Szociolingvisztikai szempontból az irodalmi nyelv a nyelv egyik változata. Fogalmának számos mind nyelvészeti, mind nyelvészeten kívüli értelmezése van, különböző történelmi időszakok domináns eszméitől, a különböző irodalmárok és nyelvészek nézeteitől függően. A különbségek vonatkoznak a meghatározására, a többi nyelvváltozattól való elkülönítésére, valamint az irodalomban, a kultúrában, az oktatásban és a társadalomban betöltött szerepére.
Az irodalmi nyelv fogalmának tárgyalása nem választható el a „köznyelv” és a „sztenderd nyelvváltozat” fogalmak tárgyalásától. Az idő során ezek egymás közötti viszonyát különféleképpen látták és látják. Kezdetben az irodalmi nyelvet sztenderdizálták, és tették meg általában sztenderd nyelvváltozatnak, de fokozatosan a sztenderd inkább a köznyelvre alapult, és ma már az irodalmi nyelv legfeljebb a szépirodalom nyelvének számít, fogalmát pedig elkülönítik a sztenderd fogalmától.
Az irodalmi nyelv kialakulása
A terminus eredeti értelmében az irodalmi nyelv a szépirodalom nyelve, beleértve a vallásos írásokat is. Mielőtt egy nemzet egységes nyelvéről lehetett volna beszélni, irodalmi változatai alakultak ki olyan idiómáknak, melyeket az egységes nyelv kialakulása után dialektusoknak tekintettek. Például „a magyar irodalmi nyelv létrehozásában döntő szerepe volt a tiszántúli és a felső-tiszai tájnyelvhez igazodó szépíróknak és nyelvtudósoknak”, de „irodalmi nyelvünknek vannak alföldi és dunántúli jellegzetességei is”.Király 2007, 641. o.
Az egységes irodalmi nyelv kialakulása az egyik irodalmi dialektus alapján és a többi hozzájárulásával megvan egyéb nyelvek esetében is. Miután volt irodalom több oïl idiómában, például a pikárdban vagy a vallonban, végül annak az idiómának az irodalma maradt élő, amely később a francia nyelv lett.Picoche 1999. Az olasz irodalmi nyelv alapja a toszkánai irodalmi idióma, amelyben többek között Dante Alighieri írt.Coletti 2011. A román nyelv esetében a 16. században öt irodalmi dialektus volt, majd ezekből négy maradt a 18. században, és végül a munténiai lett az egységes irodalmi nyelv alapja, melyhez hozzájárultak a többiből származó elemek.Ivănescu 1948, idézi Mocanu 2013, 170. o. Az albán irodalmi nyelv a két fő albán dialektus egyikéből, az toszkból indult ki.Mantho 2009.
Nézetek az irodalmi nyelvről
Arról, hogy a nyelvi kommunikáció szempontjából mi az irodalmi nyelv funkciója egy adott nyelvi közösségen belül, két fő nézet létezik. Az egyik hagyományos: szerinte az irodalmi nyelv számára felállított szabályok a nyelvhasználatra általában is érvényesek, vagyis az irodalmi nyelv – szociolingvisztikai terminussal élve – sztenderd nyelvváltozat. A másik, viszonylag új, megkülönbözteti a sztenderd nyelvváltozatot az irodalmi nyelvtől, az utóbbit a szépirodalomra és esetleg általában a műveltség szférájára korlátozva.
Az irodalmi nyelv mint sztenderd nyelvváltozat
Általában a nyelvek sztenderdizálása az irodalmi változatuk sztenderdizálásából indult ki. Ennek időszakában az irodalmi nyelv szabályait úgy állították be, mint az egész nyelvhasználatra érvényeseket, és ezzel az irodalmi nyelvet azonosnak tekintették azzal, amit sztenderd nyelvváltozatnak nevezünk. Ez a nézet fennmaradt még viszonylag közel a 21. századig is.
Az 1960-as évektől az 1990-es évekig tevékenykedő szovjet nyelvészek szerint az irodalmi nyelv a nemzeti nyelv felsőbbrendű, a történelem során kidolgozott, szabályozott és helyes alakja, mely az irodalmi művek, a média, a színházművészet, a tudományok, a hivatalos intézmények, az oktatás stb. nyelve. Felsőbbrendű minősége révén a nyelv többi változatával szemben megfelel a közösség kulturális szükségleteinek, optimális eszközei lévén az eszmék és az érzelmek kifejezésére, és széles körben biztosítja a társadalmi kommunikációt. A közösség művelt része sajátítja el és használja, az egész nép számára közös, és példaszerűként elfogadott.Egy sor szovjet nyelvész meghatározásaiból kinyilvánuló eszmék, Schoenenberger 2004 összegzésében.
A magyar irodalmi nyelvről Balogh et al. 1971 azt állítja, hogy „ez az össznépi nyelv a leggazdagabb, művészi jellegű, egységes voltában is differenciált és normatív változata. […] különböző stílusváltozataiban iránymutató szerepet tölt be mind a nyelv egésze, mind az egyes nyelvváltozatok fejlődésében”.Balogy et al. 1971, 16–17. o.
Egyes román nyelvészek is hasonló nézeteket vallanak. Gheție 1978 szerint például „az irodalmi nyelvet úgy lehetne meghatározni, hogy a nemzeti nyelv leggondozottabb aspektusa (vagy változata), mely kifejezési eszközként szolgál a kultúra legváltozatosabb megnyilvánulásainak, és jellegzetessége olyan normának a betartása, amelyet szükségszerűen ír elő azon közösség tagjai számára, amelyhez szól”.Gheție 1978, 13. o., idézi Bejan 2009, 5. o. Avram 1997 szerint „a normatív grammatikák világos és betartandó szabályokat fogalmaznak meg, valamint értékítéleteket egy-egy helyesnek vagy hibásnak tekintett alak vagy szerkezet a nyelv irodalmi változatában való használatát illetően”.Avram 1997, 23. o.
Irodalmi nyelv és köznyelv
Az „irodalmi nyelv” fogalmán kívül a „köznyelv” fogalma is létezik a szakirodalomban. Egyesek szerint ezek szinonimák.Például Károly 1961, idézi Cseresnyési 2004, vagy Ivănescu 1948, idézi Dudău 2013. Mások szerint a köznyelv az irodalmi nyelv beszélt változata.Például Nagy 1981, 12. o. Megint mások nem viszonyítják a köznyelvet az irodalmihoz. Constantinescu-Dobridor 1998 szerint a köznyelv „egy nemzet által beszélt nyelv minél nagyobb egységen alapuló aktuális aspektusa, melyet a kommunikáció gyakorlata követel meg, és amelyet az egész közösség elsajátít, a beszélők nyelvjárási hovatartozásától függetlenül”.Constantinescu-Dobridor 1998, limbă szócikk, ~ comúnă rész, b) pont.
Irodalmi nyelv, köznyelv és sztenderd nyelvváltozat
A. Jászó 2007 szerint „a köznyelvet standardnak vagy sztenderdnek […] nevezzük. […] Az irodalmi nyelv sajátos nyelvváltozat, hiszen egy irodalmi műbe bármelyik nyelvváltozatot be lehet emelni, alapja azonban az igényes köznyelv.”A. Jászó 2007, 54. o.
Más nyelvészek nem használják a „köznyelv” fogalmát, csak a „sztenderd” és az „irodalmi nyelv” fogalmakat, melyek szerintük nem azonosak, de szorosan kötődnek egymáshoz. Például Berruto 1987 szerint a múltban csak irodalmi sztenderd olasz nyelv létezett, az írott irodalmi hagyományé, de jelenleg ez mellett van újsztenderd olasz nyelv is, amely magában foglal olyan nyelvi regiszterekhez tartozó alakokat és kifejezéseket, mint a fesztelen regiszter. Ezek elfogadottakká válnak vagy azért, mert kifejezőerő elérése céljából magas műveltségű beszélők is használják, vagy azért, mert olyan médiumokban hangzanak el, mint a televízió és a rádió. A szerző példákat is megad a két változatra:Berruto 1987, idézi Tosi 2001, 41–42. o. irodalmi sztenderd olasz: La informo che non potremo venire ’Arról tájékoztatom, hogy nem tudunk majd eljönni’; újsztenderd olasz: Le dico que non possiamo venire ’Azt mondom magának, hogy nem tudunk eljönni’.
Vasiliu 1965 szerint a román sztenderd nyelv „a művelt beszélő által szokásosan (azaz nem hivatalos körülmények között) használt román irodalmi nyelv.”Vasiliu 1965, 19. o., idézi Dudău 2013.
A német nyelvre vonatkozóan Batch 1989 megkülönböztet a sztenderd keretén belül írott irodalmi nyelvet és beszélt német sztenderdet, amely közel áll az irodalmi nyelvhez, azt jegyezve meg, hogy „a sztenderd nyelv »felső« változata az irodalmi nyelv”. Idézőjelbe teszi a „felső” jelzőt, mivel nem fogalmaz meg értékítéleteket a nyelvváltozatokról.Batsch 1989, 208. o.
Kálmán 1966 azt említi meg, hogy „a sztenderd nyelvváltozat írott változatát irodalmi nyelvnek is szokták nevezni”.Kálmán 1966, idézi Sági 2012, 132. o.
A szlovák nyelvre vonatkozóan Svobodová 2012 élesebben különíti el az irodalmi nyelvet, mely szerinte a hivatalos és írott kommunikációé, miközben a sztenderd félhivatalos, és a beszélt és írott kommunikáció nyelve.Svobodová 2012, 16. o., idézi Slatinská 2014, 81. o.
Az albán nyelvvel kapcsolatban Mantho 2009 úgy véli, hogy az irodalmi nyelv fogalma tágabb, mint a sztenderdé, magában foglalva az utóbbit, de a szépirodalom nyelvét is, amely dialektális is lehet. Ez a nézet az albán nemzeti nyelv helyzetéből indul ki, amely a toszk dialektus irodalmán alapszik. Ezt Albánia déli részén beszélik, amely domináns volt a nemzeti öntudat ébredésének időszakában. A toszk irodalmi dialektus normáját az egész országban és a Koszovóban élő albánoknak is kötelezővé tették, miközben a kommunista rendszer előtt tovább létezett irodalom az Észak-Albániában és Koszovóban beszélt geg dialektusban is. A kommunista rendszer alatt betiltották az ebben alkotott irodalmat, de annak bukása után újraéledt, és a mai Koszovóban ellentétben áll egymással az a vélemény, hogy ne használják többé a toszk alapú sztenderd albánt, és az, hogy a toszk maradjon meg az összes albán sztenderd nyelveként.Mantho 2009, 73–75. o.
Az irodalmi nyelv hagyományos koncepciójának kritikája
A 2000-es években megjelentek olyan nyelvészek, akik meghaladják a sztenderd és az irodalmi nyelv elhatárolását, és bírálják a hagyományos koncepciót arról, hogy mi legyen a sztenderd.
Molnár 2014 például megállapítja, hogy az irodalmi nyelv kodifikálása és annak sztenderdként való elfogadtatása óta ez az irányzat folytatódott Magyarországon az 1980-as évekig. „Az igényesnek nevezett nyelvhasználati mód, melyet a művelt ember sajátjaként propagáltak a szocialista rendszerben, a nyelvi helyességet célozta. Ennek megtestesítője az irodalmi nyelv, illetve a művelt köznyelv volt mint sztenderd nyelvváltozat(ok). A korszak ideológiája pedig ennek a sztenderd variánsnak […] az elterjesztését tűzte ki célul a politikai-társadalmi egység(esítés) részeként, valamint ennek megszilárdításaként.”Molnár 2014, 47. o. A szerző azt is állítja, hogy mindegyik nyelvváltozatnak megvan a saját normája, és egyik sem magasabb rendű a többinél, valamint hogy ezeket a normákat állandó dinamizmus jellemzi. Szerinte „ezt a dinamizmusában értelmezett normafelfogást, a normák sokszínűségének létét mint az élő magyar nyelv jellemzőjét kell bemutatni a magyar nyelv különféle célú oktatási gyakorlatában”.Molnár 2014, 52–53. o.
A cseh nyelvre vonatkozóan hasonló nézetet fejez ki Schmiedtová 2004. Érvét megerősíti e nyelv specifikus helyzete. Sztenderdje nem az, amit ő a szokásosan beszélt köznyelvnek nevez, hanem a 19. században kialakított irodalmi nyelv írott aspektusának a normája, melyet sztenderdként fogadtattak el az első világháború után a Prágai Nyelvészeti Kör tagjai. Azonban a köznyelv jelentősen különbözik ettől az irodalmi nyelvtől, főleg hangtanában és alaktanában. Például a névszóragozásban néhány rag különbözik a két nyelvváltozatban. A beszédben még magas szintű műveltséggel rendelkező személyek is keverik az irodalmi alakokat a köznyelvi alakokkal.Schmiedtová 2004 példaként hozza fel Václav Havel író és hajdani cseh köztársasági elnök egyik interjúját (32. o.). Ilyen körülmények között a szerző azt javasolja, hogy a „Cseh Nemzeti Korpusz” alapján dolgozzák ki a sztenderdet. Ez egy olyan adatbázis, amelyen népszerűségnek örvendő könyveket/szövegeket beiktatva munkálkodnak. Egyébként a cseh nyelv mint idegen nyelv oktatására szánt könyvek párhuzamosan foglalkoznak a két nyelvváltozat alakjaival.Például Naughton 2005.
Az irodalom nyelve
Egyes szerzők már semmiféle kapcsolatról sem beszélnek az irodalmi és a sztenderd nyelv között. Például Cseresnyési 2004 arra mutat rá, hogy „az irodalmi nyelv kifejezés olykor (akárcsak a német Literatursprache) nem az egységes nemzeti nyelvtípusra utal, hanem egyszerűen csak az irodalmi művek (akár nyelvjárási) nyelvezetére.”Cseresnyési 2004.