Kneiphof ( – Knajphof, , ) az egykori porosz fővárost, Königsberget (1946 óta Kalinyingrád) eredetileg alkotó három német lovagrendi alapítású város egyike, később Königsberg egyik negyede volt. Az 1327-es alapítású város Altstadt és Löbenicht városaival egyetemben 1724-es egyesítésükig számított önálló városnak, ezután 1945-ig Kneiphöfischer Kreis néven a kelet-poroszországi főváros egyik városi körzeteként maradt fenn. A város egy 10,5 hektáros, a Prégel folyó ágai által körülölelt, azonosnevű szigeten feküdt. A szigetet a város többi részével összekötő egykori hidak a königsbergi hidak problémájának révén kulturtörténeti jelentőségűnek számítottak. Az egykor sűrűn beépített sziget, mely helyet adott többek között a königsbergi dómnak illetve a königsbergi egyetem eredeti épületeinek az 1944-es brit légitámadások illetve Königsberg szovjet ostroma során szinte teljes mértékben elpusztult. A II. világháború után a Szovjetunió által annektált és Kalinyingrád névre átkeresztelt város többi részéhez hasonlóan a Kneiphof sem épült újjá, épületállományából csupán az Immanuel Kant mauzóleumának is otthont adó königsbergi dóm maradt fenn. A ma szoborparkként funkcionáló sziget területe Kalinyingrád Moszkovszkij kerületének részét képezi, hivatalos neve ma Kant-sziget (oroszul остров Иммануила Канта – osztrov Immanuila Kanta). A Szovjetunió felbomlása óta léteznek tervek a königsbergi óváros, így a Kneiphof újjáépítésre is.Gause, Fritz (1968). Die Geschichte der Stadt Königsberg. Band II: Von der Königskrönung bis zum Ausbruch des Ersten Weltkriegs (német nyelven). Köln: Böhlau Verlag. 76. o.
Fekvése A Kneiphof egy a Prégel folyó (németül Pregel, oroszul Прего́ля – Prególja; litvánul Prieglius) két ága által közrefogott folyami sziget, az északi Új Prégel (németül Neuer Pregel vagy samländischer Pregel, oroszul Новая Преголя – Novaja Pregolja) és a déli Öreg Prégel (németül Alter Pregel vagy natangischer Pregel, oroszul Старая Преголя – Sztaraja Pregolja) a szigettől nyugatra egyesül egy ággá és a várostól pár kilométerre nyugatra torkollik a Friss-öblöbe (németül Frisches Haff; oroszul Калининградский залив – Kalinyingradskíj zaliv; lengyelül Zalew Wiślany) és így a Balti-tengerbe. A II. világháború előtt az Öreg Prégel utolsó, a Kneiphof nyugati felét határoló rövid szakaszát Hundegatt néven ismerték.von Baczko, Ludwig. Versuch einer Geschichte und Beschreibung Königsbergs, 2 (német nyelven), Königsberg: Goebbels und Ungar, 2-4. o. (1804)
Nevének eredete A középkor folyamán többek közt Knipaw, Knipab Albinus, Robert (1985). Lexikon der Stadt Königsberg Pr. und Umgebung (német nyelven). Leer: Verlag Gerhard Rautenberg. 371. o. . és Knypabe neveken dokumentált sziget neve balti porosz eredetű, jelentése mocsaras vagy vízzel elárasztott terület. A 14. század elején a Német Lovagrend vogt-jának használatában lévő szigetet németül Vogtswerder (a német Vogt – bíró, tiszttartó, várnagy, és a Werder – folyami sziget szavakból) néven ismerték. A város alapítása előtt a lovagok ösztönözték a német Pregelmünde (magyarul „Prégel-torkolat") név használatát, a város 1327-es alapítólevele ennek ellénére a sziget régi porosz nevét használja. Egy 1383-ból illetve egy 15. századi városi pecsét a latin nova civitas, azaz „új város" néven említi a települést, de ez a megjelölés nem tűnik fel más korabeli dokumentumokban.
Történelme
Alapítás A Balti-tenger partján fekvő, a Visztula és a Nyeman (litvánul Nemunas, lengyelül Niemen, németül Memel) folyók által határolt történeti vagy Ó-Poroszország néven számontartott területet egészen a 13. századig a balti nyelvcsaládhoz tartozó lett, litván, illetve a mára már kihalt porosz őslakosság lakta. A hagyományosan marha- és lótenyésztéssel, szórványosan földműveléssel foglalkozó pogány, számos törzsre tagozódó poroszok a 9. században a Prégel folyó torkolatvidékén, a későbbi Kneiphof szigettől északra alapítottak egy Twangtse nevű erődöt, melyhez egy falu és egy a vikingek és a lübecki kereskedők által frekventált kikötőhely tartozott. A poroszok a X. századtól megélénkülő folyamatos támadásaival komoly gondokat kezdett okozni a szomszédos déli területek lengyel uralkodóinak: A porosz törzsek elfoglalták Mazóviát, és egészen a mai Varsó területéig nyomultak. A mazóviai fejedelem képtelen volt egyedül megvédeni országát a porosz törzsekkel szemben, ezért 1225-ben a fejedelemségbe hívta a Német Lovagrendet. Ez a lovagrend egyike volt a szentföldi keresztes háborúk nyomán létrejött három nagy lovagrendnek, 1199-ben alapították Akkóban. A Lovagrend korábban az erdélyi Barcaságban megpróbált magának államot alapítani, de II. András magyar király 1225-ben kiűzte őket onnan. A lengyel uralkodónak tett szolgálataikért cserébe – amelyhez hozzátartozott a pogány poroszok megtérítése is – a lovagok viszont megkapták a Visztulától keletre eső ún. kulmi területet (németül Kulmerland, lengyelül Ziemia chełmińska) és más, korábban a poroszok által birtokolt területeket, mely a későbbi lovagrendi állam magját képezte. A lovagrend akkori nagymestere, Salzai Hermann, (németül Hermann von Salza) megszerezte a császárság és a pápaság támogatását, mivel nagy szerepet játszott a két hatalom kibékítésében. Az ötven éven keresztül folytatott háborúk és térítések eredményeként a lovagok végül 1230-ban megalapították saját lovagrendi államukat (németül Deutschordensstaat) Marienburg (Malbork) székhellyel. A Német Lovagrend már palesztínai alapításában is nagy szerepet játszó brémai és lübecki kereskedők a lovagrend egykori szentföldi és később balti-tengeri „fuvarozóiként” fontos befolyásra tettek szert az új lovagrendi állam kiépítésében. A Balti-tenger keleti felének sok esetben a rend által birtokolt számos települése lübecki jog (németül Lübisches Recht) szerint nyert városi rangot (pl. Stettin, Danzig, Elbing vagy Memel); ezen új városok „anyavárosának” kereskedelmi szempontból is Lübeck számított. 1242-ben már írásba volt foglalva az a szerződés, melyben a Lovagrend akkori poroszországi tartomány mestere (Landmeister von Preußen), Heinrich von Wida a Szambiai-félsziget területének egyharmadát és a Prégel torkolatában városalapítási jogot ígér Lübeck városának. A Lovagrend nagymestere, Heinrich von Hohenlohe azonban nem volt hajlandó beleegyezni a landmeister által kötendő szerződés aláírásába és a stratégia fontosságú területek elvesztésébe, ezért 1244-ben elállt a megkötésétől. Ennek eredményeképpen maga a Lovagrend kezdte meg a torkolatvidék kezdetleges településeinek városokká szervezését: 1255-re Castrum de Coningsberga néven felépült Königsberg lovagrendi vára, amely körül a lovagok a szabadabb lübecki helyett a kevesebb önállóságot biztosító kulmi jog (németül Kulmer Recht) szerint három várost alapítottak: 1286-ban Altstadt, 1299-ben Löbenicht, és utolsóként, 1327-ben Kneiphof városát.Jürgen Manthey: Königsberg – Geschichte einer Weltbürgerrepublik. Hanser, München 2005, 16-18. o. .
Vallási és szellemi központ A Kneiphof szigetét körülölelő Prégel-ágak felett épített déli Grüne Brücke és északi Krämer Brücke között hamar kialakult a város kereskedelmi magja, a Kneiphöfische Langgasse, Kneiphof észak-déli irányú „hosszú utcája”, amely a városrész II. világháborús pusztulásáig Königsberg egyik legfőbb kereskedelmi utcájának számított. A szigettől északra fekvő független Altstadt városában a Szambiai hercegpüspökség (németül Fürstbistum Samland) számára már 1297 és 1302 között épült egy szerény méretű katolikus katedrális. Egy impozánsabb templom építésének szüksége miatt a Német Lovagrend nagymestere, Werner von Orseln 1327-ben Johann Clare hercegpüspök rendelkezésére bocsájtotta a Kneiphof sziget keleti felét. Az építkezés megkezdése előtt a mocsaras területet tölgyfacölöpök ezreivel kellett beépíthetővé tenni. A korábbi altstadti katedrálist elbontották, építőelemei az új templom építéséhez lettek felhasználva. 1330-ban végül megindult egy vastag falú, védelmi rendszerrel kiegészített erődtemplom építése amit azonban a saját várának, az Altstadt felett trónoló königsbergi vár közelsége miatt a Német Lovagrend nem nézett jó szemmel. Az emiatt az építkezés beszüntetésére kényszerített hercegpüspök 1333. szeptember 13-án egy szerződés aláírására is kényszerült, melyben garantálta Lotár braunschweigi hercegnek, a lovagrend nagymesterének, hogy az építendő templom nem fog ellátni semminemű védelmi és hadászati funkciót. A dóm építésével egy időben kezdődött meg a hamar nagy jelentőségre szert tevő Dómiskola (németül Domschule) építése is a sziget északi felén.
A tizenhárom éves háború alatt
Az 1410-es vesztes grünwaldi csata és az 1411-es, a Lengyelországgal folytatott Nagy háborút lezáró első thorni béke megkötése után a Német Lovagrendi állam gazdasága katasztrofális helyzetbe került, a háborúban megsemmisült szinte a teljes haderő, a bevételek csökkentek, az adóterhek növekedtek, a Lengyelországnak fizetendő jóvátétel pedig a pénzügyi csőd szélére sodorta az államapparátust. Az utóbbit elkerülendő, a rend folyamatosan növelte a porosz világi rendek és a Hanzavárosok által fizetendő adók mértékét, viszont továbbra sem engedélyezte beleszólásukat az államügyekbe. 1411 után az egyre elégedetlenebb rendek, a livóniai papság és számos poroszországi kereskedő- és Hanzaváros, az élükön Danzig városával megkötötték a Gyíkok ligáját (németül Eidechsenbund), majd a poroszországi városok a Porosz Szövetséget (1440), s katonai támogatást kértek Lengyelországtól, hogy megszabaduljanak a lovagrend uralmától. Az 1440-ben alapított szövetség alapítótagjai közt szereplő, a Königsberget alkotó mindhárom város, Altstadt, Kneiphof és Löbenicht magisztrátusai IV. Kázmér lengyel király támogatásával 1454-ben fellázadtak a Rend ellen. A königsbergieket vezető altstadti polgármester, Andreas Brunau célja az volt, hogy danzigi mintára Königsberg is szabad városi rangot kapjon és hogy megszerezze a Szambia feletti uralmat.Manthey, Jürgen (2005). Königsberg: Geschichte eine Weltbürgerrepublik (német nyelven). München: Carl Hanser Verlag. 32. o. A város kézműves- és kereskedőrétegének nyomására azonban Altstadt és Löbenicht városai már 1455-re kénytelenek voltak visszaállni a Rend oldalára, aminek eredményeként a königsbergi felkelők visszahúzódtak a továbbra is Porosz Szövetség oldalán harcoló Kneiphof szigetére. A Lovegrend nagymestere, Heinrich Reuß von Plauen sikertelen támadásokat intézett Kneiphof ellen, ám az város felmentésére érkező danzigi hajók támadásait sikerült visszavernie, a már éhező Kneiphofot azonban az I. Keresztély dán király által küldött hajók megérkezte után, július közepére tudta csak véglegesen elfoglalni. A Rend iránt továbbra is bizalmatlan Kneiphof városi jogait a nagymester 1455-ben megerősítette, melynek eredményeképp a háború 1466-ban történő befejeztéig a város a Rend oldalán maradt.Manthey, Jürgen (2005). Königsberg: Geschichte eine Weltbürgerrepublik (német nyelven). München: Carl Hanser Verlag. 31-33. o.
II. világháború és a szovjet időszak bélyegkép|Königsberg az 1944-es légitámadás után (balra a Kneiphof) A Königsberget 1944. augusztus 26-áról 27-ére, illetve 29-éről 30-ára virradó éjszaka alatt ért brit légitámadások során a történelmi belváros többi részéhez hasonlóan a Kneiphof teljes egésze is kiégett. Ugyan a sziget maga nem minősült stratégiai célpontnak, a sűrűn beépített Kneiphofot ért bombázás és tűzvihar következtében a sziget szinte minden épülete lángba borult. Egy túlélő beszámolója szerint a város náci vezetése megtiltotta a Kneiphof oltását, így a sziget lakosságának csaknem egésze odaveszett, épületállománya jórészt elpusztult.Ostpreußen im Inferno 44/45. Polar-Film, 1999. A légitámadás következtében teljesen leégett az egykori egyetem, a Kneiphofi Városháza és a Dóm; a dómban található Wallenrodt könyvtár, illetve a legtöbb nagymesteri és hercegi síremlék is részben vagy egészben elpusztult.