A flottatörvények (németül: Flottengesetze) képezték a Német Császári Haditengerészet kiépítésének jogi alapját az első világháborút megelőzően. Többes számban azért kerül említésre, mivel az 1898-ban és 1900-ban a német birodalmi gyűlés (a Reichstag) által elfogadott törvényekre vonatkozott, melyek a német flottát érintették, továbbá értik alatta a három kiegészítését (módosítását) valamint az 1912-es újbóli kihirdetését is.
A flottatörvények révén kívánták ütőképes erővé kiépíteni a Császári Haditengerészet fő erejét kitevő Nyílttengeri Flottát és ez vezetett az angol-német fegyverkezési versenyhez, amit az első világháború kirobbanásának okai között tartanak számon.
Német igények és a stratégiai viták
II. Vilmos német császár régóta szeretett volna szert tennie egy olyan erős tengeri haderőre, mely lehetővé teszi Németország számára, hogy kivívja magának a „helyét a nap alatt”. Egy nagyméretű német flotta segíthette volna Németországot újabb gyarmati területek megszerzésében valamint az ország gazdasági és kereskedelmi érdekeinek érvényesítését a világ többi részén. Vilmos eltökélt volt abban, hogy Németországnak jelentős afrikai és csendes-óceáni gyarmatokat szerez. A militarista beállítottságából fakadóan igyekezett növelni a német hadsereg erejét, legfőképpen a tengeri haderőt igyekezett oly mértékben megerősíteni, hogy az akár a brit haditengerészettel szemben is megállja a helyét. Az önéletrajzában erről így írt:
Habár Vilmos szerette a haditengerészetet, eleinte bizonytalan volt afelől, hogy a német haditengerészet milyen jellegű lesz: egy olyan erő, melyet főként a cirkálókhoz hasonló kisebb hajók tesznek ki, avagy a csatahajókhoz hasonló nagyobb egységek. Eleinte a cirkálók felé hajlott, mivel ezek bárhova eljuthattak, és a képviselhették Németországot a világ bármely részén, míg a csatahajók nagyok és nehezek voltak, emiatt pedig a Balti- vagy az Északi-tengeren kellett maradniuk. A Birodalmi Haditengerészeti Hivatal (azaz: haditengerészeti minisztérium) államtitkára, Friedrich von Hollmann tengernagy is a cirkálókat preferálta, mivel olcsóbbak voltak és jobban beleillettek a német haditengerészeti stratégiába, ami a partvédelemre fektetett nagy hangsúlyt. Alfred von Tirpitz tengernagy, a csatahajók fő pártfogója viszont azzal érvelt, hogy mivel Németországnak nincs sok gyarmata és tengerentúli szenelő bázisa, a cirkáló hadviselésnek sincs értelme. Ehelyett érdemesebb egy nagy csatahajóflottát koncentrálni a legerősebb tengeri hatalomhoz, Nagy-Britanniához közel, mivel csak így lehet versenyre kelni vele és így szerezheti meg magának a világhatalmat. Tirpitz továbbá úgy vélte, hogy egy nagy csatahajókból álló flotta közvetve védelmezné a német gyarmatokat és a német kereskedelmet mindenütt a világon, még a korlátolt hatótávolságuk ellenére is. A csatahajóflottát preferáló tábor győzelme véglegessé vált, mikor Tirpitz váltotta Hollmannt az államtitkári pozícióban.Alfred von Tirpitz and German right-wing politics, 1914–1930, Raffael Scheck, 2–5. o., Humanities Press,
1897. június 15-én Tirpitz tengernagy egy memorandumot nyújtott be, ami megváltoztatta az európai történelmet. A dokumentumban úgy érvelt, hogy a legerősebb tengeri hatalom legyőzéséhez egy csatahajókból álló flottára van szükség. Ezt követően az érvelését megfordítva azt fogalmazta meg, ha csatahajókra van szükség, akkor Németország ellenfele a legerősebb tengeri hatalom kell legyen, azaz Nagy-Britannia.Dreadnought: Britain, Germany, and the Coming of the Great War, Robert K. Massie, 179–180. o., Random House, Tirpitz a terveit az általa megfogalmazott rizikóelméletre (Risikogedanke) alapozta, miszerint ha a német flotta még kisebb is a britnél, elég nagy kárt kell tudnia okozni a briteknek ahhoz, hogy veszélyeztesse a világtengerek brit dominanciáját. Az okozott károknak olyan nagyoknak kell lenniük, hogy egy másik hatalom, talán egy Németországgal szövetséges állam vagy egy másik, Nagy-Britanniával ellenséges állam fellépésével elpusztíthatja a maradékát. Tirpitz reményei szerint a Németországgal való ilyen költséges haditengerészeti konfrontáció elkerülése végett a brit diplomácia jóval engedékenyebb lesz a német gyarmati és gazdasági igényekkel szemben.Scheck, 5. o.
Tirpitz úgy vélte, hogy egy ilyen nagyléptékű hajóépítési program csak akkor valósítható meg, ha annak lépéseit törvényben rögzítik. Ebben a haditengerészetet meghatározott számú hajó legyártására köteleznék, biztosítva a flotta folyamatos kiépítését és ezzel elkerülnék azt, hogy a az egyes hajók megépítéséhez szükséges pénz előteremtéséhez a birodalmi gyűléssel külön-külön alkudozni kelljen.Scheck 3. o. Ennek eredményeképpen több flottatörvény is született és ezek megrontották az angol-német kapcsolatokat.
A flottatörvények
A 20. század fordulóján Nagy-Britannia igyekezett akkora flottát fenntartani, melynek ereje legalább akkora volt, mint az azt követő két haditengerészeté együttvéve (Two-Power Standard). Britain's economic blockade of Germany: 1914–1919, Eric W. Osborne, 12. o., Frank Cass, A már régóta meglévő, de hivatalosan meg nem fogalmazott elvet az 1889-es tengerészeti törvényben tették hivatalossá, de ekkor még a francia és az orosz haditengerészeteket tekintették a legvalószínűbb ellenfeleknek.Naval Warfare, 1815–1914, Lawrence Sondhaus, 161. o., Routledge, A Tirpitz által szorgalmazott német flottatörvények azonban veszélyeztették a brit törvényben lefektetett sztenderdet.
Az első flottatörvényt 1897 végén terjesztették a Reichstag elé. Ebben meghatározták a flotta hajótípusok szerinti összetételét és az 1904-ig építendő számukat, rögzítve a megépítésük költségeit is.Scheck 4. o. A következő három évben megépítendő csatahajók számát 16-ban rögzítették, amit a birodalmi gyűlés nem módosíthatott az évenkénti szavazásokon. A törvényt 1898. március 26-án fogadta el a Reichstag. A Konzervatív Párt és a Szociáldemokrata Párt ellene szavaztak, mivel ellenezték, hogy ilyen hatalmas összegeket fordítsanak a haditengerészetre. A flottafejlesztés célja nem volt egyből nyilvánvaló, mivel a benne foglalt hét csatahajó nem lett volna elegendő sem a brit, sem a francia haditengerészettel vívandó harchoz.Massie 179–180. o.
A britek számára a német flotta a második flottatörvény révén vált fenyegetővé. A második búr háború (1899–1902) alatt a németek a búrokkal szimpatizáltak, akiket velük rokon népnek tartottak. 1900 januárjában járőröző brit cirkálók megállítottak három német postahajót Afrika partjainál és átkutatták őket, mivel azt gyanították, hogy fegyvereket szállítanak a búroknak. Habár a britek azonnal elnézést kértek, a németek felháborodtak a britek eljárásán. Tirpitz tengernagy a közvélemény haragjából előnyt kovácsolt és benyújtott egy új törvényjavaslatot, amit a Reichstag csekély ellenkezéssel fogadott el az év június 14-én. Ez a törvény a flotta csatahajóinak számát megduplázva 19-ről 38-ra növelte. 1901 és 1917 között két zászlóshajót, négy nyolc egységből álló csatahajórajt és négy tartalékállományba kerülő csatahajót kellett megépíteni. Ez a törvény világossá tette, hogy a Császári Haditengerészet immár nem pusztán csak egy partvédelmi erő lesz, hanem ütőképes csatahajóflottával is fog rendelkezni és a fő riválisa a Brit Királyi Haditengerészet lesz. A német flotta a kiépítése során a világ második legnagyobb flottája lett a brit után.Massie 180–181. o.
A következő 12 évben a Reichstag a három újabb flottatörvényt (pontosabban a korábbi kiegészítéseit) szavazta meg, 1906-ban, 1908-ban és 1912-ben. Tirpitz minden esetben válsághelyzet idején rázta fel a német közvéleményt, hogy biztosítsa a törvény keresztülvitelét. Az 1906 júniusában elfogadott kiegészítés (harmadik flottatörvény) hat nagycirkáló megépítését tette lehetővé és kiváltó oka az algecirasi konferencia volt, ahol Németországnak nem sikerült megbontania az Entente cordiale-t. Az újabb kiegészítés (negyedik flottatörvény) a csatahajók lecserélésének idejét hozta előre 25 évről 20 évre és az a tapasztalat szülte, hogy VII. Eduárd Németország elszigetelésére törekszik. A harmadik kiegészítést (ötödik flottatörvényt) a Németország által kudarcként megélt 1911-es második marokkói válság váltotta ki. 1912 júniusában fogadták el és három további csatahajóval növelte a megépítendő csatahajók számát.Massie 183. o.
A brit válasz Az 1890-es évek folyamán Nagy-Britannia nagy számban bővítette csatahajóflottáját és sokkal jobban lekötötte a Franciaország és Oroszország jelentette veszély, mint Németország, mely országot inkább tekintett szövetségesének, mint ellenségének. A második flottatörvényben lefektetett nagyarányú bővítés azonban komoly aggodalmat keltett brit oldalon. A német haditengerészet fejlesztése veszélyeztette a tengerek brit ellenőrzését, amit nem csak a Brit Birodalom fenntartásának, de a Brit-szigetek biztonsága szempontjából létfontosságúnak ítéltek, mivel a tengeri erők óvták meg hosszú idő óta Nagy-Britanniát egy inváziótól.Introduction to Global Politics, Richard W. Mansbach and Kirsten L. Rafferty, 104. o., Routledge, 1901. november 15-én Lord Selborne, az admiralitás első lordja így értesítette Lord Salisbury-t és a kabinet többi tagját:Massie, 184. o.
A kabinet egyik 1902 októberében született memorandumában Selborne még jobban kifejtette a német haditengerészet jelentette fenyegetést Nagy-Britannia számára:Massie 184–185. o.
Ennek következményeképpen a britek hozzáláttak a külpolitikájuk és a haditengerészeti szervezetük átszervezésének, hogy azok a német fenyegetés jelentette kihívásnak feleljenek meg. Az 1902-től kezdetét vette az „angol-német flottaépítési verseny” azzal, hogy a brit admiralitás a „two-power standard” elvét támogatta, amit kiegészítettek azzal, hogy hattal több csatahajóval kell rendelkeznie a brit flottának, mint amennyivel a francia és orosz haditengerészetek együttesen rendelkeznek.Defence and Diplomacy: Britain and the Great Powers, 1815–1914, C.J. Bartlett, p. 99, Manchester University Press, A brit diplomácia ettől kezdve végleg szakított a fényes elszigeteltség (splendid isolation) politikájával azáltal, hogy 1902-ben szövetségre lépett Japánnal, majd két évvel később aláírta az entente cordiale-t sok évszázados ellenségével, Franciaországgal. Az 1907-ben megkötött angol-orosz szövetség révén a bekerítéstől tartó németek félelmei valósággá váltak.A Naval History of World War I, Paul G. Halpern, pp. 4–5, Routledge,
John Fisher tengernagy első tengeri lordsága alatt, 1904 és 1910 között, a brit haditengerészet forradalmi változáson esett át. 1902 ősze óta Fisher Németországot tekintette Nagy-Britannia fő tengeri ellenfelének, emiatt a flotta egységeit úgy osztotta szét, hogy a legnagyobb és legerősebb hajókat egy Németország elleni háború megvívásához felkészülve helyezte el. A Honi Flottát (Home Fleet) Csatorna Flottává (Channel Fleet) nevezte át, míg az eddig Gibraltárban állomásozó hasonló nevű flotta új neve Atlanti Flotta (Atlantic Fleet) lett. A Földközi-tengeri Flotta (Mediterranean Fleet) állományából négy, a Kínában állomásozóéból öt csatahajót vezényeltek át az új Csatorna Flotta kötelékébe, míg az Atlanti Flotta nyolc csatahajóját szükség szerint lehetett a Brit-szigetek felé avagy a Földközi-tengerre mozgatni.Massie 462–463. o.
Az 1898-1912 közötti flottatörvények által meghatározott hajóállomány 1898-as flottatörvény Törvényként elfogadva 1898. április 10-én.Az 1898-as törvény teljes szövege (német nyelven).
Aktív szolgálatban tartandó hadihajók 1 flottazászlóshajó, 2 csatahajóraj, egyenként 8 csatahajóval felszerelve, 2 divízió, mindegyik 4 partvédő páncélossal felszerelve, 6 nagycirkáló és 16 kiscirkáló a honi flotta felderítőiként szolgálva, 3 nagycirkáló és 10 kiscirkáló külhoni szolgálatra. Birodalmi tartalék 2 csatahajó, 3 nagycirkáló, 4 kiscirkáló. Hajók lecserélésének tervezett időpontja Csatahajók és partvédelmi páncélosok 25 év után, Nagycirkálók 20 év után, Kiscirkálók 15 év után.