Az intervenciós radiológia az orvostudományon belül a radiológia (képalkotó diagnosztikai és terápiás szakterület) egy speciális ága. Az intervenciós radiológus valós idejű orvosi képalkotó vezérlés-ellenőrzése mellett végzi terápiás célú tevékenységét minimálisan invazív módon. Mára számos kórállapot kezelése esetén létjogosultságot nyertek az intervenciós radiológiai (a továbbiakban gyakran csak: intervenciós) beavatkozások, így napjainkban a medicina már külön számon tart érpályán belüli (vascularis) intervenciókat, a daganatok ellátására szolgáló oncointervenciókat vagy épp az idegrendszer betegségeit gyógyító neurointervenciókat (és természetesen ezeket kivitelező specialistákat). A kategóriák pontos határai sokszor nem is húzhatók meg egyértelműen, de az előbbi fogalmak létrejötte már önmagában jelzi, hogy a radiológia a XXI. századra bőven kinőtte klasszikus kereteit, és a hatékony gyógyítás megvalósításához - a hagyományos, szöveges leletek kiállításán túl - számos esetben még megfoghatóbb, közvetlenebb módon is hozzá tud tenni a korszerű klinikai munka, a különböző orvosi szakterületek együttműködése során.

Fogalom és történelem A radiológia a XX. században - a fizika és az informatika fejlődésével párhuzamosan - az orvostudomány egyik alapvető részterületévé vált. Az orvosi képalkotás - miközben újabb és újabb vizsgálati módszerekkel, ún. modalitásokkal bővült - az idő előrehaladtával egyre pontosabb diagnosztikus információt szolgáltatott a klinikusok számára a konkrét személy szervezetének alaki (morphológiai) és működési (funkcionális) állapotával kapcsolatban. A radiológiai vizsgálatok kezdetben az esetek nagy részében a páciens számára kíméletes, non-invazív (nem-invazív) módon történtek. Abszolút non-invazívnak minősül egy vizsgálat, ha az ahhoz szükséges energiaforrás és detektor egyaránt a testen kívül marad, nem szükséges a test épségének, a bőrnek a megsértése. (Ilyen például egy standard hasi ultrahang vizsgálat.) Ha az esetlegesen szükséges kontrasztanyagot eleve létező, “biológiai nyíláson” juttatja be az orvos a szervezetbe (pl. nyelés/ivás/légzés során), az szintén non-invazív vizsgálat. A fejlődés következő állomása az volt, amikor felfedezték, hogy a közvetlenül, szúrás útján az érrendszerbe juttatott kontrasztanyag jelentős többletinformációt jelent egyes klinikai kérdések megbízható megválaszolásában. Az érrendszeri kontrasztanyagot ilyenkor injekció (vagy modern verzióban: gépi vezérlésű injektor) útján, a bőrt megszúrva adják be az érpályába. Ezt a fajta vizsgálatot (pl. egy, intravénás kontrasztanyag bejuttatásával járó CT vizsgálatot) a szakma relatív non-invazívnak minősíti (annak ellenére, hogy a test integritása sérül), mivel a vizsgálati terhelés mértéke csekély.

Adta magát a gondolat, hogy ha az orvos képes lenne egy - akár fizikális vizsgálat során felfedezett, akár non-invazív képalkotó vizsgálattal észlelt, kérdéses biológiai minőségű - elváltozásból mintát venni, akkor az így nyert minta kórtani elemzése során újabb, igen értékes (sejt-szöveti szintű) információra lehetne szert tenni, ezzel is nagymértékben segítve a még pontosabb diagnosztikát. A felmerült technikai kihívás itt a kérdéses eltérés - természetesen elhelyezkedéstől függő - megközelítése, mintavételre alkalmas eszközzel történő pontos elérése volt. Ez a szándék, illetve az érrendszeren belüli (már nem feltétlenül csak felületes ér megszúrását megkövetelő, katéterrel kivitelezett) nagyobb vizsgálatok igénye eredményezte az invazív vizsgálatok csoportját. Az orvosi közmegegyezés szerint invazívnak minősül egy vizsgálat, ha diagnosztikus vagy terápiás céllal, a mindennapokban elterjedt perifériás vénakanülnél nagyobb eszköz (pl. mintavételi tű vagy katéter) kerül bevezetésre a testbe, akár a bőr alatti szöveteken, szerveken áthatolóan.

Meghatározó fordulatot jelentett a radiológiában, mikor a XX. század második felében rájöttek az orvosok, hogy több, eredetileg vizsgálómódszerként alkalmazott eljárás - némi módosítással - alkalmassá tehető kezelésre (terápiára) is. Így született meg az intervenciós radiológia, ahol a cél már az orvostudomány közvetlen célja: maga a gyógyítás.

Mint a fentiekből látható, az intervenciós radiológia és az invazív radiológia fogalmak rokon, de nem azonos tartalmúak. Megállapítható, hogy az ebbe a tárgykörbe tartozó fogalmak határai (különösen a köznyelvben) nem mindig kristálytiszták, illetve (részben időbeli újdonságuk okán) folyamatosan alakulnak.

Az intervenciós radiológia atyjának dr. Charles Theodore Dotter (1920-1985) amerikai orvost szokás tekinteni, aki 1964. január 16-án Oregon államban (USA) végrehajtotta az első percutan transluminalis angioplasticat (PTA). Dotter történelmi jelentőségű beavatkozásával sikeresen kezelte egy 82 éves hölgy páciens felületes combverőerének (arteria femoralis superficialis) elzáródását. A katéter eltávolítása után a beteg lábán újra tapinthatóvá vált a pulzus, így elkerülte a sebész által eredetileg javasolt amputációt. A terápiás beavatkozást követő ellenőrző (kontroll) érfestéses vizsgálattal (angiographia) ábrázolták, hogy az elzáródás valóban megszűnt, a keringés helyreállt a kérdéses végtagon. A páciens meggyógyult, újra járóképessé vált, fájdalmai megszűntek, és az ércsatorna (az ún. lumen) hosszú távon is átjárható maradt. Dotter és munkatársa, dr. Melvin P. Judkins 1964 novemberében a Circulation folyóiratban tanulmányt publikált az új technika kapcsán szerzett kezdeti tapasztalataikról, illetve további konkrét eseteket is leírtak, melyekben sikerrel alkalmazták azt.

Andreas Roland Grüntzig (1939-1985) német kardiológus-radiológus kifejlesztette a ballonkatétert (felfújható ballon), melynek segítségével 1977-ben végrehajtotta a szív koszorúerein az első PTA-t. Julio C. Palmaz (1947-) argentin radiológus-kardiológus megalkotta az első öntáguló stent-et (hálós szerkezetű eszköz, mely az érfal kitámasztása révén biztosítja az ér nyitva tartását). 1987-ben megtörtént az első stentbehelyezés a csípőverőérbe, illetve ugyanebben az évben szívkoszorúéren is sikerrel alkalmazták a technikát.

Magyarországon az érrendszeren belüli (ún. endovascularis) terápia úttörői Szlávy László (1937-2004) és Hüttl Kálmán (1955-2019) voltak. A Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinika radiológiai részlegén 1983-ban kezdte meg működését a DSA készülék. (Nemcsak Magyarországon először, hanem számos nagy hírű, európai egyetemet megelőzve.)

Beavatkozások

Abláció A különféle ablációs technikák közös célja a specifikus szöveti roncsolás. Alkalmazása több kórkép esetében is indokolt lehet. Az intervenciós radiológia területén belül alapvetően daganatos eltérések (jó- és rosszindulatú egyaránt) kezelésére használatos az eljárás. Az alkalmazott fizikai mechanizmus szerint megkülönböztetünk termikus, kémiai/vegyi vagy elektromos ablációt. Termikus abláció esetében egy bizonyos, körülhatárolt szöveti térfogat hőmérsékletének drasztikus megváltoztatásával (nagyfokú fűtésével vagy hűtésével) érhető el a roncsoló hatás. A magas hőmérsékletet előállító technikák közé sorolható a rádiófrekvenciás abláció (radiofrequency ablation, RFA) és a mikrohullámú abláció (microwave ablation, MWA). Ezek az eljárások a kezelni kívánt térfogat dehidrációját, illetve az abban található fehérjék kicsapását, denaturációját (így a roncsolni kívánt szövet biológiai életképességének elvesztését) okozzák egy meghatározott sugarú térfogaton belül. A krioabláció során fagyasztás segítségével történik a kezelés. Ebben az esetben a sejten belül képződő jégkristályok mintegy kiszúrják/-pukkasztják a sejthártyát (hiszen a jég térfogata nagyobb a folyékony vízénél), így vezet a kritikus szövet elpusztításához. A beavatkozás során több, fagyasztásból-olvasztásból álló ciklus követi egymást.

A különféle ablációk közös tulajdonsága, hogy a roncsolni kívánt szövetbe (illetve annak közelébe) ablációs tű(ke)t vezetnek. Az alkalmazandó tűk száma és térbeli elhelyezkedése függ a daganat elhelyezkedésétől, méretétől, alakjától és természetesen a potenciálisan közelben található fontos anatómiai képletektől (pl. nagyobb erek, idegek; megelőzendő ezek nem kívánt károsodását). A vezérlés gyakran UH, időnként CT segítségével történik. Az ablációk jellemzően bőrön keresztüli (percutan) szúrással történnek, de lehetőség van műtét közbeni (intraoperatív) alkalmazásukra is.

bélyegkép|UH vezérelt rádiófrekvenciás abláció (RFA) alkalmazása májdaganaton

Abláció segítségével számos szervrendszer betegségei gyógyíthatók. Így - a teljesség igénye nélkül - egyaránt használható pl. jóindulatú pajzsmirigygöbök, rosszindulatú tüdő tumorok, rosszindulatú máj tumorok és áttétek, illetve vese tumorok esetében. Az intervenciós radiológián kívül a szívgyógyászat eszköztárában is szerepel az abláció, mint terápiás módszer. A kardiológiai kórképek közül bizonyos ritmuszavarok kezelhetők vele igen eredményesen.

Angioplastica és stentelés A beavatkozás leggyakoribb célja a véráramlás javítása a beszűkült vagy elzáródott erek éren belüli (endovascularis) tágítása által. Cél lehet még az érfal rendellenességéből származó kockázat csökkentése (pl. rupturával fenyegető aneurysma kirekesztése stent-graft által vagy magas stroke rizikójú nyaki verőér meszesedés stentelése). A beavatkozást bőrön keresztül (percutan), katéteres technikával végzik. (Innen származik a módszer szakirodalomban használatos elnevezése: percutan transluminalis angioplastica, PTA). A PTA kezdetben a hagyományos, nyitott sebészi műtétre nem alkalmas betegek kezelését tette lehetővé, ma már páciensek jelentős csoportjának ajánlható első beavatkozásként. Az angioplastica és a stentelés az esetek 90-95%-ában eredményes.

Lehetséges indikációk

Perifériás érbetegség A perifériás artériás betegség (peripheral artery disease, PAD) az erek szűkülete következtében kialakuló betegség. Leggyakrabban az alsó végtag verőereinek meszes szűkületét jelenti, melynek következtében a lábba a szükségesnél kevesebb, a szövetek számára a tápanyagokat szállító vér jut. A betegség kezdeti fázisában pár száz méter gyaloglás után jön elő a fájdalom, később már nyugalomban is panaszos az érintett végtag, végül előrehaladott stádiumban fekély/üszkösödés megjelenéséhez vezet a kórfolyamat. Az érszűkület - időben történő életmódváltás/kezelés hiányában - az alsó végtag elvesztését, amputációját eredményezheti.

Aorta aneurysma bélyegkép|Hasi aorta aneurysma endovascularis kezelése (EVAR) Az aneurysma egy olyan, döntően a verőereken jelentkező tágulat, mely az ér normális átmérőjét 50%-kal meghaladja. Az aorta a test legnagyobb verőere. Ha egy aneurysma az aorta hasi szakaszán helyezkedik el, akkor hasi aneurysmáról (abdominalis aorta aneurysma, AAA) lehet beszélni. Az eltérés veszélye elsősorban abban áll, hogyha az érfal egyszer megreped (rupturál), a nagy mennyiségű hirtelen vérveszteség miatt 80-90%-os valószínűséggel azonnali halálhoz vezet. Az aneurysma akár éveken keresztül tünetmentesen nőhet, ezért hívják “csendes gyilkosnak”. A tágulat mértékének (az átmérőnek) a növekedésével az érfal feszülése nő, így a repedése egyre nagyobb eséllyel következik be. Ezért rendkívül fontos a felismert aneurysmák rendszeres időközönkénti, érsebészeti, illetve képalkotóval végzett követése (kontrollja), hogy az esetleges méretbeli változást időben észrevegyék az orvosok, és fel tudják kínálni a tervezett (elektív) műtét lehetőségét az érintett páciensnek. A hasi aorta aneurysma műtéti kezelése lehetséges hagyományos, nyitott műtéttel vagy endovascularis úton, fedett stent graft beültetésével (endovascular aneurysm repair, EVAR). Az utóbbi egy minimálisan invazív eljárás, amelynek során a combverőéren (arteria femoralis) keresztül stent graftot (mesterséges eret) ültet be az intervenciót végző orvos a meggyengült és kiboltosuló szakaszt áthidalva, lefedve. A stent graft megerősíti a kritikus részt, felfogja az érfalra nehezedő nyomást, így megelőző jelleggel segít elejét venni a fatális repedésnek.