Jánossy Dénes (Budapest, 1926. március 24. – 2005. augusztus 16.) ornitológus professzor, természetvédő, őslénykutató, a Magyar Természettudományi Múzeum Őslénytani és Földtani Tárának egykori igazgatója, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület alapító és örökös elnöke, számos tudományos kitüntetés birtokosa, a negyedidőszaki (kvarter) és pliocén gerinces őslénytan egyik legjelentősebb, nemzetközi elismertségű kutatója. Tudományos és ismeretterjesztő publikációnak száma meghaladja a 200-at.
Munkássága során több mint kétmillió fosszíliát gyűjtött be és közel 70 új ősgerinces állatfajt fedezett fel és írt le. A tudományos életben ezidáig 8 ősállatfajt neveztek el Jánossy Dénes tiszteletére, amelyeket janossyi utótaggal jelölnek.
Családja Édesapja id.Jánossy Dénes (1891–1966) történész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a Magyar Országos Levéltár egykori főigazgatója, 2 éven át pedig a Magyar Nemzeti Múzeum elnöke. Édesanyja Boros Margit (1895–1962). 1953-ban feleségül vette Kölley Emmát, a Magyar Nemzeti Bank könyvelőjét, Klösz György fényképész, festő, a magyarországi városfotózás úttörője és egyik legjelentősebb alakja dédunokáját. Három fiuk született: Jánossy László (1955), Jánossy Gábor (1956) és Jánossy Tamás (1958).
Tanulmányai Jánossy Dénes a budapesti Verbőczy István Gimnáziumban érettségizett 1944-ben. A Pázmány Péter Tudományegyetemen (ma Eötvös Lóránd Tudományegyetem) természetrajz–vegytan szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett 1948-ban, majd az ELTE TTK-n doktorált 1960-ban. A föld- és ásványtani tudományok kandidátusa (1959), doktora (1968).
Életpályája A fiatal Jánossy Dénest már gyermekként nagyon érdekelte a természet és a természettudományok, az előbbiből főleg a madarak, az utóbbiból pedig leginkább az őslénytan. Kiváló rajzkészséggel rendelkezett, aminek nagy hasznát vette a későbbiekben. Tanulmányai során mindig készített rajzos jegyzeteket is, a rajzok némelyike később a publikációiban is megjelent. Miután 1944-ben a Verbőczy Gimnáziumban (ma Petőfi Gimnázium) leérettségizett és egy baleset miatt megmenekült attól, hogy behívják a frontra katonának, 1945-ben kezdte meg egyetemi tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetemen (ma Eötvös Loránd Tudományegyetem). Olyan neves kutatók voltak a tanárai között, mint Éhik Gyula, Tasnádi Kubacska András, Vértes László és Kretzoi Miklós.
1949-ben előbb természetrajz−vegytan, majd geológus szakon szerzett diplomát. Első állását (még egyetemi hallgató korában) preparátorként nyerte el a Természettudományi Múzeum Föld- és Őslénytárában. 1951-től már muzeológusként alkalmazták a Múzeumban. A Tárban kereken 50 évig dolgozott kutatóként, ami magában foglalja azt a tíz évet is, amikor 1986 és 1996 között nyugalmazott igazgatóként járt be a Múzeumba. Ez alatt az 50 év alatt 16 évig (1970 és 1986 között) igazgatóként vezette a Tárat. Ebben az időszakban az őslénytani oktatásban is fontos szerepe volt, speciális kollégiumokat tartott az ELTE-n. Érdemes megemlíteni, hogy jóval előbb, fiatal kutatóként már 1954-től felkérték előadások tartására régész és geológushallgatók számára. Ezen kívül számos alkalommal volt a zsűri tagja különféle középiskolai tanulmányi versenyeken is. Tulajdonképpen oktatott később az ásatásai során is. Számos hazai (Kordos László, Vörös István, Hír János stb.) és külföldi (többek között a holland A. J. van der Meulen, a német H. D. Kahlke és L. Maul) kutató vallja, hogy a Jánossy-féle ásatások jelentették számukra az igazi tanulást. Kiemelendő, hogy a '60-as évek magyarországi viszonyai között igazán nagy szó volt, ha nyugati kutatók akarták a szakma finomságait egy keleti paleontológustól elsajátítani. Vendégeket fogadhatott és jelentős külföldi konferenciákon tarthatott előadásokat, ami jól jelzi, mennyire elismerték szakmai tudását és kutatásainak jelentőségét.
Sokoldalú és tehetséges személyiségét jól mutatja, hogy számos hazai és külföldi tudományos társaságnak volt tagja, sőt, vezetője vagy vezetőségi tagja. Példaként megemlíthetjük a Magyarhoni Földtani Társulatot vagy a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulatot, utóbbinak 1966-tól 1980-ig elnöke volt. A számos tagság között azonban számára a legnagyobb örömöt és megtiszteltetést minden bizonnyal a Magyar Madártani Egyesületben 1974-1990 között betöltött elnöki tiszt jelentette. A Társulat tiszteletbeli elnöki címét egészen haláláig viselhette. Az ornitológia és a madárvédelem terén végzett kimagasló munkája és eredményei elismeréseképpen 1995-ben „Pro Natura” díjjal tüntették ki. A sok kitüntetés és elismerés között ennek a díjnak örült a legjobban, már csak azért is, mert nála az „első szerelem” a madarak és az ornitológia volt. Ahogy barátja és kollégája, Schmidt Egon írta róla, szívében mindig is madarász volt. Bátyjával, Tiborral már korán elkezdte járni a természetet a madárvilágot figyelve. Rendszeresen bejárt a Madártani Intézetbe is. Jóllehet a tudományos életben az őslénytan területén érte el a legnagyobb eredményeket, a madár- és természetvédelem volt az, amit a legnagyobb lelkesedéssel művelt. Nem véletlen, hogy amikor 1974. január 6-án 200 fő részvételével megalakult a Magyar Madártani Egyesület, közfelkiáltással őt választották meg elnöknek. Az Egyesület megalakulásáról a Búvár hasábjain megjelent cikkében írta: „E sorok írója pedig éppen ezek (ti. a kihalt madarak; a szerző megjegyzése) mielőbbi tudományos feldolgozására törekszik azzal a kívánsággal, hogy ősi gazdag madárvilágunk utolsó maradványainak megmentésében is minél többet érjen el.”
Az Egyesület elnökeként a ragadozó madarak védelmét tekintette leginkább szívügyének. Fáradhatatlanul dolgozott akár a terepen, akár különféle hivatalokban vagy irodákban azon, hogy a veszélyeztetett fajok (pl. a parlagi sas és a kerecsensólyom) állománya újra stabillá váljon. Többek között elérte, hogy betiltsák a mérgezett csalik kihelyezését, valamint az ő nevéhez fűződik a ragadozó madarak egyik fő zsákmányállatának, az ürgének védett fajjá nyilvánítása, ezzel biztosítva e madarak stabil táplálékbázisát (Haraszthy 2005). (Itt érdemes megjegyeznünk, hogy idén éppen az ürgét választották az Év emlősének Magyarországon.) Munkásságának nemzetközi elismeréseként a Nemzetközi Madárvédelmi Tanács Kelet-Európai szekciójának elnöki tisztét töltötte be 1980–1988 között. Visszautalva Jánossy Dénesnek az ősi madárvilág vizsgálatáról fentebb idézett soraira, térjünk át arra a kutatási területre, a gerinces őslénytanra, amelyben a legnagyobb hazai és nemzetközi tudományos eredményeit érte el. Témájukat tekintve ezek a kutatásai, publikációi a mezozoikumi ősmadaraktól a miocén nagyemlősökön és a negyedidőszaki gerinces faunákon keresztül egészen a ma élő emlősökig és madarakig ívelnek. Ha a szorosabb értelemben vett őslénytani munkásságát akarjuk meghatározni, akkor azt egy jól körülhatárolható területtel jellemezhetjük: a pliocén és pleisztocén emlősök (ezen belül főleg kisemlősök) és a fosszilis madarak vizsgálata.
Pályája kezdetén az 50-es években Vértes Lászlóval, a nemzetközi hírű kutatóval végzett ásatásokat, és ekkor még főleg késő-pleisztocén és holocén gerinces faunákon dolgozott. A legjelentősebb munka számára az észak-magyarországi (Bükk hegység) Varbó község melletti Lambrecht Kálmán-barlang anyagának feldolgozása volt. Ebből írta később kandidátusi értekezését („A Lambrecht Kálmán-barlang késői pleisztocén gerinces faunája és a rissz-würm interglaciális problémája”). Ennek kapcsán írta le és vezette be a nemzetközi szakirodalomba az úgynevezett „Hystrix vezérszintet” és a „Varbói faunaszakaszt”. A barlangokkal kapcsolatban elmondhatjuk, hogy – bár számos barlangban végzett ásatásokat, emellett a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulatnak évekig vezetőségi tagja, sőt társelnöke is volt, és munkája elismeréseként két díjjal is kitüntették (1966-ban Kadić Ottokár éremmel, 1982- ben pedig Herman Ottó-emlékéremmel) – a barlangászat csak őslénykutatóként érdekelte nem pedig barlangászként. Ennek ellenére a Társulat Őslénytani Szakosztályát 1966-tól egészen nyugalomba vonulásáig vezette.
Az '50-es évek végén és a '60-as évek elején számos más késő-pleisztocén lelőhely anyagán dolgozott (pl. Petényi-barlang, Suba-lyuk), később azonban érdeklődése a középső-pleisztocén gerinces faunák felé fordult. Ekkoriban a jégkor néven közismert földtörténeti kornak ez a szakasza és ennek állatvilága még a nemzetközi negyedidőszak-kutatás tekintetében is rendkívül kevéssé ismert volt. Jánossy Dénes ásatásokat szervezett Északkelet-Magyarország területén a Bükkben (Kövesvárad, Tarkő, stb.) és az Upponyi-hegységben (Upponyi 1. sz. kőfülke). Ezen gyűjtések közül kiemelkedő jelentőséggel bír a Tarkői-kőfülke, amelynek anyagából számos, a tudományra nézve új fajt írt le, többek között egy primitív sztyeppi lemminget (más néven pocoklemminget), a Lagurus transiens-t, ami a középső-pleisztocén egyik vezérkövülete lett, azaz egy alapvető fontosságú faj az ilyen korú lelőhelyek rétegtani korbesorolását illetően. Kutatási eredményeit összegezve 1968-ban akadémiai nagydoktori címet szerzett „Az európai közép-pleisztocén gerinces fauna rétegtani értékelése” című értekezésével. Munkájának főbb eredményei között sorolhatjuk fel, hogy a leletek begyűjtésében és feldolgozásában új, úgynevezett finomrétegtani módszert vezetett be, emellett a taxonómiai vizsgálatoknál statisztikai kiértékelést is végzett.
A '60-as évek végén és a '70-es években az északkelet-magyarországi Osztramos-hegyen (más néven Esztramos-hegy) vezetett ásatásokat. A hegy karsztos hasadékainak agyagos kitöltéseiből rendkívül gazdag és nemzetközileg is fontos ősgerinces leletanyag került elő a gyűjtéseinek köszönhetően. A húsznál is több lelőhely anyaga az állatvilág fejlődésének igen széles időintervallumát (kb. 3 millió évét) reprezentálja a középső-pliocéntől kezdődően egészen a középső-pleisztocénig. A leletekre alapozva Jánossy bevezette a Tornai faunaszakaszt, az Osztramos 7-es lelőhelyet pedig az úgynevezett pliocén/pleisztocén határfaunák egyik kulcsfontosságú alapfaunájának javasolta. Mindenképpen meg kell említenünk azt is, hogy az Osztramos 3-as lelőhely egy külön ősállattani érdekességgel is szolgált: a rágcsálók nagyon furcsa és specializálódott, mára kihalt csoportjának (az úgynevezett hajnalegereknek vagy Eomydáknak) egy új képviselőjét sikerült kimutatni a faunából, amelyet nemcsak új fajként, hanem új nemként írt le (Estramomys simplex). Nem csak az új faj leírása számított új tudományos eredménynek, hanem az a puszta tény is, hogy a kora-pleisztocénben még jelen voltak az Eomydák. Erről a csoportról ugyanis azt tartották, hogy képviselői már korábban kihaltak.