Páduai Szent Antal (Portugáliában gyakran Lisszaboni Szent Antal; portugálul Santo António de Lisboa vagy Santo António de Pádua, latinul Antonius Patavinus; születési nevén Fernando Martins, későbbi hagyományban Fernando de Bulhões; Lisszabon, kb. 1190–1195 – Arcella, Padova közelében, 1231. június 13.) portugál származású ferences szerzetes és pap, teológus, prédikátor és Szentírás-magyarázó. A Kisebb Testvérek Rendje első nemzedékének művelt klerikusa volt. Bolognában a rend testvéreit teológiára tanította, ezért a ferences teológiai oktatás korai mesterei között tartják számon. A katolikus egyház szentje és egyháztanítója; tisztelete a katolikus világban széles körben elterjedt.
Születésének pontos éve nem ismert. A kései hagyomány születését 1195. augusztus 15-re teszi; más rekonstrukciók 1190 vagy 1192 körüli időponttal számolnak. A korai portugál kézirati hagyomány Fernando Martins (Fernandus Martini) néven említi; José Francisco Meirinhos filológiai vizsgálata szerint a Bulhões családnév későbbi genealógiai hagyományból származik.
Fiatalon a Hippói Szent Ágoston reguláját követő reguláris kanonokok közé lépett, előbb Lisszabonban, majd Coimbrában. A coimbrai Santa Cruz monostor könyvtárában és iskolájában a Szentírást és az egyházatyák műveit tanulmányozta, és alapos bibliai, valamint egyházatyai műveltségre tett szert. 1220-ban, az első marokkói ferences vértanúk földi maradványainak Coimbrába érkezése után csatlakozott a ferences rendhez, és ekkor vette fel Remete Szent Antal nevét. Még ugyanabban az évben Marokkóba indult misszióba, de betegsége miatt vissza kellett fordulnia. A korai életrajz szerint vihar sodorta hajóját Szicília partjára. 1221-ben részt vett az Assisi melletti ferences nagykáptalanon, majd Itáliában és Dél-Franciaországban prédikált és tanított.
Assisi Szent Ferenc Antalhoz intézett rövid levele engedélyezte, hogy a testvéreknek „szent teológiát” tanítson, azzal a feltétellel, hogy a tanulás ne oltsa ki bennük „az imádság és áhítat lelkét”. Antal Bolognában ferences testvéreket tanított. Később Montpellier, Toulouse és más dél-franciaországi központok környékén prédikált, tanított és rendi elöljáróként is szolgált. 1227 és 1230 között Észak-Itália ferences tartományi minisztere, vagyis regionális rendi elöljárója volt. A korai hagiográfia szerint IX. Gergely pápa bibliai műveltsége miatt Arca Testamenti, „a Szövetség ládája” névvel illette.
Antal fennmaradt műveinek zömét a latin nyelvű Sermones alkotja. Ezek gondosan szerkesztett prédikációs minták és bibliaértelmező segédletek. A kézirathagyományban 77 hiteles sermo maradt fenn: 53 vasárnapi, a vasárnapi sorozatba illesztett négy Mária-beszéd, valamint húsz ünnepi beszéd. Teológiájának középpontjában a Szentírás, a Krisztus-követés, a bűnbánat, a szeretet, a szegénység és az erkölcsi megújulás állt. XII. Piusz pápa 1946. január 16-án az Exulta, Lusitania felix kezdetű apostoli levéllel egyháztanítóvá nyilvánította, Doctor Evangelicus, azaz „evangéliumi doktor” címmel.
Történeti és egyházi háttér Antal a 12. és 13. század fordulójának gyors társadalmi és egyházi változásai közepette élt. Nyugat-Európában nőttek a városok, terjedt a kereskedelem és a pénzgazdálkodás. Új laikus vallási mozgalmak jelentek meg, az egyháznak pedig egyre több képzett prédikátorra volt szüksége. Az 1179-es III. lateráni zsinat és az 1215-ös IV. lateráni zsinat is sürgette a papság képzését, az igehirdetés javítását és a lelkipásztori fegyelem megerősítését. A IV. lateráni zsinat a hívek rendszeres gyónását és áldozását is szabályozta. A prédikáció és a bűnbánati lelkipásztorkodás ezért a korszak egyházi reformjának fontos eszköze lett.
Fernando reguláris kanonoki közösségei nem tévesztendők össze a később kialakult, köznyelvben gyakran „ágostonos rendnek” nevezett szerzetesi közösségekkel. A reguláris kanonokok felszentelt klerikusokból álló, közösségi életet élő papi közösségek voltak, amelyek Hippói Szent Ágoston reguláját követték, közös liturgikus életet folytattak, és gyakran oktatási, lelkipásztori vagy káptalani feladatokat is elláttak. A coimbrai Santa Cruz a középkori Portugália egyik szellemi központja volt. Könyvtárában és iskolájában Fernando a Szentírást és az egyházatyák műveit tanulmányozta.
A ferences rend más életformát követett. Assisi Szent Ferenc körül az 1200-as évek első évtizedében létrejött közösség az evangéliumi szegénységet, a tulajdonról való lemondást, a testvéri közösséget, a bűnbánatot és a mozgékony igehirdetést hangsúlyozta. A pápa először 1209–1210 körül hagyta jóvá a közösséget, III. Honoriusz pápa pedig 1223-ban erősítette meg a végleges regulát. A testvérek nem földbirtokra épülő nagy monostorokban éltek: városról városra jártak prédikálni, betegeket és szegényeket gondoztak, és missziókba indultak. Fernando ezzel a stabil kanonoki életet, a tanulmányokat és a könyvtári munkát egy fiatal, kolduló és vándorló közösség életére cserélte.
A 13. század eleji Dél-Franciaországban és Észak-Itáliában a katolikus igehirdetők több, az egyház tanításától eltérő vallási mozgalommal is találkoztak. A katharok dualista tanításának különböző változatai éles ellentétet állítottak a szellemi és az anyagi világ közé, és elutasították a katolikus szentségi rendszer több elemét. Az albigensek elnevezést a középkori latin források elsősorban a dél-franciaországi eretnekmozgalmakra használták; a mai történeti terminológia gyakran a katharok egyik regionális megnevezéseként kezeli. A valdensek az apostoli szegénységet és a laikus igehirdetést hangsúlyozták, de az egyházi engedély nélküli prédikáció és egyes későbbi tanításaik miatt konfliktusba kerültek a római egyházzal. Antal franciaországi szolgálata az Albigens keresztes hadjárat utolsó szakaszával esett egybe, de ismert tevékenysége elsősorban prédikációhoz, tanításhoz és rendi szervezéshez kötődött, nem katonai szerephez.
A tanulás helye a koldulórendekben kezdettől vitatott kérdés volt. A ferences mozgalom egyszerű, evangéliumi életideálja mellett a városi prédikáció hamar megkövetelte a Szentírás, az egyházatyák és az egyházi tanítás alapos ismeretét. Antal teológiai tudását prédikálásra, lelkipásztori munkára és a testvérek képzésére használta. Ferenc levele engedélyezte a teológia tanítását, de az imádság elsőbbségére is figyelmeztetett.
Élete Származása és kanonoki évei Fernando Martins Lisszabonban, a 12. század végén született. A későbbi életrajzi hagyomány szüleit Martinho és Maria, illetve különböző változatokban Teresa néven említi, és családját társadalmilag előkelőnek írja le. Kortárs oklevelek nem igazolják egyértelműen sem a család nemesi rangját, sem vagyoni helyzetét. A későbbi legendák apját gyakran „királyi lovagként”, családját pedig nevezetes nemesi ősök leszármazottjaként mutatták be. Ez a családfa a kultusz fejlődésével együtt alakult ki.
A legkorábbi hagiográfia szerint a lisszaboni székesegyház környezetében kezdte meg tanulmányait. A korszak székesegyházi iskolái elsősorban a klerikusképzést szolgálták; a III. lateráni zsinat rendelkezései nyomán a püspöki központokban az oktatás intézményesítésére is törekedtek. Fernando így már gyermek- és serdülőkorában találkozhatott a latin liturgiával, az alapvető nyelvtani és retorikai képzéssel, valamint a Szentírás szövegeivel. A későbbi hagiográfiák korai tanulmányait későbbi prédikátori hivatásának előkészítéseként ábrázolták.
Tizenévesen a São Vicente de Fora reguláris kanonoki közösségébe lépett. A hagyomány szerint körülbelül két év után kérte áthelyezését Coimbrába, mert családi és társadalmi kötelékei akadályozták az elmélyülésben. A Santa Cruz-monostorban hosszabb időt töltött. A közösség a Hippói Szent Ágoston regulájára épülő közös papi életet kapcsolta össze tanulmányokkal és liturgikus szolgálattal. A fennmaradt korai életrajzok szerint Fernando itt főként a Szentírást és az egyházatyák írásait tanulmányozta.
Az Assidua a coimbrai évekhez kapcsolja Fernando lectio divina gyakorlatát, az imádságos és elmélkedő szentírásolvasást. A középkori szerzetesi és kanonoki hagyományban a lectio divina az olvasást, az elmélkedést, az imádságot és a szemlélődést kapcsolta össze. Célja a bibliai szöveg személyes és közösségi elmélyítése volt. A korai életrajz szerint Fernando a szó szerinti történeti értelmet allegorikus összefüggésekkel kapcsolta össze, az olvasottakat pedig saját erkölcsi életére alkalmazta. Későbbi Sermones-ában szintén bibliai és erkölcsi értelmezést alkalmazott.
Pappá szentelésének idejéről nincs közvetlen, napra vagy évre pontos forrás. Több rekonstrukció 1219–1220 körülre, még coimbrai kanonoki éveire teszi felszentelését. Egy 15. századi portugál kézirat, amely korábbi hagyományokra támaszkodhatott, már a ferences vértanúk történetével összefüggésben beatus presbiter Antonius megnevezést használja. A középkori felszentelési korhatárokból nem lehet biztosan visszakövetkeztetni a születési évre, mert a kánonjogi szabályok alól kivételek is voltak.
Csatlakozása a ferencesekhez és a marokkói misszió 1220 januárjában Marokkó területén megölték Berárd és társai ferences testvéreket, akiket a rend később első vértanúiként tisztelt. Földi maradványaikat még abban az évben Coimbrába, a Santa Cruz templomába szállították. A korai antoniánus életrajzok Fernando rendváltását közvetlenül ehhez az eseményhez kötik. A vértanúk példája a korai ferences missziós eszményt jelenítette meg számára: az evangélium hirdetését, a szegénységet és a Krisztusért vállalt szenvedést.
A hagiográfiai szövegek a „vértanúság vágyáról” szólnak. Fernando engedélyt kért, hogy a ferences testvérekkel Észak-Afrikába mehessen prédikálni, és vállalta a misszió veszélyeit. A mártírium a korabeli keresztény hagyományban a Krisztus melletti végső tanúságtételnek számított.
Fernando elhagyta a reguláris kanonokokat, és a coimbrai ferences közösséghez csatlakozott. Ekkor kapta vagy választotta az Antonius – portugálul António – nevet a közösség templomának védőszentje, Remete Szent Antal után. Nem tudni biztosan, hogy a nevet maga választotta-e, vagy rendtársaitól kapta. Ettől kezdve azonban következetesen Antonius, portugálul António néven szerepel.
Még 1220 folyamán Marokkóba indult. Megérkezése után hamarosan súlyosan megbetegedett. Emiatt 1221 elején Európába akart visszatérni. Az Assidua és a későbbi életrajzok szerint hajóját vihar eltérítette, és Szicília partjainál ért földet. A későbbi életrajzok a váratlan szicíliai partraszállást isteni gondviselésként értelmezték. Messinában ferences testvérek fogadták be, tőlük értesült a rend pünkösdre összehívott nagykáptalanjáról.
Assisi és Montepaolo Antal 1221 pünkösdjén eljutott az Assisi melletti Porciunkulához, ahol a ferences rend általános káptalanját tartották. A generális káptalan, vagyis a rend legfőbb gyűlése a tartományok képviselőit fogta össze. Itt választottak elöljárókat és döntöttek a közösség egészét érintő ügyekben. A nagy létszám és az egyszerű szállás miatt a későbbi hagyomány ezt az összejövetelt „gyékényes káptalanként” is emlegette.
Assisi Szent Ferenc ugyanebben az időben jelen volt a rend központi gyűlésén. Személyes találkozásuk részleteiről nem maradt fenn egykorú feljegyzés. A későbbi ferences hagyomány mindenesetre találkozásukat feltételezte. Kapcsolatuk legbiztosabb írásos emléke Ferenc rövid levele, amelyben Antalt „püspökömnek” szólítja, és engedélyezi neki a teológia tanítását. A „püspököm” megszólítás nem egyházi tisztségre, hanem Antal tanítói tekintélyére utalt.
A káptalan után Antal a Romagna területén működő ferencesekhez került. A Forlì közelében fekvő Montepaolo remeteségbe küldték, ahol papként a testvérek liturgikus szolgálatát is elláthatta. A korai életrajzok ezt az időszakot a csend, a vezeklés és az imádság idejeként ábrázolják. Műveltsége ekkor még nem tette ismertté a rend szélesebb körében.