Gerevich József (Budapest, 1948. december 5. –) pszichiáter, neurológus, addiktológus és pszichoterapeuta, egyetemi tanár, író.

Élet- és alkotótársa Bácskai Erika szociológus. Apja Gerevich László régész, művészettörténész, anyja Vattai Ilona művészettörténész. Apja nagybátyja Gerevich Tibor művészettörténész. Apai nagybátyja Gerevich Aladár kardvívó. Nővére, Éva irodalomtörténész, bátyja, László matematikus. Gyermekei: Zoltán pszichofarmakológus, Péter építőmérnök-statikus, Tamás szociológus, Manchin Miriam közgazdász. Unokaöccse Gerevich András költő-műfordító.

Szakmai pályája

A kezdetek Gimnáziumi éveit a Radnóti Miklós Gimnáziumban végezte, majd a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen folytatta tanulmányait. Már az egyetem ötödik évében diákköri munkát végzett Pethő Bertalan szárnyai alatt, többek között Göncz Kinga, Ungvári Gábor, Bitter István, Simon Lajos, Zöld Bálint és Tolna Judit társaságában. Egyik pszichiátriai dolgozatával első helyezést ért el a rektori pályázaton Szkizofrének erkölcsi ítélete és világnézete címmel. Summa cum laude orvosdoktori diplomáját (1973) megszerezve szakmai munkáját így a Pszichiátriai Klinikán folytatta, Juhász Pál, a klinika igazgatója szárnyai alatt, akinek hatására később neurológiai szakvizsgát is tett (1977). A pszichiátria-addiktológia akkori módszerei, még akkor is, ha klinikai művelői ezt igényesen művelték, ellenérzést váltottak ki belőle.

A szociálpszichiáter Klinikai tevékenységét így nem szokványos módon terjesztette ki. Önismereti csoportokat szervezett népművelőkkel kultúrházakban; elindította a teaház mozgalmat. Többféle szakmai műhelyt hozott létre fiatal kollégáival (Fiatal Pszichiáterek Fóruma, Szociálpszichiátriai Műhely), és rendszeres továbbképzéseket, vitákat szervezett velük. Ungvári Gáborral ketten találták ki a „Szerda esték” néven ismertté vált interdiszciplináris műhelyt, ahol történészekkel, művészettörténészekkel, irodalmárokkal és más szakemberekkel vitatkoztak. Gerevich itt adott elő először Dosztojevszkij és a pszichiátria kapcsolatáról, itt ismertette Gulácsy Lajos és Nemes-Lampérth József patográfiáját,Ez később, 2005-ben a Lány a szekrényben című kötetben is megjelent. és itt került sor a népszerű József Attila-vitára is a nozológusok és a szociálpszichiáterek között. Emlékezetes volt vitaestjük Hankiss Elemér és Buda Béla között, amelyet Kornai János közgazdásszal kiegészítve is megismételtek.

Ekkortájt a népművelők körében mentálhigiénés mozgalom indult, amelyben Közösségi mentálhigiéné (1989) címmel szerkesztett könyvével központi szerepet vállalt. A Kulich Gyula téri Nappali Szanatóriumban Zseni Annamáriával kialakított művészetterápiás osztály transzparens, a művelt közönség számára is nyitott munkája és Juhász Pál professzor támogatása alkalmat adott arra, hogy az akkoriban még gyerekcipőben járó képzőművészeti-zenei törekvéseket is felkarolja. 1983-ban megjelent Terápiák társadalma, társadalmak terápiája – Változatok a kakukkfészekre című könyve, amely szintén hozzájárult ahhoz, hogy hosszú évekre „a szakma fenegyerekeként” lett elkönyvelve. A könyvben, amely Nyírő Gyula díjat nyert, a pszichiátriai osztályok demokratizmusát példaként állította az egész országot meghatározó diktatúrával szemben, és egyértelműen deklarálta elköteleződését a liberális demokrácia mellett szakmán belül és kívül. Minden interjújában, megjelenésében hangsúlyozza, hogy ez azóta mit sem változott.

Addiktológiai elhivatottsága Hamar szembesült azzal, hogy a hagyományos pszichiátriai osztály nem alkalmas a drogfogyasztó populáció megfelelő terápiás megközelítésére. A Kulich téri Nappali Szanatórium így a nem hagyományos terápiás megközelítés kísérleti terepévé, egyfajta életforma-műhellyé vált. Később munkacsoportjával elsőként indított el átfogó képzést az drog-ambulanciákon dolgozó szakembereknek 1988-ban, és létrehozta az első szakmai ernyőszervezeteket – Magyar Narkológiai Társaság, Drogambulanciák Szakmai Szövetsége Tanácsa –, amelyekből később átfogó fejlesztési program nőtt ki. Ennek során, már az időközben létrehozott, és nemzetközi szinten is elismert Drogmegelőzési Módszertani Központ és Ambulancia keretében magyar nyelvre adaptáltak számos, nemzetközi szakmai gyakorlatban kifejlesztett diagnosztikai és terápiás módszert, korszerű adatvédelmi rendszert dolgoztak ki. Munkatársa, Bácskai Erika vezetésével elindították azt a primér prevenciós műhelyt, amely módszertani megalapozója lett az iskolai megelőzési projekteknek. A megelőzésben kulcsfontosságú kortárssegítés módszertani megalapozását középiskolás fiatalok, illetve pedagógusok bevonása révén már a nyolcvanas évek közepén elkezdték kortárssegítő tréningek segítségével. Tizenöt évig tartó munkájuk tapasztalatait a Kortárssegítés tanári kézikönyvében (2000) foglalták össze. Időközben a kortárssegítés bekerült az egyetemi képzésbe és szélesebb körben elterjedtté vált. Szakmai koncepciókat, tervezeteket hoztak létre egy-egy város, budapesti kerület szintjén éppúgy, mint az országos drogpolitika számára. Ehhez epidemiológiai kutatásaik adataira támaszkodtak.

Addiktológiai tevékenysége a betegellátáson és az oktatáson kívül kutatómunkával is kiegészült, amelyet jelenleg az Addiktológiai Kutató Intézet munkatársaként végez. Első lépcsőben az epidemiológiai vizsgálatok mellett a drogfogyasztó típusok kutatása és a prevenciós programok hatékonyságvizsgálata valósult meg. Eredményeiket Bácskai Erikával PhD disszertációikban foglalták össze és publikálták a The Development and Prevention of Drug Use (1996) címmel, majd az Ifjúság és drogfogyasztás című könyvükben (1998). Ezt a munkát követte a korszerű mérőeszközök és módszerek hazai adaptációjára irányuló kutatás, amelynek eredményei előbb a Drogambulanciák működése és hatékonysága című könyvben (2003), majd a Korszerű addiktológiai mérőmódszerek című könyvben (2011) került összefoglalásra. Emellett több nyugat-európai munkacsoporttal közösen részt vettek egy európai kokainkutatásban is, amelynek eredményeit Kokainprobléma Magyarországon című könyvükben (2006) ismertették. Ezt követően kutatócsoportjuk az agresszió, önagresszió és addikció közötti összefüggésekkel foglalkozott. Ennek a kutatómunkának lett gyümölcse az Agresszió, öngyilkosság, addikció című tanulmánykötet (2017), amelynek megvalósulásában Czobor Pál volt közvetlen munkatársuk.

2001-ben, a Drogmegelőzési Módszertani Központ kormányzati döntésre történt felszámolásával végleg elhagyta az állami egészségügyet.

Művészetpszichológia Családi indíttatása okán (szülei és apai nagybátyja művészettörténészek, nővére irodalomtörténész) kora gyermekkorától fogva szoros viszony fűzte a művészetekhez. Művészetpszichológiai kutatásait már pályája elején, magyar festők patográfiájának összeállításával elkezdte; Gulácsy Lajos és Nemes-Lampérth József – pszichózisa és művei között keresett összefüggéseket. A kétezres évektől fokozatosan tér vissza a művek és alkotóik között fennálló viszony pszichopatológiai tanulmányozása felé, a képzőművészet és az irodalom területével kiemelten foglalkozik elemzéseiben.

Művészetpszichológiai munkáiban szakít azzal a pszichiáter-megközelítéssel, amely az alkotó pszichiátriai diagnózisának mindenáron való felállítására törekszik. Szemlélete szerint alkotó és életmű viszonyában a feltárható összefüggések között a betegség is szerepelhet elemzendő tényezőként, de nem borítja be feltétlenül az életművet és az életpályát.

Írásai kiindulópontja a mű befogadása során létrejött intenzív élmény, módszere az élettörténet alapos elemzésére és összefüggések keresésére, kor- és kultúrtörténeti kontextusba helyezésére alapul. Hangsúlyozza, hogy pusztán egy festmény vagy szobor látványa alapján félrevezető lehet következtetni az alkotó személyiségére vagy a műtárgy elkészülésének hátterében lévő motivációra: „Minél kevesebbet tudunk egy képről, a festmény annál inkább projekciós felületté válik, amelyre kivetíthetjük bensőnket, lelkiállapotunkat. A képpel való megismerkedésnek ez az első stádiuma. [..] Lelkünk projektív tartalmát azonban kizárólag az élettörténet alapos elemzése szoríthatja vissza, csak a személyes dokumentumok (levelezés, napló, hiteles élettörténet) vezethetnek egyedül nyomra.”

Legfrissebb publikációiban a művészet „napos és árnyékos oldala”, azaz a kreatív tevékenység jótékony és destruktív hatásai foglalkoztatják.

Gulácsy Lajos

2005-ben publikálja Gulácsy Lajosról írt összefoglaló patográfiáját. A festőművész pszichózisának kialakulását és lefolyását rekonstruálja és elemzi azt hiteles írások, eredeti levéltári dokumentumok, levelezések és szemtanúk visszaemlékezései alapján. A munkát a festőművész kultúrtörténeti háttérét részletesen tárgyaló tanulmány indítja, majd Gulácsy személyiségvázlata követi, s az elemzést az akut pszichózis kitörésének vizsgálata zárja.

Teremtő Vágyak

2016-2018 között kiemelten foglalkozik képzőművészek találkozásélményeivel, olyanokkal, amelyek megtermékenyítő módon hatottak művészetükre és amelyekből műalkotások is születhettek. A különböző személyes motívumok mögött rejlő történetekből hetven esszét ír, amelyek három kötetben jelennek meg, „Teremtő Vágyak” címmel. Földényi F. László a második kötet előszavában kiemeli, hogy írásai egyfelől „a látásra és a képekben való elmélyedésre tanítanak”, másfelől „a pszichológia és az esztétika, a motívumkeresés és az autonóm vizualitás kényes egyensúlyát valósítják meg”. Kiindulópontként a mű befogadásának intenzív élményét használja, majd életrajzot és életművet vet össze és elemez olyan módon, hogy a találkozás élménye, a két szereplő duális kreativitása és az alkotó olyan, élettörténetbe ágyazott személyes motívumai kerülnek előtérbe, amelyek alkotásra inspirálták. Vágyteljesítés, önvizsgálat, öngyógyítás, traumatikus élmények feldolgozása és a halál közelsége ugyanolyan markánsan jelenik meg ezekben, mint maga a találkozásélmény múzsa és művész között, vagy a művésznek az a tapasztalata, mely szerint egy-egy mű megváltoztathatja az életét, emberi kapcsolatait, személyiségét.

Ő maga a könyv koncepciójáról az első kötet fülszövegében így ír: „Arra lettem figyelmes, hogy a festményeknek, szobroknak személyes történetük van, amely felfejthető a művész életrajzi dokumentumain keresztül. Olyan történetekre bukkantam, amelyek lecsupaszítva akár a művészet keletkezésmítoszainak is tekinthetők: két ember találkozik, felfedezik egymást, egy ideig élvezik egymás társaságát, majd szétválnak, vagy hosszú ideig, akár életük végéig együtt maradnak. És közben egyikük vagy mindkettejük remekműveket alkot. Van, akit a találkozás negatív élményei inspirálnak, és van olyan, akiből a boldogság hajtja ki a művészi teljesítményt. Kutatásaim eredménye a művészetpszichológiai megközelítés számára különböző kérdéseket vet fel, és összefüggések feltárását segíti elő. Az olvasó így közelebb kerül a művész szándékaihoz, és eltöprenghet azon, mi a különbség művész és nem-művész, pszichotikus és művész, vagy alkotó és múzsája között. És közelebb kerülhet a műalkotások megértéséhez.”

„A frappáns, rövid pszichobiografikus leírások szerelmek, szeretők, múzsák és kapcsolatok dzsungelébe kalauzolnak el példás szaktudással és ízléssel, azonban a gyakran tragikus sorsú kreatív hősök önboncolása, kíméletlen önfeltárása a szenvedélyes érdeklődő, magányos zsenik világát is felidézi az olvasóban. Gerevich kiindulópontja a műbefogadás során létrejött intenzív élmény, majd ebből halad imponáló ismeretanyaggal és a pszichoanalitikus, pszichiáter-író biztonságával az alkotó művészek személyiségének, kapcsolataik szövevényességének megértése felé.” (Tényi Tamás)

Sylvia Plath