A filozófia akkor született, amikor kialakulásnak induló tudományos gondolkodás tükrében a mitikus szemlélet már nem tudott kielégítő választ adni a világ keletkezésére és felépítésére. Hegel alapján a filozófia akkor kezdődött, amikor „az orákulum helyébe minden gondolkodó ember saját öntudata lépett”. Ekkortájt e két tudomány – a természettudomány és filozófia – még nem vált két külön ágra.
Nyugati filozófia Ókor A görög filozófia előzményei 150px|bélyegkép|jobbra|Hésziodosz és egy múzsa A nyugati világban a filozófia először az orfikus tanokban és Hésziodosz műveiben jelent meg. Ezek a filozófiák még nagyon közel álltak a mítosz világához, és szemléletüket tekintve archaikus jellegűek.
Hésziodosz a Kr. e. 7. század elején élt. Két munkája is fennmaradt, a Munkák és napok és a Theogonia. Hésziodosz a már meglévő mitológiai anyagot rendezte át, külön figyelmet szentelve Zeusz tekintélyének és nagyságának leírására. A jelenlegi világot igyekezett visszavezetni minimális számú primér elemre, amely primér elemekből aztán az egymást követő generációk során át levezethető a világ általunk tapasztalható változatossága.
Az orfikus hiedelmek megjelenése körülbelül a Kr. e. 3. századra tehető. Az orphikusok, mint különálló csoport megjelenésének idejében nem lehetünk biztosak. Az egyik nézet szerint, amit Guthrie képvisel (The Greeks and their Gods, London, 1950, XI. fejezet), az orphikus tanítás már a Kr. e. 6. század folyamán szent könyvekben le lett fektetve. Egy másik nézet szerint, amit Linforth képvisel (The art of Orpheus, Berkeley 1941), a szektariánus irodalom korpusza a római korból származik. Limforth azzal támasztja alá állítását, hogy bár orphikus tanokra, jóslatokra találunk utalásokat a korábbi századokból is (a Kr. e. 6. században tulajdonítottak Orpheusznak műveket, Hérodotosz az 5. században tud az orphikusokról, Platón ismer orphikus jóslatokat, Arisztotelész pedig úgynevezett „orphikus történeteket”) a szektariánus irodalom nem követhető visszafelé a hellenisztikus kornál korábbi időszakig.
A Kr. e. 9. század és a Kr. e. 6. század között – főként az írás megjelenésének és elterjedésének köszönhetően – görög földön jelentős változás megy végbe: a zárt, hagyományos társadalom átalakul nyitott társadalommá, új értékek lépnek a régiek helyébe. A mítoszból a filozófiába való átmenet e változás velejárója és következménye volt, amely inkább politikai, társadalmi és vallásos természetű volt.
A polisz kialakulása és fejlődése átalakította korábbi arisztokratikus szerkezetű társadalom hésziodoszi nézeteit, a régi isteneket és hősöket nagyrészt idejemúlttá tette. E változások főként Ióniában, ezen belül is leginkább Milétoszban figyelhetők meg.
„Kiváltképpen a filozófusnak a szokása, hogy csodálkozzék. Nincs ugyanis más kezdete a filozófiának, mint ez.” (Platón) Theaitétosz; 155 D
Preszókratikus filozófia
Az ión gondolkodók 200px|bélyegkép|balra|Thalész Ióniában, Milétoszban jött létre az első filozófiai iskola Thalész vezetésével, az Égei-tenger környéki civilizációk többirányú behatásának köszönhetően. Milétosz az anatóliai parton elterülő kisváros Szamosz szigetétől délre. A Kr. e. 7. és 6. században Iónia legfontosabb városa volt, és mintegy kapuként állt a görög világ és a később vesztét okozó Perzsa Birodalom között. A milétosziak az idők folyamán többnyire állandó Lüdiai megszállás alatt álltak egészen a Kr. e. 7. századig, amikor szövetséget kötöttek egymással. A lüdiaiak jelenléte pozitívan hatott a milétoszi tudományok fejlődésére, a velük kötött szövetség vitte közelebb őket a babiloni és az egyiptomi kultúrához is. Milétosz a Földközi-tenger medencéjében száznál több gyarmatot alapított. A gyarmatvárosokkal szoros kapcsolatot tartottak, és Milétosz tehetősebb polgárai, akár kereskedők voltak, akár nem, gyakran meglátogatták azokat.
A ión gondolkodókhoz tartozik: milétoszi Thalész, milétoszi Anaximandrosz, milétoszi Anaximenész, kolophóni Xenophanész, epheszoszi Hérakleitosz, klazomenai Anaxagorász, athéni Arkhelaosz, szamoszi Melisszosz, milétoszi Leukipposz, abdérai Démokritosz, apollóniai Diogenész.
A nyugati görögség A nagy milétiosziakat követően a nyugati görög gondolkodók (Kr. e. 4. század) – akik a kezdetektől fogva nagyban különböztek a milétosziaktól – feladták az ősi anyag kutatását, és náluk inkább a vallás (püthagoreusok), vagy a metafizikai ellentmondások (Parmenidész és eleai Zénón) voltak a hajtóerők. Kivétel Empedoklész, akinél megtalálható a ióniaiak gondolkodása, bár ötvözve van püthagoreánus és parmenidészi elemekkel. Az első két filozófus, akiről tudni, hogy Dél-Itália görög városaiban tanított, két ióniai emigráns volt: Xenophanész és Püthagorasz, aki a Kr. e. 6. század vége felé volt akméjában.
Athéni felvilágosodás bélyegkép|jobbra|200px|Platón Az athéni Szókratésszel kezdődik meg a görög filozófia klasszikus korszaka, ő számít a filozófiai etika megalapozójának. Filozófiájának középpontja a jó (agathon) természetének meghatározása és az erény (areté) vizsgálata. Szókratész a jót és a rosszat vizsgálta, hogy a gyakorlatban azt alkalmazni lehessen.
Szókratész saját filozófiáját mint maieutikát (bábáskodást) jellemzi: nem állít ismeretet, hanem elősegíti a beszélgetőtársát abban, hogy saját magától találjon rá.
Szókratész tanítványa, Platón (Kr. e. 427–347) a nyugati filozófia egyik legnagyobb hatású gondolkodója. Filozófiája a metafizikától az államelméletig számos területet érint. Tanításai a kései antikvitásban, a középkorban és a reneszánszban egyaránt meghatározóak voltak, de a mai napig viták alapját képezik. Megalapította az egészen a Kr. u. 6. századig fennálló Akadémiát, műveit leggyakrabban dialógusformában írta. Talán leghíresebb gondolata az ideatan.
Arisztotelész (Kr. e. 384–324), Platón tanítványa, Nagy Sándor tanítója, majd saját alapítású tanintézete, a peripatetikus iskola (Líceum) vezetője. Az ő tanaira épült szinte az egész középkori filozófia, de az újkori filozófia is sokat merített belőlük. Filozófiáját szisztematikusan építette fel, amit tudományosan igyekezett alátámasztani.
Hellenisztikus filozófia
Hellenizmusnak nevezzük a görög történelem azon szakaszát, amelyik a Nagy Sándor-i hódításoktól (Kr. e. 336–323) a Római Birodalom kiépüléséig tart (Kr. e. 30). A hellenisztikus filozófia határait Arisztotelész halálától (Kr. e. 322) az újplatonizmus kialakulásáig (Kr. u. 3. század) tartjuk. 150px|bélyegkép|balra|Seneca A hellenisztikus filozófia két fő irányzatból áll: a sztoicizmus és az epikureizmus, Epikurosz (Kr. e. 342–271) vezetésével. Közös vonásuk, hogy mindkét irányzat az etikára helyezi a hangsúlyt. Képviselői: kitioni Zénón (Kr. e. 336–264), Kleanthész (kb. 232), Krüszipposz (Kr. e. 281–208), Panaitiosz (Kr. e. 185–110), Poszeidonosz (Kr. e. 135–51), Seneca (Kr. e. 4–65), Epiktétosz (50–138), Marcus Aurelius császár (121–180) (stoa), és Epikurosz (Kr. e. 342–271).
További irányzatok: a szkepticizmus, amelynek jellegzetessége, hogy radikális kételkedésnek vet alá minden filozófiai rendszert és a minden ítélettől való tartózkodás jellemzi. Fő képviselője Eliszi Pürhon (Kr. e. 365–275). Az eklektika különböző filozófiai tanokat vegyített össze, fő képviselője Cicero (Kr. e. 106–43). A harmadik jelentős irányzat a Platón tanaira épülő és azt Arisztotelész és a sztoa tanításaival összekapcsoló újplatonizmus, amelynek fő képviselői Plótinosz (Kr. u. 204–270) és Proklosz (Kr. u. 410–485) voltak.
Patrisztika
150px|bélyegkép|balra|Philón A patrisztika nevét a latin "pater"ről kapta, ami magyarul "atyát" jelent. Története kezdetének az első nikaiai zsinat (325) évszámát tekintik. Patrisztikának nevezik az apostolokat követő keresztény ókor időszakát. A filozófiát az jellemzi, hogy a keresztény tanokat az antik görög filozófusok tanaival próbálják magyarázni és védelmezni a pogányságtól és a gnózistól. Jelentős befolyást gyakoroltak a patrisztikára Platón tanai, Alexandriai Philón (Kr. e. 25–40) vallásbölcselete, az újplatonizmus és a sztóa.
A patrisztika gondolkodói nem képeztek egységes rendszert, sem történelmi értelemben, sem rendszertani téren, inkább valamilyen átmeneti időszakot képeztek az iskolaszerű teológia felé. Kivételt képez az ágostoni életmű. Fontosabb képviselők: Alexandriai Szent Kelemen (145–215), Órigenész (185–253), Nüsszai Szent Gergely (335–394), Pszeudo-Dionüsziosz (500 körül) és Hippói Szent Ágoston (354–430).
Középkor
A középkorban a nyugati filozófiát a vallás dominanciája jellemezte: a nyugati középkor filozófiája valójában a kereszténység filozófiája, képviselőik kevés kivétellel papok voltak. E kor filozófiájának állandó problémája a hit és a tudás viszonya.
A skolasztika elnevezés a latin schola (iskola) szóból származik. A skolasztika kezdetét Nagy Károly német-római császár uralkodásának a korától (800) számítjuk. Ekkor alakultak meg az első iskolák, vagyis az intézményes oktatás első próbálkozásai. Ugyanekkor kezdődött el a filozófiai oktatás az iskolákban, majd a 12. századtól kialakultak az egyetemek is.
Korai skolasztika 150px|bélyegkép|jobbra|Abélard kézirata A korai skolasztika a 12. század elejéig tartott, gondolkodási módjára az egyházatyák újplatonikus tanainak a folytatása a jellemző. Megjelent egy új probléma, ami a középkor filozófiájának meghatározó elemévé vált: az univerzália probléma. Az univerzáliák az általános fogalmak, fajok megkülönböztetése az egyes egyedi dolgoktól. A probléma az volt, hogy az univerzáliákat megilleti-e lét, és az egyes dolgok a létező univerzáliák leképezései, vagy csak a konkrét egyes dolgok rendelkeznek reális léttel és az univerzáliák csupán csak nevek, amelyeket az ember alkotott. Kialakult a realista és az ennek ellentmondó nominalista álláspont. A realisták (például Champeaux) szerint csak az univerzáliák léteznek magukban, míg a nominalisták (például Abélard) szerint csupán az egyes dolgok (individuumok) léteznek valóságosan, az univerzáliák csak a szellemben vannak.
Fontosabb képviselői: Johannes Scotus Erigena (810–877), Compiègne-i Roscelin (~1050–~1121), Champeaux-i Vilmos (1070–1121), Canterburyi Szent Anzelm (1033–1109), Abélard (1079–1142), Petrus Lombardus.
Kései skolasztika 150px|bélyegkép|jobbra|Albertus Magnus portré 1352-ből A kései skolasztika akkor vette kezdetét, amikor a muszlim és zsidó tanok Szicílián és Spanyolországon keresztül Európába kerültek és magukkal hozták az elveszettnek hitt, vagy egyáltalán még nem is ismert arisztotelészi filozófiát. A kései skolasztika a 12. századtól egészen a 18. századig eltartott, fő jellegzetessége Arisztotelész tanainak "fölfedezése" és értelmezése.
Fontosabb képviselők: Albertus Magnus (1206–1286), Aquinói Szent Tamás (1225–1274), Duns Scotus (1265–1308), Roger Bacon (1215–1292), William Ockham (1280–1348).
Újkor Reneszánsz
A reneszánsz (magyar jelentése: újjászületés) kialakulása a 15. századra tehető tehető és a Bizáncból Itáliába menekülő görög tudósoknak köszönhető, akik magukkal vitték az ógörög bölcseletet, elsősorban Platón és Arisztotelész tanait. Ennek következtében kialakult a reneszánsz platonizmus (Marsiglio Ficino Firenzei Akadémiája). A reneszánsz filozófiára, pontosabban a természetfilozófiára ugyancsak nagy hatással volt a püthagoreus filozófiának az a tanítása, miszerint a világ dolgai, eseményei és viszonyai visszavezethetők matematikai formulákra. Ez az elképzelés volt a mai fizika megszületésének az első mozzanata.
A reneszánsz korában a teológiai tanulmányok is elkezdődtek és intézményesültek: kialakult a protestantizmus, a katolicizmus a skolasztikus módszert követte továbbra is. Ugyanekkor történt a történelem fogalmának újjáértelemzése is, amely az újkori politikafilozófia kezdetét jelenti. Újra felfedezték az antik írók: Hérodotosz, Thuküdidész, Polübiosz, Livius és Tacitus munkáit.