörtönözték és konstruált perekben ítélték el. Esterházy Jánost, Csáky Mihályt, Jabloniczky Jánost, Neumann Tibort, Párkány Lajost, Lászlóffy Ferencet, Virsik Károlyt, Szüllő Sándort, Böjtös Józsefet, Birnbaum Frigyest és Teszár Bélát letartóztatták és átadták a Szovjetuniónak, ahol sok évig raboskodtak.Molnár Imre 2013: Esterházy János élete és mártírhalála. Budapest, 317-318.
A Szovjetunió nyomására Magyarország 1946. február 27-én kénytelen volt aláírni a szerződést a csehszlovák–magyar lakosságcseréről. Az egyezmény értelmében a csehszlovák hatóságok annyi szlovákiai magyart voltak jogosultak Magyarországra áttelepíteni, amennyi magyarországi szlovák önként jelentkezett a Szlovákiába való áttelepülésre. A lakosságcsere végrehajtása végül 1947 áprilisában kezdődött meg. A több mint két évig tartó akció során a Magyarországról Szlovákiába önként áttelepült szlovákkal szemben magyar volt kénytelen a szülőföldjét elhagyni.76 ezer magyart űztek el otthonából a magyar-csehszlovák lakosságcsere során - Múlt-Kor, 2016. február 27. Közben a csehszlovák kormányzat a szlovákiai magyarok csehországi kényszerközmunkára való hurcolását is elrendelte. 1946/47 telén mintegy 44 ezer személyt: férfiakat, nőket, gyerekeket és öregeket szállítottak fűtetlen marhavagonokban Csehországba, ahol mezőgazdasági munkát végeztettek velük. A deportáltak otthon maradt vagyonát az állam szlovák jelentkezők számára utalta ki, akik kezdetben csupán a vagyon kezelői lettek volna, idővel pedig annak tulajdonosai is. A deportálások és az áttelepítések következtében védtelen és megrémült magyarokat a reszlovakizációs akcióval próbálták végérvényesen megtörni. A reszlovakizáció visszaszlovákosítást jelent, vagyis a szlovák értelmezés szerint az előző századokban elmagyarosodott szlovákok visszatérését anyanemzetükhöz. A reszlovakizáltaknak lehetővé tették, hogy visszakapják állampolgárságukat, kihúzták őket a deportálásra és áttelepítésre kijelöltek listájáról, visszaadták elkobzott tulajdonukat. A szorult helyzetben lévő magyarokat ezzel próbálták rákényszeríteni nemzetiségük feladására. A felvidéki magyarok jelentős része végül beadta a derekát, hiszen felmérte, hogy az állampolgárság hiányával járó teljes kiszolgáltatottság nagyobb veszélyt jelent a jövő szempontjából. 719 településről összesen -en kérték a szlovák nemzetiség megadását. Ebből összesen személyt nyilvánítottak szlováknak. Habár mennyiségi mutatók szempontjából a reszlovakizáció volt a nemzetállami nacionalizmus legsikerültebb akciója, mégis ez okozta a legkisebb kárt a magyar nemzetrészben. A papíron egyik pillanatról a másikra szlovákká váló tömegek ugyanis érzéseikben továbbra is magyarok voltak, és így a szlovákiai magyarok folytonosságának a biztosítékai maradtak.