thumb|right|300px|Az Európai Unió országai, a különböző színek a belépés idejét jelölik 1957-től 2013-ig Ez az oldal az Európai Unió történetét mutatja be.
Az 1945 előtti előzmények A különálló nemzetekből álló Európa egyesítésére már a modern nemzetállamok megszületése előtt történtek kísérletek, és időről időre újra fölmerültek a Római Birodalom utáni kontinentális Európa történetében. A soknyelvű és kulturálisan is sokszínű Európa egyesítését egyesek a kisebb, gyenge nemzetek meghódításával, mások pedig dinasztikus kapcsolatok révén próbálták megvalósítani.
A frankok és a rómaiak birodalma egyaránt nagy területeket egyesített a kiterjedt államapparátus révén.
Amint az arabok meghódították a kereszténység ősi központját, Szíriát, és a 8. században elfoglalták Egyiptomot, fölmerült a kontinens vallás révén történő egyesítésének gondolata, ami azonban inkább vágyálom, semmint reális lehetőség maradt. A nagy egyházszakadás (skizma), a nyugati és keleti kereszténység kettéválása után lekerült a napirendről a vallási egység gondolata.
Konstantinápoly 1453-as eleste után megjelent az első komolyabb elképzelés Európa egyesítéséről: 1464-ben Podjebrád György, Csehország huszita királya javasolta a keresztény országok szövetségét a török ellen.
1569-ben az addigi Lengyel-Litván Perszonálunióból létrejött a lublini unió, a Két nemzet köztársasága, amely egy többnemzetiségű föderáció volt. A királyt a Wola melletti mezőn egybegyűlt nemesek választották meg. A rendszer Lengyelország felosztásáig állt fönn.
1728-ban Charles de Saint-Pierre apát 18 szuverén államból álló, határok nélküli unió létrehozását kezdeményezte, közös kincstárral, egységes gazdasággal.
Az 1776-os amerikai függetlenségi háború szellemisége életre hívta az Európai Egyesült Államok gondolatát. Az elképzelést La Fayette márki és Tadeusz Kościuszko is támogatta.
Az európai országok uniójának létrehozására Immanuel Kant is tett néhány javaslatot az 1795-ben megjelent, "örökkévaló békekongresszust" vizionáló kezdeményezésében.
A 19. század elején Napóleon vámuniója a kontinentális zárlat keretén belül a britek elleni embargó bevezetésével (1806) kelt életre. A rendszer demonstrálta egy Európa-méretű gazdasági rendszer működőképességét.
A francia Saint-Simon és Augustin Thierry 1814-es, De la réorganisation de la société européenne c. esszéje egy parlamentáris alapon működő európai föderáció lehetőségét vázolja föl.
A Napóleon 1815-ös végső vereségét követő konzervatív restauráció (bécsi kongresszus) idején jött létre a Német Szövetség (Deutscher Bund), a 38 német állam laza konföderációja. Napóleon korábban megszüntette a Német-Római Császárságot, és egyszerűbbé tette Németország térképét. A Szövetség független és egyenlő, szuverén államokból állt. 1834-ben jött létre a Német Vámunió (Zollverein) a konföderációra lépett országok között, hogy csökkentsék a belső versenyt és egyszerűbbé tegyék a kereskedelmet.
Az olasz író és politikus Giuseppe Mazzini hívott föl az európai országok föderációjának megalakítására, 1843-ban. Föltehetően ő készítette elő a terepet a pacifista Victor Hugo számára, aki 1847-ben javasolta a nemzetek békés egyesítését az együttműködés és egyenrangúság elve alapján. Nézeteit egy Mazzini által szervezett békekonferencián vázolta föl, de a hallgatóság kinevette. Ennek ellenére 1851-ben újból előrukkolt elképzelésével.
Az első világháborút követően néhány gondolkodó újra eljátszott a politikailag egységes Európa gondolatával. 1923-ban egy osztrák gróf, Richard Coudenhove-Kalergi megalapított a Páneurópa Mozgalmat, és 1926-ban, Bécsben megtartották a szervezet első kongresszusát (Első Páneurópai Kongresszus). 1929-ben Aristide Briand, Franciaország miniszterelnöke beszédet tartott a Népszövetség gyűlésén, és javasolta az európai nemzetek föderációjának megalakítását a szolidaritás, a gazdasági fejlődés, valamint a politikai és a társadalmi együttműködés jegyében. Néhány kimagasló közgazdász, köztük John Maynard Keynes, támogatta az elképzelést. A Népszövetség kérelmére Briand 1930-ban előterjesztette az „Európai Föderális Unió rendszeréről szóló följegyzéseit”. 1931-ben megjelent Edouard Herriot francia politikus „Az Európai Egyesült Államok” c. könyve. A Nagy Gazdasági Válság, a nácizmus térhódítása, majd a második világháború megakadályozta az európai országok közeledésére tett kísérletek kibontakozását.
1940-ben, miután a Német Birodalom katonai sikereket ért el a világháborúban, és már javában tervezték az ezer évig fönnálló birodalmat, német közgazdászok és nagyiparosok javaslatot tettek az Európai Konföderáció létrehozására. Egy "európai gazdasági közösség" mellett érveltek, vámunióval és rögzített belső árfolyamokkal. 1943-ban Joachim von Ribbentrop és Cecil von Renthe-Fink birodalmi miniszterek végül is javaslatot tettek a konföderáció létrehozására, berlini központi bankkal, regionális szabályrendszerekkel, munkaügyi politikával, valamint gazdasági és kereskedelmi egyezményekkel. A tagországok Németország, Franciaország, Olaszország, Dánia, Norvégia, Finnország, Szlovákia, Magyarország, Bulgária, Románia, Horvátország, Szerbia, Görögország és Spanyolország lettek volna. Egy erős, németek vezette Európa, reményeik szerint, egyensúlyként szolgált volna a kommunista Szovjetunióval, valamint a világkereskedelmet uraló Nagy-Britanniával szemben. Arthur Seyß-Inquart, Ausztria majd Hollandia német birodalmi biztosa azt mondta: „Az új Európában, mely a népei közti szolidaritás és együttműködés alapján fog állni, a határok megszűntével beköszönt a bőség kora”. A Vichy-i központú, náci kollaboráns Pétain-féle Franciaország minisztere, Jacques Benoist-Mechin véleménye azt volt, hogy „a franciáknak föl kell hagyniuk a nacionalizmussal, és becsülettel el kell foglalniuk helyüket az európai közösségben”. A korai ’40-es évek ezen pán-európai képzelgései sosem váltak valóra, mivel a németek elvesztették a háborút. Sem Hitlernek, sem olyan vezető politikusainak, mint Goebbelsnek nem voltak olyan tervei, hogy a németek egy európai konföderáció révén gyakoroljanak abszolút hatalmat a kontinensen. Noha az elképzelés sokak vádjai szerint a nácizmus árnyékát veti az egyesült európai gondolatra, maga a koncepció már jóval a nácik hatalomra kerülése előtt fölmerült, és olyan elmék, mint Keynes, majd Winston Churchill, vagy egyes náciellenes mozgalmak is előre vetítették.
Nagy-Britanniában a Federal Union néven ismertté vált csoport 1938 novemberében alakult meg, és hangot adtak azon elképzelésüknek, hogy a háború után jöjjön létre az európai föderáció.
1943-ban Jean Monnet, az algíri székhelyű szabad Franciaország kormánya Nemzeti Felszabadítási Bizottságának tagja kijelentette: „Európában nem lesz béke, ha az államokat a nemzeti szuverenitás alapján alkotják újra… Európa országai túl kicsik ahhoz, hogy garantálják népeiknek a szükséges mértékű gyarapodást és társadalmi fejlődést. Az európai államoknak egy föderációban kell egyesülnie.” Monnet-et ma az európai egység egyik atyjának tekintik.
Az integrációs folyamat első reménysége: az Európa Tanács A háború végeztével a későbbi Európai Unió létrehozására irányuló lendületet az újjáépítés iránti óhaj és egy következő háború megakadályozása táplálta. Ennek érdekében többen egy föderáció, vagy egy európai kormány létrehozását szorgalmazták. Churchill zürichi beszédében (1946. szeptember 19.) hitet tett az USA mintájára megalkotott Európai Egyesült Államok létrehozása mellett, noha ebben Nagy-Britanniának nem szánt szerepet. Részben e beszéd hatására az 1948-as hágai kongresszus döntése nyomán 1949-ben megalakult az Európa Tanács. Noha sokan többet vártak tőle, az ET – a britek közbenjárására – csupán kormányközi alapon működő, korlátozott hatáskörű szervezet lett.
A három közösség bélyegkép|240px|1952–1958 – A hat alapító tag
Az első lépés az EU megalakulása felé az Európai Szén- és Acélközösség („European Coal and Steel Community”, a Montánunió) megszületése volt. 1951-ben jött létre, alapító tagjai a Benelux-államok, Nyugat-Németország, Franciaország és Olaszország voltak. Azzal a céllal született, hogy a tagállamok megosszák egymás közt szén- és acéltartalékaikat, megelőzendő egy újabb háború kirobbanását. A francia köztisztviselő, Jean Monnet tervének beteljesülése volt az ESZAK létrejötte. Az ötletet Robert Schuman, Franciaország külügyminisztere karolta föl, aki 1950. május 9-én javasolta egy európai szervezet létrehozását, hangsúlyozva, hogy egy ilyen kezdeményezés elengedhetetlen a tartós béke érdekében. A Schuman-nyilatkozatként ismertté vált javaslatot tekintjük a mai Európai Uniót megalapozó első, konkrét lépésnek. Schuman tettének emlékére május 9. Európa Napja. A briteket is meghívták, de azok a nemzeti szuverenitásukra hivatkozva nem csatlakoztak, így hat állam vetette meg az EU alapjait. (Lásd: A Schuman-nyilatkozat szövege angolul, Videófelvétel a Schuman-nyilatkozatról).
A Montánuniót követően kísérlet történt a tagállamok részéről (a NATO hathatós támogatásával) egy Európai Védelmi Közösség („European Defence Community”, EDC), és egy Európai Politikai Közösség („European Political Community”, EPC) létrehozására. A politikai szövetségre tett javaslat az európai államok föderációját jelentette volna, a védelmi közösség keretén belül pedig önálló európai haderőt hoztak volna létre, közös irányítással, így Nyugat-Németország biztos felügyelet alatt újra fölfegyverkezhetett volna, és egyensúlyként szolgált volna a szovjet fenyegetéssel szemben.
Az elképzelés azonban nem volt hosszú életű, mivel a francia Nemzetgyűlés nem ratifikálta az EDC-szerződést, így elvetették az ötletet. Az EDC-szerződés kudarca után az EPC gondolata csendben lekerült a napirendről. A két intézmény koncepciója tovább élt a későbbiekben, ha fölhigítva is: elég, ha az Európai Politikai Együttműködésre (amit szintén EPC-nek hívnak), a Közös Kül- és Biztonságpolitika pillérére, amit a maastrichti szerződés hozott létre, valamint a jelenleg formálódó Európai Gyorsreagálású Erőkre gondolunk.
Az EDC és az EPC kudarca után a hat alapító tagállam kísérletet tett integrációjuk mélyítésére, és az 1957-es római szerződésekkel megalapították az Európai Gazdasági Közösséget („European Economic Community”, EEC), valamint az Európai Atomenergia Közösséget (Euratom). Az EGK javaslata abban állt, hogy a hat tagállam lépjen vámunióra. A szerződés alapja az ún. „négy alapvető szabadság”: a javak, a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő szabad áramlása lett. Az Euratom a közös és békés atomenergia-politikák összeegyeztetésére alakult. Az 1958. január 1-jén életbe lépett EGK lett a három közösség (tehát a Montánunió, az EGK és az Euratom) közül a legjelentősebb. Később átnevezték Európai Közösséggé.
Maga az Európai Unió két párhuzamos folyamat révén alakult ki. Először is a szerkezeti fejlődés és az intézményi változások révén egyre szorosabb kapcsolat alakult ki az államok között, és több hatáskör került a nemzetek feletti szintre, amit az „Unió mélyítésének” hívunk. A másik folyamat az Európai Közösség bővítése volt 6-ról 28 tagúra, amit az „Unió szélesítésének” neveznek.
1986 februárjában Luxemburgban aláírták az Egységes Európai Okmányt (SEA, Single European Act).
A maastrichti szerződés 1993-as érvénybe lépésével jött létre a jelenlegi Európai Unió.
A koppenhágai kritériumok alapján döntik el, hogy egy ország alkalmas-e az EU-hoz való csatlakozásra. A feltételek szerint egy államnak demokratikusan megválasztott kormánnyal és működő piacgazdasággal kell rendelkeznie, tiszteletben kell tartania az emberi jogokat, és az EU-ban adódó kötelezettségeinek és céljainak eleget kell tennie. A tagság kritériumait az Európai Tanács 1993-as, koppenhágai ülésén határozták meg.
Lisszaboni szerződés