bélyegkép|jobbra|300px|Francisco de Goya: 1808. május 2-a: a mamelukok támadása (1814) A félszigeti háború (1808–1814), amelyet Spanyolországban függetlenségi háborúnak, Portugáliában francia inváziónak, Franciaországban spanyol háborúnak, Katalóniában a franciák háborújának neveznek, a napóleoni háborúk egyik (mellék)hadszíntere volt, ahol spanyol, portugál és brit seregek küzdöttek Bonaparte Napóleon hadai ellen az Ibériai-félszigeten. „Kalapács és üllő”-hadjáratként szokás jellemezni, amelyben az Arthur Wellesley, Wellington első hercege által vezetett 40– brit–portugál seregek alkotta „kalapács” szétzúzta a francia hadsereget a spanyol reguláris haderő és gerillák, valamint a portugál milícia alkotta „üllőn”.

A háború folyását nagymértékben meghatározták az Ibériai-félsziget természeti adottságai, amelyek nem tették lehetővé nagy hadseregek eltartását. Így hiába érte el a francia haderő létszáma csúcspontján a főt, ezt az erőt sosem lehetett koncentráltan bevetni, sőt kisebb hadseregek is csak meglehetősen rövid ideig tartózkodhattak egy adott területen. Mindezek miatt döntő eredmény elérésére sem nyílt esély.

A háború tönkretette Spanyolország és Portugália társadalmi és gazdasági szerkezetét, és a politikai instabilitás korszakának kezdetét jelentette, amelyben a liberális és abszolutista frakciókat a félszigeti háborúban edződött parancsnokok vezették; végül pedig elvezetett az amerikai spanyol gyarmatok és Brazília függetlenségéhez.

A háború menete 1807 A francia forradalom a Spanyol Királyságot is nyugtalanította, ahogy a legtöbb szomszédos országot. Miután pedig a porosz és osztrák erők nem tudták megtörni a forradalmat, sőt a Francia Köztársaság vezetői úgymond „exportálni” kívánták a forradalmat ezért több ország, így Spanyolország is bekapcsolódott a franciák elleni háborúba. A francia forradalmi csapatok azonban már igen hamar benyomultak Spanyolország területére, majd Napóleon mért több vereséget a spanyolokra, ami miatt Spanyolország egy idő után a franciák felé kezdett húzni, így azonban szembekerült Angliával.

1806-ban Berlinben Napóleon kihirdette a kontinentális zárlatot, megtiltva a Nagy-Britanniával való kereskedelmet. A két, még semleges európai ország, Svédország és Portugália közül az utóbbi megkísérelte kijátszani a zárlatot, azonban nem járt sikerrel. A tilsiti béke (1807.) után Napóleon – biztosítva érezve magát keleten – az ibériai kikötők elfoglalására indult. 1807. október 27-én Franciaország és Spanyolország megkötötte a fontainebleau-i szerződést, amelyben a két fél megegyezett Portugália megszállásáról és három részre osztásáról: az ország északi részén létrejött (volna) Észak-Luzitánia királysága, a déli területeken pedig Algarve, amelyhez hozzákapcsolták Alentejót is. Az egyezmény a spanyoloknak ígérte a portugál hadiflottát is. A szerződés aláírásával Spanyolország megszegte a portugáloknak tett ígéretét, hogy segítséget nyújt a franciák támadása esetén. Az év novemberében, miután János portugál régens visszautasította a zárlathoz való csatlakozást, a császár sereget küldött Portugália megszállására Jean-Andoche Junot parancsnoksága alatt. Ugyanekkor Dupont tábornokot Cádiz, Soult marsallt pedig La Coruña ellen küldte. December 1-jén Lisszabon ellenállás nélkül megadta magát, a portugál hadsereg ugyanis – brit támadástól tartva – a kikötők és a part védelmére rendezkedett be. A portugál királynő, VI. János régens és embere (valamint tengerész) azonban Brazíliába menekült, ami súlyos kudarcot jelentett Napóleonnak. Szent Ilona szigetén készült emlékirataiban ezt írta: „C’est ça qui m’a perdu” („ez volt, ami elveszejtett engem”).

1808

A Portugáliát megszálló francia–spanyol hadsereg megerősítése ürügyén Napóleon katonákat küldött Spanyolország fontosabb városaiba. 1808 februárjában francia csapatok szállták meg Pamplonát és Barcelonát. Az események nyomán spanyol nemesek egy csoportja megbuktatta IV. Károlyt, és fiát VII. Ferdinándot ültette a trónra. Napóleon mindkettejüket Bayonne-ba vitette, és május 5-én lemondásra kényszerítette saját bátyja, Joseph javára, akit egy bábparlament iktatott be. Amikor azonban el akarta foglalni trónját, Madridban felkelés tört ki ellene (1808. május 2.). Ezt Murat marsall katonái verték le.

A brit hadsereg mindaddig csak félsikereket és megalázó vereségeket „ért el” Napóleon elleni kontinentális expedícióin, mivel önmaga nem volt elég erős, hogy szembeszálljon a franciákkal, a kontinensen viszont nem maradt egyetlen erős szövetségese sem. Ez volt a fő oka annak is, hogy Portugália visszautasította a felajánlott brit segítséget.

Ezzel szemben a Brit Királyi Haditengerészet uralta a tengereket. Bár a tengerészetnek a háború során a hadsereg ellátásában, a hajókonvojok védelmében és a hírszerzésben betöltött szerepe nem kellően ismert, egyértelmű, hogy alapvető volt a szövetségesek végső győzelmében, amint azt maga Wellington is elismerte.

A flotta maga is egész évben részt vett háborús cselekményekben, a legjelentősebb támogatást a katalóniai Roses ostrománál nyújtotta a szárazföldi erőknek. Miután a trafalgari csatában az egész spanyol flotta megsemmisült, Cuthbert Collingwood altengernagy Mediterrán Flottája a touloni kikötőbe zárta a francia fő flottát. A háború kezdeti szakaszában a brit flotta katalán partok mentén végrehajtott akciói lelassították a francia hadsereg bevonulását Dél- és Kelet-Spanyolországba. Ez legalább egy évvel késleltette Napóleon terveit.

A spanyol hadsereg 1808. július 16–19-én hatalmas győzelmet aratott Pierre Dupont serege felett, foglyul ejtve francia katonát. Egy hónappal később, június 18-án kitört a portugál felkelés. Mindezen események hatására a britek felismerték, hogy alapvetően új jelenséggel állnak szemben: amíg korábban uralkodók lázadtak fel Napóleon rájuk kényszerített szövetsége ellen, ezúttal a spanyol és portugál nép kelt fel a „Nagy Zavarkeltő” ellen.

1808 augusztusában brit csapatok szálltak partra Sir Arthur Wellesley vezérőrnagy parancsnoksága alatt. Wellesley augusztus 17-én Roliçánál legyőzte Delaborde-ot, amíg Bernardim Freire de Andrade irányításával a portugál hadsereg feltartóztatta Loison csapatait. Augusztus 21-én az egyesült brit-portugál haderő a Junot vezette franciák kemény ellenállásába ütközött a vimeirói csatában. Wellesley gondos irányítása, kiváló parancsnoki képességei és megfontolt taktikája révén visszaverték a franciákat. A győzelem ellenére Wellesley-t leváltották, mondván, még túl alacsony rangú a (frissen megerősített) szövetséges haderő irányításához. Bár a francia hadsereget legyőzték, és szinte teljesen elvágták visszavonulási útvonalait, a Wellesley helyére állított idős, csatát régen látott és túlzottan óvatos Burrard és Dalrymple a sintrai egyezményben lehetővé tette, hogy Junot kivonja katonáit Portugáliából. Az egyezmény közfelháborodást váltott ki Nagy-Britanniában, és bár a hivatalos vizsgálat mindhárom brit parancsnokot felmentette, Burrardot és Dalrymple-t nyugdíjazták, Wellesley-t viszont (aki feletteseinek nyomására írta alá a szerződést) visszaküldték Portugáliába. thumb|Valdepeñas népének ellenállása a franciák ellen (1808. június). A megszálló csapatok elleni népfelkelések meggyengítették a francia hadsereget. thumb|300px|left|A somosierrai csata, a 19. századi lengyel lovasság egyik legnagyobb sikere

1809 A brit-portugál és spanyol sikerek hatására Napóleon úgy döntött, maga vezet egy 200 000 fős sereget a félszigetre. A britek Burgosnál megtámadták, de hamarosan hosszas visszavonulásra kényszerültek, amely (bár közben több kisebb győzelmet arattak) La Coruña kiürítésével végződött 1809 januárjában. Napóleon alig több mint két hónapi spanyolországi tartózkodás után visszaadta a parancsnokságot tábornokainak, és visszatért Franciaországba.

Márciusban Soult marsall északról behatolt Portugáliába. Bár kezdetben a portugál milíciák sikerrel vették fel ellene a küzdelmet, később elfoglalta Chavest, Bragát és végül, március 29-én Portót. Amarante és más északi városok ellenállása azonban elszigetelte Soult-t, aki ezzel kockázatos játékba kényszerült a tekintetben, hogy kikiáltsa magát Észak-Portugália királyává, vagy visszavonuljon.

Mindeközben Napóleon győzelmei megtörték a spanyol hadsereget, egyúttal azonban kikényszerítették a gerillaharcot, amely végül nagymértékben hozzájárult a franciák vereségéhez. Portugáliában a hadügyminiszter, Miguel Pereira Forjaz brit pénzzel és fegyverekkel újjászervezte a hadsereget, végbevitte a haderő 1806-ban megakadt reformját. Kezdetben fős reguláris hadsereget és főnyi milíciát szervezett, később ezt kiegészítette további , illetve fővel. Emellett önkéntesek is harcoltak a franciák ellen.

Wellesley 1809 áprilisában tért vissza az országba, és vette át a brit-portugál haderő irányítását. Az újonnan szervezett portugál sereget Beresford tábornok képezte ki a brit harcmodorra. Az egyesült hadsereg május 10–11-én Grijónál és május 12-én Portónál megverte Soult hadait, felszabadítva a megszállt északi városokat.

Wellesley – hátrahagyva a portugál hadsereget – benyomult Spanyolországba, és egyesült Gregorio de la Cuesta spanyol seregével. A szövetségesek számára kiváló lehetőség nyílott arra, hogy megverjék a Talaveránál állomásozó francia hadtestet, de Cuesta ragaszkodása ahhoz, hogy a spanyolok nem harcolnak vasárnap, esélyt adott a franciáknak a visszavonulásra. Másnap Cuesta erőltetett menetben indította seregét a franciák után, akik azonban addigra erősítést kaptak, s így legyőzték a spanyolokat. A spanyolok kapkodó visszavonulását brit zászlóaljaknak kellett fedezniük, s ennek során maga Wellesley is kis híján fogságba esett (ez a veszély egyébként számos más alkalommal is fenyegette). Aznap éjjel egy francia dragonyos őrjárat megriasztotta a spanyol gyalogságot, akik (összesen mintegy tízezren) egyszerre nyitottak tüzet. A napóleoni háborúk egyik legnagyobb sortüzétől úgy megrémültek a spanyolok, hogy elmenekülve szinte semmilyen szerepet nem vállaltak a másnapi csatában.

Július 27-én a franciák három oszlopban nyomultak előre, ám a vonalban felállt britek többször visszaverték, és végül visszavonulásra kényszerítették őket. A Talavera de la Reinánál aratott győzelemért drága árat fizettek a szövetségesek: komoly veszteségeket szenvedtek, és veszélyes mértékben fedezetlenül maradtak, így a britek hamarosan visszavonultak nyugat felé. Több ezer brit sebesültet hagytak hátra, Cuesta gondjaira bízva őket. A spanyolok azonban hamarosan magukra hagyták a sebesülteket, s végül a franciák gondoskodtak róluk. Bár a spanyoloknak ígéretük szerint gondoskodniuk kellett volna az országba behatoló brit erők élelmezéséről, nemcsak hogy nem teljesítették ezt, de a spanyol katonák egyenesen megfenyegették a településeket, hogy kifosztják azokat, amelyek élelmet adnak el „szövetségeseiknek”. Így a briteknek egészen Portugáliáig kellett visszavonulniuk. Wellesley Talaveránál aratott győzelméért megkapta a Wellington hercege címet, a spanyol seregek pedig abban az évben Ocañánál és Alba de Tormesnél is nagyon súlyos vereséget szenvedtek.

A spanyolokkal való „együttműködés” terén szerzett kiábrándító tapasztalatai nyomán, és tartva egy újabb francia támadástól, Wellington Portugália védelmének megerősítése mellett döntött. Lisszabon védelmére 162 erődből és egyéb védművekből álló védvonalat épített ki Neves Costa őrnagy tervei alapján.

1810 A franciák újabb támadására 1810 júliusában került sor egy fős sereggel, Masséna marsall parancsnoksága alatt. Az első jelentősebb összecsapás Coánál zajlott le. Ezután, bár Masséna szeptember 27-én egy elhamarkodott támadás során kisebb vereséget szenvedett, mégis sikerült a szövetségeseket a védelmi vonalak mögé szorítania. Az erődítések azonban olyan hatékonyak voltak, hogy egy – Sobralnál október 14-én indított – kisebb támadás után patthelyzet állt elő. Mivel a portugálok a védvonalakon kívüli területen a felperzselt föld taktikáját alkalmazták, a franciáknak, megfelelő ellátás híján, rövidesen vissza kellett vonulniuk.

1811