A rodoszi johannita uralom 1310. augusztus 15-én kezdődött, amikor a Jeruzsálemi Szent János Ispotályos Lovagrend elfoglalta Rodoszt. Az Égei-tengeri sziget 1522-ig, a sikeres török ostromig volt a johanniták központja.
A rend első központja Jeruzsálem volt, onnan a város eleste (1187) után Margatba, majd Akkóba költöztek. 1291-ben onnan is távozniuk kellett. Ciprusra költöztek, ahol birtokaik voltak, de II. Henrik ciprusi király ellenséges magatartása miatt új központot kellett keresniük. Erre a célra a termékeny Rodoszt nézték ki, amely Anatóliához való közelsége miatt kiváló kiindulási pont volt a muzulmánok elleni harchoz. 1306. június 23-án Foulques de Villaret nagymester és serege megtámadta a szigetet, amelyet 1310-ben sikerült teljesen elfoglalni.
A következő éveket a rend és a keresztény kereskedők, elsősorban a genovaiak és a velenceiek vitái határozták meg, mivel a johanniták felléptek a muzulmánokkal folytatott árucsere ellen. Ezzel párhuzamosan az ispotályosok megkezdték az Anatólia nyugati partjain elhelyezkedő kisebb emirátusok kikötőiből induló muzulmán hajók elleni akciókat is. A rend először az 1312-es amorgószi ütközetben, majd az 1319-es híoszi csatában mért vereséget a törökökre.
A rend perjelségeiben burjánzott a korrupció és a szervezetlenség, Rodosz a pápa anyagi támogatásától függött. A lovagok úsztak az adósságban, és a Rodoszon megkezdett erődítési munkák is egyre több pénzt emésztettek fel. Az ispotályosok kezdetben a hajózásban is segítségre szorultak, elsősorban a genovaiakéra. Az egész évszázadban ritkán tudtak három-négy gályánál többet adni egy-egy hadjáratba. Mindezek ellenére 1334 őszén a Szent Liga soraiban harcoltak az edremiti csatában, majd elfoglalták Leszboszt, 1337-ben pedig visszaszerezték Koszt. Komoly szerepet vállaltak Szmirna bevételében és megtartásában.
Az 1350-es éveket a keresztény hatalmak versengése és az Oszmán Birodalom terjeszkedése jellemezte. A rend 1365-ben részt vett az Alexandria elleni hadjáratban, majd 1376-ben partra szállt Epiruszban. Az utóbbi, az ispotályosok első önálló akciója, súlyos kudarccal zárult. Az évszázad végén a Peloponnészoszon próbálták megakadályozni a török térnyerést. A 15. század elején nagy erődépítések kezdődtek Rodoszon, amelyek aztán az egész évszázadot jellemezték.
A latin keresztény területek jelentős csökkenésével párhuzamosan felértékelődött Rodosz. Egyre több kereskedő használta bázisként. Eközben a rend összetétele is megváltozott, és jelentősen csökkent a francia nyelv tagjainak aránya. Rodosz a muzulmánok és a keresztény kereskedők elleni kalóztámadások kiindulópontja lett. A támadások miatt gyakran keveredtek vitába a velenceiekkel és a genovaiakkal. A kalózakciók súlyos károkat okoztak a Mamlúk Birodalomnak, amellyel a rend hol szövetségben, hol ellenséges viszonyban volt. A mamlúkok 1444-ben sikertelenül ostromolták meg Rodoszt.
1453 tavaszán elesett Konstantinápoly. A város és a Bizánci Birodalom bukása egyértelművé tette, hogy alapvetően fognak megváltozni a viszonyok térségben, amelyet egyértelműen a keresztények uraltak a 11. és a 15. század között. II. Mehmed ambíciói ugyanis hatalmasak voltakː azt akarta, hogy a világon „egy birodalom, egy hit és egy hatalom” legyen. Ettől kezdve a lovagok életét az ostromra való készülés és a pénzhiány határozta meg.
A szultán flottája 1480. május 23-án horgonyzott le Rodosz előtt. Az ostrom csaknem három hónapon át tartott, és a védők sikerét hozta. A következő másfél évtized viszonylagos nyugalomban telt, mivel a lovagok békét kötöttek a törökökkel, annak vállalásával, hogy őrzik a trónkövetelő Dzsem herceget. Az ellenségeskedés a 16. század elején kiújult, és 1522. június 28-án I. Szulejmán megkezdte a város ostromát. A hat hónapos öldöklés végén a szultán engedte távozni a magukat megadó lovagokat, akik Máltán alakították ki új központjukat.
Előzmények A lovagrendet a 11. század közepén alapította néhány Amalfiban élő kereskedő Jeruzsálemben, azzal a céllal, hogy menedéket nyújtsanak a Szentföldre érkező zarándokoknak. A templomot és kórházat Keresztelő János oltalmába ajánlották, és az ott szolgálók Ispotályos Testvériség néven híresültek el. Először csak a zarándokok ápolása és a szegények segítése volt a céljuk. 220px|bélyegkép|balra|II. Paszkál pápa 1113-as bullája A 12. század elején, az első keresztes hadjárat kezdeti sikere után ápolási-katonai renddé alakultak, és az elesettek védelmezése mellett felesküdtek a keresztény hit védelmére is. II. Paszkál pápa 1113-ban ismerte el hivatalosan rendi tevékenységüket. Miután Jeruzsálem 1187-ben elesett, a rend Margatba, később Akkóba tette át székhelyét, majd 1291-ben onnan is távoznia kellett.
A lovagrend megmaradt tagjai, köztük Jean de Villiers, az ostromban megsebesült nagymester, a ciprusi Lemeszószba költöztek át, ahol birtokaik voltak. II. Henrik ciprusi király nem örült az érkezésüknek. Adóvitáik támadtak, és az uralkodó megtiltotta, hogy a lovagok újabb birtokokat szerezzenek a szigeten. A rend olyan kevés pénzhez jutott, hogy csak II. Jakab aragóniai király és II. Károly nápolyi király segítségével tudott élelmiszert, lovakat és takarmányt vásárolni. A johannitákat cselekvésre sarkallta a templomosok ellen indított leszámolás, és úgy döntöttek, önálló birodalomra van szükségük. Erre a célra a termékeny Rodoszt nézték ki, amely Anatóliához való közelsége miatt kiváló kiindulási pont volt a muzulmánok elleni harchoz.
1306. június 23-án Foulques de Villaret nagymester két gályával, négy másik hajóval, mintegy 35 lovaggal, hat levantei lovassal és ötszáz gyalogossal kifutott Lemeszószból, hogy megtámadja a szigetet. Rodoszt csak négy év múlva, 1310. augusztus 15-én sikerült elfoglalniuk. A rend központja a következő két évszázadra Rodosz város lett. A szigeten néhány tízezer görög élt. Kis számban voltak latin keresztények is, firenzei, genovai és más kereskedők.
A rend önállóan működött, vezetője a nagymester volt, aki csak a pápának tartozott elszámolással. A nagymestert a rend 13 elektora választotta meg élethossziglan. Teoretikusan a tanáccsal együtt kormányzott, valójában csak a nagykáptalan ellenőrizhette hatalmát, amelyet néhány évente hívtak össze. A többi fontos pozíciót a nyelvek (a lovagokat anyanyelvük, származási területük alapján összegyűjtő csoportok) egymás között osztották el úgy, hogy mindegyiknek jusson komolyabb tisztség. 1312. május 2-án az Ad providam kezdetű pápai bulla az ispotályosoknak juttatta a templomosok birtokait, kivéve az Ibériai-félszigetieket.
A 14. század első fele 250px|bélyegkép|jobbra|A Földközi-tenger keleti medencéje 1450 körül. Világos okkerː Oszmán Birodalom, sötét okkerː Genovai Köztársaság, zöldː Velencei Köztársaság, pirosː Nakszoszi Hercegség, kékː johanniták, lilaː Bizánci Birodalom, rózsaszínː Mamluk Szultánság, barnaː Ciprusi Királyság A konvent és a kórház Ciprusról Rodoszra költözött. Nagyjából száz lovag és ugyanennyi fegyvernök kezdte meg a rodoszi berendezkedést. A rend 1313 májusában bejelentette, hogy görög és török kézben lévő földeket koboz el Rodoszon és a szárazföldön, amelyeket olyan katolikus családoknak ad, amelyek cserébe vállalják a katonai szolgálatot a „szakadár görögök és a hitetlen törökökkel szemben.” A rend, V. Kelemen pápa elvárásának megfelelően, megkezdte a keresztények és a muzulmánok közötti kereskedelmi kapcsolatok szétzilálását. A lovagok gályái rendszeresen járőröztek a szigethez közeli vizeken, és még a Genovai Köztársaság kereskedelmi hajóit is megtámadták, pedig 1309-ben csak az ő segítségükkel tudták Rodoszt elfoglalni.
A következő éveket a rend és a keresztény kereskedők, elsősorban a genovaiak és a velenceiek vitái határozták meg, a johanniták – kitrejesztve védelmi vonalukat – 1313-ban elfoglalták például a velencei fennhatóságú Kárpáthoszt, valamint Kászosz szigetét. Ezzel párhuzamosan az ispotályosok megkezdték az Anatólia nyugati partjain elhelyezkedő kisebb emirátusok kikötőiből induló muzulmán hajók elleni akcióikat is. A rend először az 1312-es amorgószi ütközetben, majd 1319-ben a híoszi csatában mért súlyos vereséget a törökökre. 1320-ban ismét legyőzték a törököket, ezután egy évtizedig nem volt hasonló összecsapás.
Villaret, miután megszilárdította rodoszi hatalmát, zsarnokoskodni kezdett, és a rendben megjelent a korrupció. A nagymester a keresztes hadjáratok terveivel nem törődött, és a nyugat-európai perjelségektől befolyó pénz egy részét saját céljaira fordította. A rend hatalmas adósságot halmozott fel. 1317-ben a lovagok merényletet kíséreltek meg ellene, és Maurice de Pagnac-ot választották nagymesternek. XXII. János pápa nem ismerte el választásukat, de rábeszélte Villaretet a lemondásra. 1319-ben a pápa – élve különleges jogkörével – Hélion de Villeneuve-öt nevezte ki nagymesternek.
A rend perjelségeiben burjánzott a korrupció és szervezetlenség. Elvileg minden perjelségnek bevétele egyharmadát kellett volna a rend rodoszi központjába küldenie, de ez nagyon gyakran elmaradt. Az ispotályosoknak voltak birtokaik, kereskedtek és raboltak is, de állandó szükségük volt a keresztény fejedelmek támogatására, akik viszont nem adtak szívesen, mert már Rodosz elfoglalását is öncélúnak tekintették. A Rodoszon megkezdett erődítési munkák is egyre több pénzt emésztettek fel. Az első néhány évtizedben legalább húsz erődítményt emeltek.
Hajós rend A lovagok a hajózásban eleinte segítségre szorultak, elsősorban a genovaiakéra, hiszen korábban csak a szárazföldön harcoltak. Az évszázad közepére azonban elsajátították a tengeri harcmodort. A flottájuk kicsi volt, csak ritkán tudtak három-négy gályánál többet adni egy-egy hadjáratba, miközben a sziget védelmére csak egy-két hajójuk maradt. Ezek a gályák Genovában és Marseille-ben készültek, nagyjából 150 ember fért el rajtuk. A legerősebb része az orrfelépítmény volt, amelyből a számszeríjászok lőtték az ellenséget. A hajós szolgálat (caravan) minden lovag számára kötelező volt.
1334 őszén a rend gályái részt vettek a Szent Liga soraiban az edremiti csatában, majd elfoglalták Leszboszt, 1337-ben pedig visszaszerezték Koszt. Komoly szerepet vállaltak Szmirna bevételében és megtartásában. 1347-ben elkergették az Imbrosz-sziget ellen felvonuló törököket.
Villeneuve másfél évtizedet töltött Európában, hogy rendbe szedje a rend pénzügyeit és ténylegesen birtokba vegye a templomosok földjeit, vagyontárgyait. Visszatérése után komoly erődítési munkálatokba fogott, amelyet az 1346-ban hivatalba lépő Dieudonné de Gozon is folytatott. I. Omár szmirnai bég 1348-as halála után megritkultak a muzulmán támadások a térségben.
Élet Rodoszon 1345-ben Rodoszon és Koszon négyszáz lovag tartózkodott, őket zsoldosok és helyi hűbéresek segítették. A lovagok Rodosz belső várában, a collachiumban éltek, amelyet fal választott el a település másik részétől, a borgótól. Néhány lovagnak saját háza volt, a többiek az aubergének (fogadónak) nevezett központi épületekben éltek, amelyek a lovagok származási területe, beszélt nyelve szerint languékba (nyelvekbe) szerveződtek. A legtöbben a francia területekről érkeztek.
A borgo latin részében éltek a jegyzők, írnokok, egyházfik, orvosok, katonák, üzletemberek és zarándokok, a másikban az ortodox hitű görögök és a zsidók. A görögök kapcsolata jó volt a lovagokkal, védelmezőként tekintettek rájuk. A kikötő gyakori megállója volt a kereskedőhajóknak és még a kalózoknak is, akik miatt IV. Hugó ciprusi király erősen neheztelt a lovagokra. A rend szövetet importált Európából, amelyet a kis-ázsiai partvidéken adott tovább, illetve cukrot exportált Itáliába és a Francia Királyságba. Az 1350-es évek elején IV. Ince pápa megpróbálta rávenni Pierre de Corneillan nagymestert, hogy a rend költözzön az ellenséghez közelebb, Szmirnába, de a johanniták nem mozdultak.
A 14. század második fele