A negyedik Evangjeli-kormány az 1912-ben függetlenné vált Albánia időrendben huszonegyedik (az ügyvezető kormányszerveket is számolva harminckettedik), 1933. január 11-e és 1935. október 16-a között hivatalban lévő, Pandeli Evangjeli vezette kormánya volt.
A kabinet egyik első feladata az iskolaállamosítás végrehajtása volt, amelyet később a közoktatási törvénycsomag kidolgozásával koronáztak meg. Ennek eredményeként bezártak vagy átszerveztek minden magán-, felekezeti és nemzetiségi iskolát, megszületett a tisztán állami fenntartású iskolahálózat. A lépés Olaszországot és Görögországot egyaránt felbőszítette, és a kormány 1935 derekán az Állandó Nemzetközi Bíróság döntése értelmében egyes iskolák újranyitására kényszerült.
Mindeközben ahogy a korábbi években is, az albán kormány előtt álló legfőbb feladat a rendkívül gyenge gazdaság lábraállítása és Olaszország pénzügyi segítség formájában érkező geopolitikai törekvéseinek elhárítása volt. 1933-ban jelentősen visszanyesték a költségvetési kiadásokat, a következő év elejére azonban az államkincstár gyakorlatilag kiürült. Eközben az olasz kormány tovább fokozta a nyomást, és a pénzügyi segítségért cserébe olyan kiváltságokat követeltek, amelyekbe I. Zogu és az Evangjeli-kormány Albánia függetlenségének elveszítése nélkül nem egyezhetett bele. Ehelyett Nyugat-Európában igyekeztek partnerségi együttműködést találni, sikertelenül, valamint a szomszédos balkáni országokkal kötött kereskedelmi egyezményekkel igyekeztek az albán gazdaság helyzetén javítani. Mussolini türelmét veszítve 1934 júniusában flottademonstrációt rendelt el, de az albánok a durrësi kikötőt „meglátogató” olasz hadihajók árnyékában sem fogadták el az olasz feltételeket. Az olasz kormány végül visszatért egy kevésbé militáns kommunikációhoz, és az 1935 derekán előterjesztett segélyegyezménytervükből az albán függetlenséget veszélyeztetendő olyan korábbi kitételek, mint a két ország vámuniója vagy külügyminisztériumaik egyesítése, eltűntek.
Az albán politikai életet azonban ekkor az 1935. augusztusi fieri felkelés rázta meg. A hamar levert lázadás szervezetlensége és csekély számú követői okán tényleges fenyegetést nem jelentett az államhatalomra. Az uralkodó és a kormány reakciója mégis a szélsőségesen heves megtorlás volt, a jogszerűtlen nyomozás és ítélkezés eredményeként félszáz emberre róttak ki halálos ítéletet. A hazai és nemzetközi felháborodás hullámait megszelídítendő I. Zogu 1935. október 16-án elfogadta Pandeli Evangjeli lemondását, és helyébe a Mehdi Frashëri vezette „reformkormányt” nevezte ki.
Megalakítása és összetétele bélyeg|jobbra|180px|Evangjeli 1930-ban
Az albán–olasz viszony korábbi éveit sajátos macska-egér harc jellemezte. Ennek során az Albániában politikai és gazdasági hegemóniára törő, az albán gazdaságot az államcsődtől megmentő Olaszország a pénzügyi támogatásért cserébe egyre több jogot és privilégiumot követelt magának. A legutóbbi, 1932 decemberében megfogalmazott ultimátumukban megismételték korábbi, a két ország vám- és kereskedelmi uniójára vonatkozó követelésüket. I. Zogu albán király elutasította az ajánlatot, a harmadik Evangjeli-kormány azonban inkább az egyezség elfogadására hajlott volna. A közvélemény felzúdult, az albán érdekeket harcosabban védő, keményvonalas, nacionalista kormány felállítását követelte. Miután éppen ez időben zárult le az 1932-es nemzetgyűlési választás is, 1932. december 7-én Pandeli Evangjeli benyújtotta lemondását, kormánya feloszlott.
Egy hónapot kellett várni arra, hogy az uralkodó meghozza döntését az új albán miniszterelnök személyéről. 1933. január 11-én aztán meglepetésre ismét Pandeli Evangjelit bízta meg a kormányalakítással, a kormányfő egyúttal a nemzetgazdasági minisztérium ideiglenes vezetője is lett. Az új kabinetben a már az előző években is a belügyminiszteri pozíciót betöltő Musa Juka folytathatta a tárcavezetői munkát, egyébként a teljesen megújult kormánynévsorban csupa újonccal lehetett találkozni: a külügyminiszter Xhafer Vila, a pénzügyminiszter Abdurraman Dibra, a közmunkaügyi miniszter Sandër Saraçi, az oktatási miniszter Mirash Ivanaj lett, egy héttel később pedig Vasil Avrami is elfoglalta igazságügy-miniszteri tisztét. Dhimitër Beratti személyében 1934. június 15-én nevezték ki a kormány nemzetgazdasági miniszterét. Ivanaj 1935. augusztus 30-án lemondott tárcavezetői tisztségéről, ezt követően ügyvivőként Beratti vette át az oktatási minisztérium irányítását. Bár a kormány megújulni látszott, valójában továbbra is az uralkodó, I. Zogu politikájának végrehajtója volt. Egy korabeli feljegyzés szerint a tárcavezetők akár hetekre menően nem tartottak kormányülést, amikor pedig a király szabadságát töltötte, visszaérkezéséig elnapolták a döntéshozást.
Az Evangjeli-kormány minisztertanácsának tagjai Név Tisztség Hivatali idő Pandeli Evangjeli miniszterelnök 1933. január 11. – 1935. október 16. ügyvivő nemzetgazdasági miniszter 1933. január 11. – 1933. március ügyvivő közmunkaügyi miniszter 1935. június 18. – 1935. október 16. Xhafer Vila külügyminiszter 1933. január 11. – 1935. október 16. Musa Juka belügyminiszter 1933. január 11. – 1935. október 16. ügyvivő nemzetgazdasági miniszter 1933. március – 1934. június 14. Vasil Avrami igazságügy-miniszter 1933. január 17. – 1935. október 16. Abdurraman Dibra pénzügyminiszter 1933. január 11. – 1935. október 16. Mirash Ivanaj oktatásügyi miniszter 1933. január 11. – 1935. augusztus 30. Sandër Saraçi közmunkaügyi miniszter 1933. január 11. – 1935. június 18. Dhimitër Beratti nemzetgazdasági miniszter 1934. június 15. – 1935. október 16. ügyvivő oktatásügyi miniszter 1935. augusztus 30. – 1935. október 16.
Tevékenysége
Az oktatási reform bélyeg|balra|180px|Mirash Ivanaj oktatási miniszter
A kormány oktatási minisztere, Mirash Ivanaj 1933 februárjában élénken belevetette magát a munkába, hogy az elődje, Hilë Mosi által 1932 szeptemberében tető alá hozott iskolaállamosítási törvényt végrehajtsa. Ivanaj 1933. április 22-én keresztülvitte a nemzetgyűlésen az 1928-as alkotmány módosítását, aminek eredményeként egyrészt kivették az alaptörvényből a felekezeti és magániskolák alapítási és működtetési jogát, csak az állami fenntartású iskolarendszert ismerték el, másfelől lehetővé tették, hogy következő lépésként a külföldi tulajdonú vagy szerkesztésű sajtótermékeket is betiltsák. Az alkotmány módosítása két nappal később, április 24-én lépett életbe. Országszerte hatvanhét magán- és felekezeti iskola zárta be a kapuit, köztük az észak-albániai ferencesek és jezsuiták huszonhét és a dél-albániai ortodoxok tíz tanintézete is, a korçai protestáns iskola és a tiranai zeneiskola, Albánia legpatinásabbnak számító alma materei is. Megkezdődött a külföldi fenntartású tanintézetek államosításának folyamata is, amelynek első áldozata az 1921-ben Tiranában alapított, nagy hírű Amerikai Szakiskola, valamint négy, az előző években szervezett olasz szakképzőintézet lett. Az aromán és szerb nemzetiségi iskolák albán tanári kart kaptak, a görög kisebbség számos iskoláját azonban bezáratták. Az Ivanaj vezette oktatási minisztérium által előkészített nemzeti közoktatási törvényt végül 1934. szeptember 26-án fogadta el az albán nemzetgyűlés. Általános tankötelezettséget vezettek be az általános iskola öt osztályáig, a tanítás nyelve pedig mindenütt az albán lett. Elrendelték az iskolaalapítást minden olyan településen, ahol az iskolaköteles gyermekek száma meghaladta a harmincat. Az állami tulajdonú és működtetésű, ingyenesen hozzáférhető és központi tanrend szerint működő iskolahálózat a középoktatás szintjén új iskolatípusokkal, szakipari és kereskedelmi intézetekkel bővült ki.
Bár a nemzeti oktatási rendszert megteremtő Mosi–Ivanaj-féle reformtörvény fő célja az volt, hogy az olaszokat megfossza albániai propagandatevékenységük egyik fő terepétől, az iskolától, végeredményben a nagyobb múltú intézetek bezárása vagy átszervezése, a külföldi pedagógusok leváltása kisebb káoszba taszította az egyébként sem rózsás helyzetű albán oktatásügyet. Az érintett államok és a nemzetközi közvélemény sem várt a reakciókkal. Olaszország válaszul hazarendelte pedagógusait és mintegy hetven, az albán hadseregben szolgáló katonatisztjét, az Amerikai Szakiskolát finanszírozó Amerikai Vörös Kereszt tiltakozásul szintén kivonult az országból. A görög kormány 1934 szeptembere és 1935 januárja között többször interpellált a Nemzetek Szövetségének tanácsánál, amelyben az albán kormányt a kisebbségi jogok eltiprásával vádolták. A testület a hágai Állandó Nemzetközi Bíróság hatáskörébe utalta a kérdést, amelynek tanácsa 1935. április 6-ai ítéletében 8:3-as többséggel elmarasztalta az albán kormányt az oktatási törvénycsomag iskolaállamosítási pontja, annak végrehajtása és a nemzetközi kisebbségvédelmi iránymutatások megszegése miatt. 1935. május 23-ára elkészült ajánlásaiban a testület elrendelte az albániai görög közösségek iskoláinak újranyitását, amit az Evangjeli-kormány júniusban rendeletileg újra lehetővé is tett.
Az olasz hegemónia szorításában bélyeg|jobbra|250px|1935-ös kibocsátású albán aranyfrankos érme
A gazdasági helyzet jottányit sem változott, az olasz vámuniós törekvések és az ahhoz kapcsolt államközi segélyezés befagyasztása az államcsőd peremére taszította Albániát. 1933 januárjában az olasz kormány a további pénzügyi segélyezésért cserébe megismételte korábbi követeléseit: a két ország közötti vámunió, az albániai cukoripar, távíró- és villamoshálózat feletti monopólium, a brit csendőrtisztek leváltása olasz rendvédelmi tisztekkel, kötelező olasztanítás az albán iskolarendszerben, az olasz állampolgárok letelepedésének adminisztratív megkönnyítése. I. Zogu ismét elzárkózott az országa függetlenségét veszélyeztető ultimátumtól, helyette megszorításokat vezettek be. A költségvetés kiadási fejezeteit 28%-kal visszanyesték, a külügyminisztérium például elesett bevételei 50%-ától, több konzulátust bezárattak, a hadsereg költségvetését 4,4 millió aranyfrankkal megkurtították. A minisztériumok állományában dolgozó olasz szakértőket menesztették, I. Zogu saját jövedelme 50%-áról is lemondott. A köztisztviselők fizetését 30%-kal, a nemzetgyűlési képviselőkét és a havi 20 aranyfrank felett kereső állami alkalmazottakét 12,5%-kal csökkentették. Ez utóbbi azonban jobbára csak papíron valósult meg, a kincstár ugyanis gyakran négy-hat havi elmaradásban volt az állami fizetésekkel. Emellett megszigorították az adóbehajtási eljárásokat, ami katasztrofális következményekkel járt az egyébként is elszegényedett társadalmi rétegekre. A bajt a csapadékos ősz tovább tetézte, a betakarítás szinte lehetetlenné vált, a gazdasági épületekben tárolt korábbi termés egy része elrohadt vagy a medrükből kilépő folyók sodorták el. Az év során a búza és a kenyér ára több mint a duplájára nőtt. 1934 elejére minden igyekezet ellenére az albán államkincstár gyakorlatilag kiürült. Már a korábban kivételezett katonatisztek sem kapták meg zsoldjukat, a közbeszerzéseket és az állami kivitelezéseket leállították, a kiskereskedelmi forgalom drasztikusan visszaesett. A kevés viszonylagos jó hír egyike az volt, hogy az 1933-as évet Albánia a korábbi évekénél kisebb külkereskedelmi deficittel zárta: a 15,9 millió aranyfranknyi behozatal mellett az exportmérleg 5,7 millió aranyfrankkal zárult.