Boldog Duns Scotus János (latinul: Ioannes Duns Scotus, angolul: John Duns Scotus; Duns, Skócia, 1265/1266 körül – Köln, 1308. november 8.) skót származású ferences rendi szerzetes, katolikus teológus és skolasztikus filozófus. A középkori skolasztika egyik legjelentősebb mestere, Aquinói Szent Tamás, Bonaventura és William Ockham mellett a 13–14. századi latin keresztény bölcselet és teológia egyik legfontosabb alakja.Thomas Williams: John Duns Scotus. Stanford Encyclopedia of Philosophy. https://plato.stanford.edu/entries/duns-scotus/Jeffrey Hause: John Duns Scotus (1266–1308). Internet Encyclopedia of Philosophy. https://iep.utm.edu/john-duns-scotus/
Mellékneve a középkori hagyományban Doctor Subtilis, vagyis „a finom megkülönböztetések doktora”; a mariológiai hagyományban gyakran Doctor Marianus néven is említik. Filozófiáját és teológiáját követő irányzatot szkotizmusnak nevezik. II. János Pál pápa 1993. március 20-án jóváhagyta ősi tiszteletét, és boldogként való tiszteletét megerősítette.XVI. Benedek pápa: General Audience: John Duns Scotus, 2010. július 7. https://www.vatican.va/content/benedict-xvi/en/audiences/2010/documents/hf_ben-xvi_aud_20100707.htmlBlessed John Duns Scotus. Encyclopaedia Britannica. https://www.britannica.com/biography/Blessed-John-Duns-Scotus
Scotus nehéz szerző: műveiben sok a szigorú logikai elemzés, a pontos fogalmi megkülönböztetés és az iskolás vitairatokra jellemző technikai terminológia. Jelentősége mégis szélesebb körű. Olyan kérdésekre adott eredeti választ, mint: miként beszélhet az ember Istenről; mi tesz egy dolgot éppen ezzé az egyedi dologgá; hogyan viszonyul az értelem és az akarat; milyen értelemben szabad Isten és az ember; miért volt illő, hogy Krisztus megtestesüljön; és hogyan védhető a katolikus Mária-tan, különösen a Szeplőtelen Fogantatás.
Neve és melléknevei
A „Duns Scotus” név nem modern családnév és keresztnév a mai értelemben. A középkori egyetemi gyakorlatban a személyeket gyakran keresztnevük és származási helyük szerint nevezték meg. A „Duns” a mai Skócia területén fekvő településre utal, a „Scotus” pedig skót származást jelöl. A korábbi szakirodalomban időnként felmerült ír vagy észak-angliai származás lehetősége is, de a mai kutatás fő iránya szerint Scotus a skót Duns környékéről származott.Duns Scotus, John, Bl. In: New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, Detroit–Washington, 2003, 4. kötet.
Magyarul leggyakrabban Duns Scotus vagy Duns Scotus János néven szerepel. A „Skót Duns János” forma nyelvileg magyarázó jellegű, de nem vált bevett magyar névvé. A katolikus szóhasználatban boldoggá avatása, illetve ősi tiszteletének megerősítése óta a Boldog Duns Scotus János forma is előfordul.
A Doctor Subtilis melléknév nem pusztán díszítő cím. Scotus gondolkodásának egyik fő jellegzetessége valóban az, hogy ott is különbséget tesz, ahol más szerzők egyetlen fogalmat használnak. Ebből származik híres tanítása a „formális különböztetésről” is, amely nem pusztán nyelvi megkülönböztetés, de nem is két külön dolog szétválasztása.
Élete
Származása és ferences hivatása
Duns Scotus életéről viszonylag kevés biztos adat maradt fenn. A legbiztosabb korai dátum pappá szentelése: 1291. március 17-én szentelték pappá a ferences rendben, Northamptonban, a lincolni püspök joghatósága alatt. Mivel a pappá szentelés alsó életkora ekkor 25 év volt, ebből következtetnek arra, hogy Scotus legkésőbb 1266 elején született. Ezért a szakirodalomban az 1265/1266 körüli születési dátum a legelterjedtebb, bár újabb kutatások ennél néhány évvel korábbi születési lehetőséget is felvetettek.
Fiatalon lépett a ferences rendbe. A ferences rendi háttér döntő jelentőségű volt számára. A 13. századi ferences teológiai hagyományban erős volt Szent Ágoston, Bonaventura és az oxfordi iskolák hatása. Ez a háttér különbözteti meg Scotust a domonkos-tomista iránytól, bár gondolkodását nem lehet pusztán „Tamás-ellenes” irányzatként leírni. Sok alapvető skolasztikus előfeltevést közösen vallott Aquinói Tamással, de több kérdésben más úton kereste a megoldást.
Oxford, Cambridge és Párizs
Scotus tanulmányainak és tanításának fő állomásai Oxford, valószínűleg Cambridge, Párizs és Köln voltak. Oxfordban teológiai tanulmányokat folytatott, és ott kezdte meg Peter Lombardus Sententiáihoz írt magyarázatainak kidolgozását. A Sententiák a középkori teológiai oktatás alapvető tankönyve volt; a teológiai mesteri fokozathoz vezető út egyik legfontosabb állomása a mű nyilvános kommentálása volt.
Scotus oxfordi előadásjegyzeteinek korai formája a Lectura. Később ezeket dolgozta át nagyobb, rendezettebb formában; ebből nőtt ki az Ordinatio, amelyet gyakran Opus Oxoniense néven is emlegettek. Párizsi előadásaihoz kapcsolódik a Reportatio Parisiensis, amely nem egyszerű ismétlése az oxfordi anyagnak: benne Scotus újabb kérdéseket és érveket is beépített, különösen a párizsi viták szerzőire figyelve.
A párizsi száműzetés
1302-ben Scotus Párizsban folytatta teológiai pályáját. 1303-ban azonban a Szép Fülöp francia király és VIII. Bonifác pápa közti konfliktus miatt el kellett hagynia Párizst. A király azt kívánta a párizsi egyetem és a szerzetesrendek tagjaitól, hogy támogassák a pápa ellen benyújtott fellebbezést. Scotus azok közé tartozott, akik ezt nem írták alá, és inkább eltávozott Párizsból.
A száműzetés rövid ideig tartott. 1304-ben visszatérhetett Párizsba, 1305 körül pedig a teológia mestere lett. Párizsi működése azonban nem tartott sokáig: 1307 végén rendi elöljárói Kölnbe küldték, ahol a ferences studiumban tanított.
Halála és sírja
Duns Scotus 1308. november 8-án halt meg Kölnben. Testét a kölni ferences templomban temették el. Tisztelete a ferences rendben és több helyen már a középkorban megjelent; a későbbi eljárások során ősi tiszteletére hivatkoztak. II. János Pál pápa 1993. március 20-án erősítette meg boldogként való tiszteletét.
Történeti és szellemi háttér
Duns Scotus a 13. század végének és a 14. század elejének fordulóján működött. Ez a skolasztika egyik legélénkebb korszaka volt. Az egyetemeken Arisztotelész műveinek latin recepciója már mélyen átalakította a filozófiai és teológiai gondolkodást. Aquinói Szent Tamás nagy szintézise ekkor már ismert volt, de korántsem vált minden iskolában kizárólagos mércévé. A ferencesek körében tovább élt az ágostoni-bonaventurai hangsúly: Isten szabadsága, a szeretet elsőbbsége, a megvilágosítás és az akarat jelentősége.
A 13. század végének vitáihoz hozzátartozott az 1277-es párizsi elítélések hatása is. Ezek az elítélések több olyan tételt érintettek, amelyet a korabeli egyetemi arisztotelizmus túl erősnek vagy a keresztény tanítással nehezen összeegyeztethetőnek láttatott. Scotus ebben a környezetben kereste a filozófia és a teológia helyes viszonyát. Nem egyszerűen Arisztotelész vagy Aquinói Tamás ellen fordult, hanem olyan rendszert kívánt kidolgozni, amelyben a filozófiai elemzés szigorú marad, de nem szűkíti le a kinyilatkoztatás és az isteni szabadság terét.
Művei
Scotus műveinek hitelessége bonyolult kérdés. A kora újkori Wadding-féle kiadás sok olyan írást is tartalmazott, amelyet a modern kutatás nem tekint hiteles Scotus-műnek. A 20. századtól a Scotus Bizottság és más kutatócsoportok kritikai kiadásai tették lehetővé a szövegek pontosabb vizsgálatát.
Legfontosabb művei és műcsoportjai:
Lectura – Scotus oxfordi előadásainak korai változata Peter Lombardus Sententiáihoz. Ordinatio – a Sententiák magyarázatának átdolgozott, rendezettebb formája; Scotus egyik fő teológiai műve, de halála miatt befejezetlen maradt. Reportatio Parisiensis – a párizsi előadásokhoz kapcsolódó változatok; a hallgatói jegyzetek és Scotus saját átdolgozásainak viszonya több ponton kutatási kérdés. Quaestiones quodlibetales – különféle teológiai és filozófiai kérdéseket tárgyaló vitairatok. Tractatus de primo principio – Isten mint első princípium létének és természetének filozófiai tárgyalása. Arisztotelész-kommentárok és logikai művek – ide tartoznak többek között a Porphüriosz Isagoge-jához, Arisztotelész kategóriáihoz, a Peri hermeneias-hoz, a szofisztikus cáfolatokhoz, a De anima-hoz és a Metafizikához kapcsolódó kérdések és kommentárok.
A régebben Scotusnak tulajdonított Grammatica speculativa című művet a modern kutatás általában nem tekinti hiteles Scotus-írásnak; szerzőjeként többnyire Erfurti Tamást nevezik meg. Ez azért fontos, mert a 20. század elején Martin Heidegger habilitációs munkája még olyan szöveget vizsgált, amelyet akkor Scotusnak tulajdonítottak.
Fő tanításai
A lét elsőbbsége és egyértelműsége
Scotus metafizikájának egyik legismertebb tanítása a lét egyértelműsége (latinul univocitas entis). Ez nem azt jelenti, hogy Isten és a teremtmény ugyanolyan módon léteznének. Scotus szerint Isten végtelen, önmagától való létező, a teremtmény pedig véges és Istentől függő létező. A tétel inkább fogalmi és ismeretelméleti jellegű: amikor az értelem a „létező” fogalmát használja, ugyanazt az alapfogalmat tudja alkalmazni Istenre és teremtményre, különben nem tudna a teremtményekből Istenre következtetni.Alexander W. Hall: Scotus: Knowledge of God. Internet Encyclopedia of Philosophy. https://iep.utm.edu/scotuskg/
Aquinói Szent Tamás inkább az analógia nyelvén beszélt: Istenről és a teremtményről nem teljesen azonos, de nem is teljesen különböző értelemben állítjuk a létet, a jóságot vagy a bölcsességet. Scotus attól tartott, hogy ha nincs legalább fogalmi egyértelműség, akkor az Istenről szóló természetes teológiai érvelés túl bizonytalanná válik. Ezért hangsúlyozta, hogy a lét fogalma nem szorítható egyetlen kategóriába, hanem a kategóriák fölött áll.
Isten mint végtelen létező
Scotus istenérvelésének egyik központi fogalma a végtelen létező (ens infinitum). Szerinte Isten legmegfelelőbb metafizikai megjelölése az, hogy végtelen létező: olyan első princípium, amely önmagában bírja a lét teljességét, és semmiben sem függ mástól. Ezzel a hangsúllyal Scotus némileg eltér Aquinói Tamástól, akinél Isten elsődlegesen mint tiszta valósultság, önmaga által fennálló lét és első ok jelenik meg.
Scotus nem tagadta Isten egyszerűségét és első ok voltát, de metafizikai rendszerének súlypontját Isten végtelenségére helyezte. Ez a tanítás a teológiában is fontos lett, mert összekapcsolta Isten mindenhatóságát, szabadságát, szeretetét és önmagában való teljességét.
A formális különböztetés
Scotus egyik legjellemzőbb fogalma a formális különböztetés (latinul distinctio formalis a parte rei). Ez a reális és a pusztán értelmi különbség közé eső megkülönböztetés.
Egyszerűen fogalmazva: vannak olyan mozzanatok, amelyek ugyanabban a dologban elválaszthatatlanul együtt vannak, mégsem pusztán a mi gondolkodásunk választja szét őket. Például egy lélek és képességei, vagy Isten különböző tulajdonságai nem két különálló dologként léteznek, de az értelem nem is teljesen önkényesen különbözteti meg őket. Scotus szerint a dologban magában van alapja annak, hogy ezeket formálisan megkülönböztessük.
Ez a tanítás fontos szerepet játszik metafizikájában: a közös természet, az egyedítő mozzanat, a lényegi tulajdonságok és az isteni attribútumok magyarázatában is használja. A skotista iskola egyik fő ismertetőjegye éppen ez a „formalizmus” lett.Maurice de Wulf: History of Medieval Philosophy, 3. angol kiadás, London, 1909, Duns Scotusról szóló fejezet.
A haecceitas: az „ez-voltság”
A haecceitas Scotus talán legismertebb metafizikai fogalma. A latin haec szó jelentése: „ez”. A haecceitas tehát azt jelöli, ami egy dolgot éppen ezzé az egyedi dologgá tesz.
A kérdés így érthető meg: két ember ugyanahhoz a fajhoz tartozik, mindkettő ember. De mi teszi Szókratészt éppen Szókratésszé, és Platónt éppen Platónná? Aquinói Tamásnál az anyag mennyiségileg meghatározott volta fontos szerepet játszik az anyagi dolgok egyedítésben. Scotus szerint ez nem elégséges magyarázat, különösen a szellemi létezők esetében. Ezért vezeti be az egyedi pozitív határozottságot, az „ez-voltságot”.