A textiltisztítás a hazai szakmai értelmezés szerint magában foglalja a textilanyagok vízben vagy szerves oldószerekben oldott vegyi anyagokkal történő mosását, fertőtlenítését, az ezekkel összefüggő kiegészítő műveletekkel együtt (víztelenítés, szárítás, vasalás), valamint a folttisztítást. Célja a szennyezett textíliákból a különböző eredetű, szemmel látható vagy nem látható szennyezőanyagok eltávolítása, beleértve esetleg az egészségre ártalmas mikroorganizmusokat is.

A hagyományos nyelvhasználat a vizes oldatban történő tisztítást „mosásnak” nevezi, az oldószeres tisztítást pedig „vegytisztításnak” vagy „száraz tisztításnak”. A „textiltisztítás” kifejezés a mai magyar szaknyelvben e kettőt együtt értelmezi.

A textiltisztítás e tág értelmezésén alapul a textiltisztító ipar működése, amely a felsorolt műveletek ipari körülmények között történő végrehajtásával foglalkozik, kiegészítve annak minden műszaki, szervezeti és logisztikai vonatkozásával (üzemek működtetése, szervezete, lakossági és közületi szolgáltatás, bértextília szolgáltatás stb.). A textiltisztító ipar a megrendelőktől begyűjtött szennyezett textíliákat ismét tisztán, kivasalva, szükség esetén fertőtlenítve, ismételt rendeltetésszerű használatra alkalmas formában bocsátja a megrendelő rendelkezésére.

Jelentős különbség van az ipari és a háztartási mosás között (vegytisztítás házilag nem végezhető!). A háztartási mosás mindig vízzel történik, míg az ipari mosásban a víz mellett más oldószerek is elterjedtek. A háztartási mosásban nem használnak lágy vizet, viszont olyan mosószereket alkalmaznak, amelyek bizonyos határok között a kemény vízben is hatásosak. Éppen ezért a mosógép védelme érdekében ajánlatos a vízkőlerakódást gátló segédanyag használata. Az ipari mosásban általános a lágy víz használata. Az ipari mosógépek magas fokon automatizáltak, ami – a háztartási mosógépekkel ellentétben – a mosószer- és segédanyag-adagolás automatizálását is magában foglalja. Az ipari és a háztartási mosógépek – eltekintve a folyamatos működésű, ún. csőmosógépektől, amelyeket az ipari textiltisztításban nagy tömegű textíliák mosására előszeretettel használnak – elvileg hasonló felépítésűek ugyan, de eltérő programmal (mechanikai hatás, időtartam), eltérő töltésaránnyal dolgoznak (az ipari mosógépekbe a víz mennyiségéhez képest kevesebb textilanyagot tesznek, mint ami a háztartási mosásban szokásos). Eltérnek a felhasznált mosószerek és egyéb vegyszerek is. Ennél fogva az ipari mosás energia- és vízfelhasználása jóval kedvezőbb a háztartási mosáshoz képest, kevésbé károsítja a környezetet.

Történet bélyegkép|Fullonica Stephani A textíliák tisztítása minden valószínűség szerint egyidős a textilanyagok alkalmazásának elterjedésével. Egy 4500 évvel időszámításunk előtti időkből fennmaradt sumer agyagtábla felirata tanúskodik arról, hogy hamuzsírból és olajból szappant állítottak elő, amit feltehetőleg nem csak testük lemosására, hanem ruházatuk tisztítására is használtak. Óegyiptomi falfestmények mutatják, hogy a nedves ruhákat kiklopfolták és kiteregették, ami nyilvánvalóan arra utal, hogy előzőleg kimosták azokat. A római időkből Pompeiben elég jól rekonstruálható állapotban fennmaradt egy az időszámításunk kezdete táján működött mosoda (Fullonica Stephani), ahol a maradványok tanúsága szerint mosást, öblítést és a vasalást helyettesítő simító préselést is végeztek. A rómaiak tudták, hogy a ruhanemű lúgban mozgatva jobban tisztítható, mint tiszta vízben. A mosókádakban kézzel és lábbal taposva telítették a szennyes ruhát a lúgos oldattal, így érték el a kívánt tisztító hatást.

A középkorban otthon, dézsákban, tűzhelyen melegített vízben mosták a ruhaneműt, vagy nyáron a folyóban, patakban kimosták, parti köveken sulykolták, végül öblítették a ruhát. A szappant hamuzsír, fahamu vagy szóda állati zsírral történő összefőzésével állították elő. Használták a szappanfű (saponaria officinalis) nevű növényt is, amely kíméletes tisztító hatással rendelkezett. A textíliákat mosósulyokkal (vastag, téglalap alakú nyeles falap) csapkodták (sulykolták), gyökérkefével vagy marhaszőrből készült csutakkal dörzsölték, hogy minél tisztább legyen a ruha. A középkori városokban közösségi mosóházak működtek, ahol mosódézsák és meleg víz állt az asszonyok rendelkezésére. A vizes ruhát bokrokra aggatva szárították, vagy leterítették a fűre, ahol a Nap ibolyántúli sugárzása segített a fehér textíliák szép fehérségének visszanyerésében (gyepfehérítés). Télen a fűtött házban, kötélen szárították meg a ruhákat. – A folteltávolítást éretlen szőlőből kisajtolt, savas folyadékkal végezték, amit azonban – savas kémhatása miatt – csak a selyemből készült textíliákon lehetett használni. (A pamutot, lent a sav tönkreteszi.) A zsíros, olajfoltos ruhákat napokig meleg vizeletben áztatták, majd alapos öblítés után megszárították.

A mosás gépesítésére az első kísérlet az angol Henry Sidgier nevéhez fűződik, akinek 1782-ben kifejlesztett szerkezete egy fából készült, kézzel forgatott rácsos dobból állt, amelyben 3 rudat helyezett el a berakott ruha mozgatására. Ezt helyezte a vízzel telt teknőbe. A francia Jean Antoine Chaptal 1799-ben találta fel a gőzzel történő mosás technikáját. A mai értelemben vett első mosógépet 1851-ben az amerikai James King szabadalmaztatta. Ez kézzel működtetett, egy irányban forgatott dobos mosógép volt. 1858-ban Hamilton Smith találta fel ennek váltakozó irányú mozgást végző változatát. 1910-ben került forgalomba az első villanymotorral hajtott mosógép, ami az amerikai Alva J. Fisher 1906-ban kifejlesztett, de csak 1908-ban szabadalmaztatott találmányán alapult.

Ezután már felgyorsult a fejlődés. Egymás után jelentek meg az újabb és újabb technikai megoldások a mosógépben elhelyezett ruhanemű ill. a mosófürdő mozgatására, a mosási műveletek vezérlésére, programozására. Az első félautomata mosógépet 1937-ben a Bendix cég hozta forgalomba. A korai mosógépek centrifugálást még nem végeztek, a vizet hengerpárok között kellett kipréselni a ruhából. Az első teljesen automatikus mosógép 1947-ben jelent meg, a General Electric gyártmányaként. Eleinte ezek ára rendkívül magas volt, csak az 1960-as években vált szélesebb körben elérhetővé. A centrifugával is ellátott mosógépek az 1970-es években kezdtek elterjedni.

A mai fejlett mosógépeken különböző hőmérsékletű, különböző időtartamú mosások programozhatók be, szükség esetén elő- és főmosás, egyszeres vagy kétszeres öblítés is végezhető. A beépített centrifuga ma már magától értetődik és ez különböző sebességekre is beállítható. Ily módon a gyakorlatban előforduló minden mosási és víztelenítési követelménynek akár egyetlen géppel is eleget lehet tenni.

Igen nagy utat tett meg a mosószerek fejlesztése is. Hosszú ideig a hamulúg és a szappan volt a használatos mosószer. A szappan évezredek óta ismert mosószer, már a sumerek is ismerhették. Babilon feltárásakor agyagedényekben szappanszerű anyagot találtak, amelyek keletkezési idejét i. e. 2800-ra teszik. Az i. e. 1500 körül keletkezett Ebers-papirusz szerint Egyiptomban is készítettek szappant. Európában a 7. században jelent meg a szappan, elterjedését a keresztes lovagok segítették elő. A 15. században Velencében, a 17. században Marseille-ben már működött szappanfőző manufaktúra. A szappan előállítása akkor vált gazdaságossá, amikor Nicolas Leblanc 1791-ben feltalálta a szódagyártást, amit aztán 1861-ben Ernest Solvay tökéletesített. Az üzemszerű szappankészítés ekkor már egész Európában és Észak-Amerikában is elterjedt, a 19. századra pedig igazi nagyiparrá nőtte ki magát.

A vegyipar rohamos fejlődése azután tette lehetővé a szintetikus mosószerek, az ún. detergensek kifejlesztését. 1834-ben jelent meg az első szappant helyettesítő termék, a kénezett ricinusolaj. Később, az olajipar fejlődése során, a feldolgozás melléktermékeként keletkező propilénből állítottak elő a szappanhoz hasonló anyagot, amely jól bevált textíliák mosására. 1907-ben jelent meg a Persil márkanevű mosószer, amely egyúttal fehérítőszert is tartalmazott. (Neve a két legfontosabb alkotórészéből, a nátrium-perborátból és a nátrium-szilikátból származik.)

A II. világháború alatt nehezen voltak biztosíthatók a szappangyártáshoz szükséges zsiradékok, ez ösztönözte a mesterséges úton előállított anyagokból a szintetikus mosószerek kifejlesztését. Ezek kezdetben valóban a szappan helyettesítésére szolgáltak, de ma már olyan fejlettségi szintet értek el, hogy a textíliák mosásában egyeduralkodóvá váltak.

A szennyezőanyagok

A textíliára kerülő szennyezőanyagok többfélék:

vízben oldhatók (pl. az élelmiszer eredetű szennyeződések), vízben nem oldódó, de vízben duzzadó anyagok (pl. az emberi szervezetből a ruházatra kerülő fehérje alapú anyagok), vízben nem oldódó, de szerves oldószerben, megfelelő segédanyaggal emulgeálhatóvá tehető anyagok (pl. zsír, olaj), sem vízben, sem szerves oldószerben nem oldható szennyezőanyagok (pl. korom, rozsda, pigmentek stb.)

Ennek megfelelően a textiltisztítás igen sokféle vegyi anyagot használ és ezek kombinációival dolgozik, annak megfelelően, hogy adott esetben milyen típusú szennyezőanyagokat kell eltávolítani.

Mosás

A víz mint mosószer

A mosás egyik legfontosabb kelléke a víz, amely önmagában is jó oldószer. Mosáshoz csak ivóvíz tisztaságú víz használható. Az ipari mosásban felhasznált víz minősége nagyban befolyásolja a tisztító hatást, valamint a berendezések állapotát, ezért ún. vízkezelésre van szükség. Ennek során

eltávolítják (kiszűrik) az esetleges szilárd szennyezőanyagokat, eltávolítják a vízben oldott kalcium- és magnéziumsókat (vízlágyítás), amelyek az ún. vízkeménységet okozzák és a vízkőlerakódáshoz vezetnek, eltávolítják a szervetlen anyagokat (pl. vas, mangán).

Mosószerek

A mosószer elsődleges feladata az, hogy a textília felületére tapadt szennyeződések kötődését a textilanyaghoz fellazítsa, hogy azok a vízben oldhatóvá vagy emulgeálhatóvá válhassanak. Annak érdekében, hogy ezt a feladatot a lehető legjobban teljesíthesse, a mai korszerű mosószer igen sokféle komponensből álló, összetett anyag.

Felületaktív anyagok

A mosószer legfontosabb alkotórésze valamilyen felületaktív anyag (tenzid, vagy más néven detergens), amely a szennyezőanyag és a víz határfelületén csökkenti a felületi feszültséget, ezzel elősegíti a szennyezőanyag elválását a textilanyagtól. (A legrégebben használt felületaktív anyag a szappan.)

A tenzidek olyan szerves molekulák, amelyek két részből állnak: egy nem poláros, vízben nem oldódó (hidrofób) és egy poláros (hidrofil) részből. A víz – felületi feszültsége miatt – rendes körülmények között nem tud behatolni a textíliát alkotó szálak közé, így nem tudja eltávolítani onnan a zsíros, olajos szennyezőanyagokat. A tenzid beépül a víz és a zsír vagy olaj határrétegébe. Hidrofób része a zsírszerű anyaghoz kötődik, a hidrofil rész pedig beépül a vízbe. Mozgatással így a zsírcseppek leválaszthatók arról a felülettől (pl. textilanyagról), ahol addig tartózkodtak és emulgeálnak. A jó nedvesítő képességű felületaktív anyag hatására a vizes mosóoldat behatol a nedvesítendő anyagba, még a szilárd szennyezőanyag legkisebb réseibe is, a szennyeződést egyre apróbb darabokra bontja, amelyek aztán szétoszlanak (diszpergálnak) a mosóoldatban. (Ezt a folyamatot szuszpenzálásnak vagy peptizálásnak nevezik.) Az elektromos töltésű mosószerburokkal körülvett szennyezőanyag-részecskék taszítják egymást, így nem állnak újra össze.

A vízben nem oldódó zsír vagy olaj a felületaktív anyag – ún. emulgeátor – hatására emulziót képez. A mozgatás és a hőmérséklet emelése elősegíti ezt a folyamatot.

Habzásgátló szerek