Az arszúfi csata a harmadik keresztes hadjárat egyik legfontosabb ütközete volt, amelyre 1191. szeptember 7-én került sor. A csata keresztény győzelemmel végződött, Oroszlánszívű Richárd erői diadalmaskodtak Szaladin nagyobb létszámú ajjúbida hadserege felett.
A csata az arszúfi erdő és Arszúf (az ókori Apollonia, latin nyelvű iratokban Arsur) városa között zajlott le, miközben Richárd serege délnek vonult Jaffa felé, úton Jeruzsálembe, miután bevették Akkót. A masírozó kereszteseket szünet nélkül zaklatták Szaladin erői, de szoros alakzatukat nem sikerült megbontaniuk. Az Arszúftól északra eső síkon Szaladin végül általános támadásra szánta el magát. A keresztes sereg továbbra is tartotta az alakzatot, miközben Richárd a kellő pillanatra várt az ellentámadáshoz. Végül a johannitákból álló utóvéd nem bírta tovább, megrohamozta az ajjúbidákat, és Richárd nem tehetett mást: elrendelte az ellentámadást. A kezdeti siker után Richárd újrarendezte seregét, és győzelmet aratott.
Az ütközet eredményeképpen a keresztesek megőrizték uralmukat a közép-palesztinai partvonalon, Jaffa városát is beleértve.
Előjáték: Akkótól dél felé bélyegkép|jobbra|150px|Richárd seregének menetelése dél felé
Miután bevette Akkót, Richárdnak Jaffát, sőt akár a még délebbre fekvő Askalont is el kellett foglalnia ahhoz, hogy a Jeruzsálem elleni támadást megkísérelhesse, így 1191. augusztus 22-én vonulni kezdett dél felé. Szaladin fő célja Jeruzsálem megvédése volt, ezért teljes haderejét mozgósította, hogy megállítsa a keresztesek előrenyomulását. Richárd körültekintően megszervezte serege vonulását. Akkónál az egyiptomi ajjúbida flotta nagy részét elfogta, így a tenger felől nem fenyegette veszély, jobbszárnya védve volt, miközben a tengerparthoz a lehető legközelebb masírozott dél felé.
Richárd nem felejtette el a hattíni csata tanulságait: tudta, hogy seregének létszükséglete az ivóvíz állandó közelsége (habár tartott tőle, hogy a forrásokat és patakokat a szaracénok megmérgezik), legnagyobb ellensége pedig a kiszáradás és a hőguta: nem volt ritka ezen a nyárutón a 40 °C sem. Hiába sürgetett az idő, tempósan haladt. Többnyire csak délelőtt meneteltette a hadat, gyakran megálltak, és mindig vízközelben. Flottája szoros közelségben vitorlázott a part mentén, állandó utánpótlási forrásként és az ápolást igénylő sebesültek menedékeként. A hajóktól függetlenül a sereg tíznapi harctéri fejadagot és készletet cipelt magával, ami emberenként majdnem húsz kilót tett ki: kétszersült, bab, sózott disznóhús, szalonna, friss gyümölcs, zöldség, takarmány, ivóvíz a lovaknak és az embereknek, tűzifa a táborozáshoz; ezek jó részét a trén szállította. Mivel Richárd tisztában volt vele, hogy bármikor rajtaütések, váratlan támadások érhetik, a menetoszlop zárt alakzatban haladt előre, magvát tizenkét lovas egység alkotta, mindegyikben száz lovaggal, a gyalogság pedig a balszárnyán, vagyis a szárazföld felőli oldalon vonult, mintegy „pajzsfalként” fedezve a lovasságot. A gyalogosok legkülső vonalát számszeríjászok tették ki. A tengerpart felőli oldalon a szállítók, illetve a csatározásokban kimerült és periodikusan felváltott gyalogos csapatrészek haladtak.
Szaladin íjászainak újra és újra ismétlődő rajtaütései ellenére Richárd hadvezéri tehetsége biztosította, hogy az alakzat és a fegyelem a legnehezebb pillanatokban is kitartott. Bahá ad-Dín ibn Saddád muszlim krónikás és szemtanú így írja le a menetelést:
Bahá ad-Dín a keresztesek számszeríja és a törökök íja közötti különbségeket is ecseteli. Látott olyan frank gyalogosokat, akiknek tíz nyílvessző is meredezett a páncélingükből, mégsem sebesültek meg komolyabban, míg a számszeríjlövedékek lovat is, lovast is leterítettek a muszlimok között, de nagy pusztítást okoztak az angol hosszúíjak lövedékei is. Imád ad-Dín al-Iszfahání egyetlen hatalmas sündisznóhoz hasonlította a hadoszlopot.
Szaladin stratégiája bélyegkép|jobbra|200px|A Közel-Kelet térképe a harmadik keresztes hadjárat kezdetén
A keresztes sereg iramát a gyalogság és a szállítók diktálták, a túlnyomórészt lovasokból álló muszlim had jóval mozgékonyabb volt. A vetések felperzselése, a szárazföld belsejéből való kiszorítás azonban hatástalan maradt a frank hadseregre, hiszen a vele párhuzamosan mozgó flotta bármikor elláthatta készletekkel. Augusztus 25-én a keresztes utóvédnek egy terepszoroson kellett átkelnie, s itt majdnem sikerült elvágni a derékhadtól, ám a johanniták Richárd irányításával olyan gyorsan felzárkóztak, hogy a muszlimok menekülni kényszerültek. Augusztus 26. és 29. között Richárd serege fellélegezhetett, mert a tengerpart felől kerülte meg a Kármel-hegyet, Szaladin hada viszont kénytelen-kelletlen a szárazföld felőli oldalra szorult. Augusztus 30-tól szeptember 7-ig azonban a muszlimok végig látótávolságra maradtak, várva az alkalmat, hogy lecsaphassanak, ha a keresztesek óvatlannak bizonyulnak. Szeptember 5-én hajnalban, valószínűleg csak taktikai célzattal, Richárd az arabul jól tudó IV. Toroni Henfrid társaságában találkozott Szaladin öccsével, al-Ádillal, és békekötést javasolt neki, amelyben az egész Szentföldet visszakövetelte.
Szeptember elejére Szaladin megértette, hogy a frank sereg kisebb-nagyobb zaklatásával nem fogja tudni megállítani előrehaladását, teljes haderejét bevetve ütközetre kell kényszerítenie őket. Szerencséjére a kereszteseknek át kellett vágniuk Palesztina ritka fás területeinek egyikén, az arszúfi erdőn, amely a tengerparttal párhuzamosan húzódott húsz kilométeren át. Úgy számított, az erdővidék elrejti az ellenség elől csapatainak felállítását, és meglepetésszerű támadást indíthat.
A keresztesek minden különösebb incidens nélkül átkeltek az erdő felén, és szeptember 6-án tábort vertek egy olyan helyen, ahol a Poleg-folyó deltájánál mocsaras rész védte a balszárnyukat. A tábortól délre az Arszúf városához vezető tíz kilométeren át az erdő beljebb húzódott a szárazföld felé, s a part felől 1,5–3 kilométer széles síkot hagyott, amelyen a kereszteseknek át kellett vonulniuk. Szaladin itt tervezte a döntő támadást. Elképzelése az volt, hogy a menetoszlop teljes hosszán csetepatékba bocsátkozik, de a nagy rohamot az utóvéd ellen indítja meg: kivárja, míg az előőrs és a zöm elhalad, elvágja tőlük az erősen támadott hátsó egységeket, és minden tartalékát a résbe zúdítva részenként morzsolja fel a frank haderőt.
A csata A hadseregek nagysága Az Itinerarium regis Ricardi krónika szerint az ajjúbidák háromszoros létszámfölényben voltak, viszont az általa megadott számok képtelenül túlzóak: háromszázezer, illetve százezer emberről beszél. Mai becslések szerint Szaladin serege katonából állhatott, de nagy részük lovas volt (lovasíjászok, könnyűlovasság és némi nehézlovasság). Arra alapozva, hogy a három európai uralkodó hány harcost vitt magával a Szentföldre, s mennyit tudott kiállítani maga a Jeruzsálemi Királyság, a keresztes haderő létszámát -re teszik: ebből 9000 Richárd angol és normann embere (900 lovag, 8100 gyalogos), 7000 a II. Fülöp király által ott hagyott francia (700 lovag, 6300 gyalogos), 2000 a jeruzsálemi (talán 200 lovag), 1000 a templomos és johannita (hagyományosan 9:1 arányban gyalogos és lovas), és 1000 a vegyes összetételű (dán, fríz, genovai, pisai, turkopol és ismeretlen számú magyar). Ez a kalkuláció figyelmen kívül hagyja a korábbi veszteségeket, szökéseket, így John France szerint csak annyit lehet biztosra venni, hogy a keresztény haderő létszáma és közötti lehetett. A Cambridge Illustrated Atlas of Warfare szerint Richárd hada gyalogosból (lándzsások és számszeríjászok), valamint 1200 nehézlovasból állt, Szaladiné kétszer ennyiből, ráadásul túlnyomórészt lovasból.
Harcrend és felfejlődés bélyegkép|jobbra|230px|A csata helyszínrajza
1191. szeptember 7-én hajnalban (szombati nap volt), amint Richárd hadserege elkezdett kivonulni a táborból, mindenfelől ellenséges felderítőket észlelt, amiből arra lehetett következtetni, hogy Szaladin teljes serege az erdőben rejtőzik. Richárd nagy gonddal tervezte meg a harcrendet. A legveszélyeztettebb pontokra, a menetoszlop elejére és végére a lovagrendek csapatait állította. Ezek voltak a legtapasztaltabb és elvben a legfegyelmezettebb katonák, és csak közöttük volt turkopol lovasság, amely ugyanúgy harcolt, mint a török lovasíjászok. A keresztény sereg előőrsét a templomos lovagok alkották Sabléi Róbert nagymester parancsnoksága alatt. Utánuk következett három egység Richárd saját alattvalóiból: anjou-iak és bretonok; poitou-iak, köztük Lusignan Guidó jeruzsálemi király; angolok és normannok, ezek őrizték a kerekes emelvényre állított nagy, megvasalt rúdú sárkányos hadi zászlót, amely a csaták hevében gyülekezőhelyül is szolgált. A következő hét alakulat a franciákból, a flamandokból, a szentföldi bárók csapataiból és más, kisebb keresztes kontingensekből állt. Az utóvédet a johannita lovagok adták Nábluszi Garnier nagymester irányításával. A tizenkét alakulatot öt nagy egységbe szervezték, ezek pontos összeállítása nem ismert. Mindezen kívül egy kisebb csapat II. Champagne-i Henrik, a későbbi jeruzsálemi király vezetésével folyamatos felderítést végzett a dombok közt, egy válogatott lovagokból álló osztag pedig Richárddal, illetve Burgundiai Hugóval az élén a hadoszlop mellett cirkált, Szaladin mozgását figyelve, és arra ügyelve, hogy az alakzat fel ne bomoljon. Ez a „harcolva vonuló” taktika egyik legragyogóbb példája azóta is.
A szaracénok megvárták, míg az egész oszlop elhagyja a tábort, és megindul Arszúf felé, majd elővágtattak az erdőből. Az első vonal lovas és gyalogos csatárok sűrű tömegéből, beduin és szudáni íjászokból, valamint török könnyűlovas íjászokból tevődött össze. Utánuk szabályos alakzatokban a páncélos nehézlovasság következett: Szaladin mamlúkjai, kurdok, egyiptomi, szíriai és mezopotámiai emírek és hercegek csapatai. A hadsereg három részre oszlott: balszárnyra, jobbszárnyra és főseregre. Szaladin a zászlai mögül, testőrségével és dobosokkal körülvéve irányította hadseregét.
Szaladin támadása Hogy a keresztes had kohézióját megtörjék, és harci szellemét megingassák, az ajjúbida támadást cintányérok és gongok, trombiták lármája, vérfagyasztó csatakiáltások kísérték. Az Itinerarium így ír erről:
Az egymást követő rohamok ugyanazt a mintát ismételték: a gyalogos beduinok és núbiaiak nyilakat lőttek ki és gerelyeket hajítottak az ellenség soraira, azután szétváltak, és utat engedtek a lovasíjászoknak, ezek előrenyomultak, támadtak, majd elvágtattak, a jól bevált taktikájuk szerint. A keresztesek számszeríjászai viszonozták a tüzet, amikor lehetett, bár fő feladatuk abban állt, hogy a folyamatos provokáció ellenére ne hagyják megbontani az alakzatukat. Amikor a csatárok szüntelen rohamai nem jártak eredménnyel, a támadás súlya áttevődött a hadoszlop utóvédjére, a johannita lovagokra és az őket védő gyalogosokra. Két irányból, oldalról és hátulról is rohamozták az egységet, a johannita gyalogságnak gyakran hátrálva kellett folytatnia a vonulást, hogy arccal és pajzzsal az ellenség felé fordulhassanak. Szaladin és öccse, al-Ádil sokszor személyesen is részt vett az irányításban, kitéve magukat a számszeríjászok lövedékeinek.
A johanniták rohamra indulnak Szaladin hiába próbálkozott többször is, nem sikerült megbontania a keresztesek menetoszlopát, sem megállítania az előrenyomulását Arszúf felé. Richárd mindent elkövetett, hogy összetartsa seregét, hadd fárassza ki magát ismételt rohamokkal az ellenség, az alkalmas pillanatra várt, amikor koncentrált ellentámadást indíthat a lovagok falanxával. Kockázatos elgondolás volt, mert a hadnak nemcsak sorozatos összetűzések közepette kellett haladnia, hanem a hőség és a szomjúság is megviselte. Komoly problémát okozott továbbá, hogy a szaracénok rengeteg lovat megöltek, veszélyeztetve ezzel az esetleges lovasroham megindítását. Nem egy hátasát vesztett lovag volt kénytelen a gyalogosokhoz csatlakozni.